32. fejezet - Hívó szó

A csütörtök-péntek kemény tanulással folyt, hála a közeledő negyedévzárásnak. De már csak egy hét az őszi szünetig. Azt reméljük féllábbal is kibírjuk.
Hétvégére a dalszerzés mellé egy újabb adag házit is sóztak a fejemre, de mondhatnátok, hogy én vállaltam el, vessek magamra. Angol prezentációt kell csinálni, mivel áááá dehogy, nincs elég jegyünk angolból, még ezt ebben az egy hétben meg kell csinálni, nehogy mondjuk az őszi szünetre adják fel, amikor több időm van készülni, nem, soha. De szerencsére nem volt egy adott téma, bármiről lehetett készíteni, így maradtam a legsablonosabb dolognál, a kedvenc bandámnál. Linkin Park fever. Mire mentem volna Vivi nélkül! Olyan aranyos volt, segített mindenben, amiben tudott, már nagyjából ott tartottunk, hogy ő az egészet megcsinálta helyettem, nekem meg elég  lesz órán belekukkantanom a szövegbe.
A dalszöveget is befejeztük, de egyenlőre ez a többieknek meglepetés, azért szóltam Adriánnak, hogy hozza a gitárját, hogy hétfőn már tudjunk próbálni.
És így is lett.
Hétfő reggel teljesen izgultunk kéz a kézben Vivivel, hogy mégis mit fog szólni a tisztelt osztályfőnökünk az átirathoz, vagy egyáltalán a többiek hajlandóak lennének-e elénekelni? Mert ha nem... Akkor kénytelenek leszünk kevesebb, mint öt nap alatt valami újjal előállni.
Ahogy beléptünk a terembe, a három másik lány lépdelt felénk, hogy megtudakolják, hogy sikerült a hétvégi munka, hogyan öltözzenek hozzá, stb... Miközben végigolvasták, a szívem egyre gyorsabban vert, és ahogy Vivire néztem, rajta is látszott egy kisebb feszültség. Nem arról volt szó, hogy meg akartunk felelni másoknak, inkább, mégis mennyire tetszik nekik a munkánk. Megszoktam, hogy mindent elrontok. Mindent, a szó szoros értelmében.
- Ez ol-tá-ri! - nézett ránk Fanni. - Meg ez a szám is eszméletlen, imádom! Szerintem a fiúknak is bejön majd!
Örömében tapsikolni kezdett.
Lana és Dorci csak legyintettek egyet, amolyan"elmegy, mi jobbat írtunk volna" stílusban... De akkor miért nem ők írták?
A fiúk közben különböző csoportba verődtek, Vivi pedig a kis tanácskozásunk után megkereste szíve választottját, és egy diszkrét puszit nyomott a szájára, amit az Ádám körül álló fiúk természetesen nem hagyhattak szó nélkül, füttyögni kezdtek, és közölték, hogy menjenek szobára. Hülyék. 
Aztán belépett Ő.
Mondanám, hogy fekete, felfelemeredező hajába belekapott a szél, mint egy klisés jelenetben, de a hiba az lenne benne, hogy az iskolában nem megszokott a hatalmas hurrikán, ami ezt előidézné... Szóval ilyesmi nem történt.
De az igen, hogy miközben belépett a terembe, mint aki jól végezte dolgát, egyenesen fekete hajkoronájához nyúlt, és mélyen beletúrt, aztán hátrasimította az egészet. Október végéhez képest az idő kimondottan jó volt, talán mindennek a globális felmelegedés az oka, ezért a srác direkt koptatott nadrágba jött, amihez naná, hogy egy Nike Airmax párosult, felül egy szürke pólóval, ami az egész testét kiemelte. És akkor a hátán lévő gitárról ne is beszéljünk!
Igen, ha a szexiséget büntetnék, szegény életfogytiglant kapna.
Bence is ott lépdelt mellette, kissé szolidabb darabokat viselt, mint a szakadt gatya, de ő sem nézett ki rosszul, oké, bevallom.
- Sziasztok! - köszöntek szinte egyszerre. Mindketten elindultak a saját helyük felé. Adrián gyakorlott mozdulattal lekapta a hátáról a hangszerét, majd felém vette a lépteit.
- Szia - köszönt. - Na, hogy áll a dal?
Látszott rajta a fáradtság, de most mit mondjak? Herceg Adriánnak még ez is jól állt!
- Kész van - vágtam rá köszönés nélkül mosolyogva és büszkén. - Az akkordok mennek alá?

- Persze - felelte, mintha ezt a kisujjából kirázná, valszeg, mert így is van. - Elolvashatom? - kérdezte, mire felkaptam a táskám a földről, és kotorászni kezdtem benne. A koleszban több példányban is kinyomtattam biztos, ami biztos alapon, meg, ne csak egyből nézze az egész osztály.
A kezébe nyomtam a papírt, amin a szöveg volt, és kíváncsian vártam az ő reakcióját is. Ha lehet, sokkal jobban dobogott a szívem, mint eddig bármikor, de ezt már megszokhattam volna, ha a közelemben van, mert mindig ez történik...
Végigolvasta az átiratot, majd elmosolyodott.
- Menő, tuti tetszeni fog a többieknek, mutasd meg Bencének is - ajánlotta, és már elő is vette a gitárját, hogy elpróbálja a szöveghez írt akkordokat is.
- Mit kell nekem megmutatni? - kapta fel a fejét a mögöttem ülő, említett srác.
- Akarod látni a Radioactive átiratot? - kérdeztem tőle, mire csak egy "Naná"-t felelt, én pedig a padjára tettem egy újabb példányt, és előrefordultam, mivel az előttem lévő padon Adrián helyezkedett el a gitározáshoz.
-  Mert ez a humán tagozat... - kezdett bele a refrén első sorába, miközben egyre többen jöttek köré. Lefogta az első akkordot, és énekelt hozzá.
Most mondd, hogy ez nem szexi!
Aztán folytatta, miközben Bence is elővette a saját hangszerét, hogy csatlakozzon barátjához.
Amikor befejeződött a refrén, a fiúk elölről kezdték játszani a számot, mi többiek pedig a padon "doboltunk" és énekeltünk, aki meg éppen akkor jött be, hamar levágta, mégis mi folyik itt, letette a cuccát és csatlakozott hozzánk. Egy párszor elénekeltük, utoljára már mindenki belejött, sőt a dalt is tudták már lassan kívülről, és akkor belépett az osztályfőnök. Ha kellemesen telik az idő, észre se vesszük, ha a háttérben megszólal a csengő... Szokott ez lenni. 
Hagyta, hogy befejezzük a pár sort, ami maradt belőle, és mikor vége lett, egy kis hatásszünet következett.
Mindenki a tanárnőre pillantott, hogy mégis mennyire tetszett neki az előadás, vagy valami mással kellene-e előrukkolni.
Már kisebb idegösszeroppanást kaptam, mikor Zsolti rászólt.
- Tanárnő, mondjon már valamit! - kérlelte felettébb csábos hangon, mire mi többiek elnevettük magunkat, az ofőnek pedig egy kósza könnycsepp szökött ki a szemén.
- Gyerekek! - csapta össze a kezét, miután letörölte a rakoncátlan cseppecskét. - Ez fenomenális! És amilyen hamar összehoztátok, igazi profik vagytok! Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó kisülhet a én hibámból. Köszönöm, hogy nem hagytatok cserben - nyúlt ismét az arcához, miután a kissé fátyolos hangú beszédet abbahagyta. Annyira aranyos volt, hogy én is majdnem elsírtam magam a meghatottságtól. - Eljátszanátok még egyszer elölről a kedvemért? - kérlelt. Hogy tudtunk volna neki nemet mondani?
Közelebb jött hozzánk, hogy jobban hallhassa, aztán neki is adtam egy példányt a szövegből, hátha van kedve, és bekapcsolódik dal közben.
Adrián lefogta az első akkordot, és egy kis előjátékot adott, ami az eredeti dalban is megtalálható, aztán mikor az ének következett Bence is csatlakozott hozzá.
Néha elhallgattam, hogy csak figyeljem a többieket, és külső szemlélőként nézzem a dolgokat. És tényleg, megható volt látni az egész osztályt, ahogy így együtt dolgozik, mikor általában nem is vagyunk annyit együtt a klikkek, különböző érdekeltségek miatt. De ez... Összehozta az egész osztályt.
- Szuper! - tapsolt meg minket a tanárnő, mikor befejeztük a dalt. - Ki írta a dalszöveget? - kérdezte, mire Vivivel összenéztük és némán feltettük a kezünket. - Zseniális, lányok! És természetesen Bence, Adrián! Nagyon jó! - hüledezett, majd kérte, hogy mindenki üljön a helyére, mert még meg kell beszélnünk néhány dolgot.
Mikor a hiányzásoknál tartott, kopogtak az ajtón, mire a tanárnő betessékelte őket. Három tizedikes diák lépett be rajta, egy fiú két lánnyal az oldalán.
- Jó napot, tanárnő! Sziasztok! - köszönt a szóvivő srác. - A pénteki gólyanappal kapcsolatos információkat hoztuk el nektek egy levélben. - Felemelte a kezében tartott kis papírkát, ami ünnepélyesen egy bordó szalaggal volt átkötve.  - Kinek adhatom oda? - kérdezte, mire vagy öt darab "nekem", " én" vagy hasonló bekiabálások érkeztek.
- A legjobb lesz, ha nekem - lépett a srác elé az osztályfőnökünk, és átvette a tizedik évfolyamtól kapott levelünket.
- Ha bármi kérdésetek lenne, a 21-es teremben megtaláltok! És köszönjük a figyelmet! - mondta, majd a díszkíséretével együtt kimentek az ajtón.
- Felolvassa, tanárnő? - kérdezte Lana, mire az ofő arcán megjelentek a gondolatai, miszerint magában veszekedett, hogy mégis mit csináljon.
- Rendben - dőlt el a fejében zajló vita. Az osztály síri csendben várta, hogy kicsomózza a megkötött anyagot, aztán kinyitotta, és olvasni kezdte: Kedves 9.a! Idén mienk a megtiszteltetés, hogy megszervezzük, és felejthetetlenné tegyük a gólyanapotokat, ahogy velünk ezt tavaly tették a mostani 11.-esek. Néhány előzetes tudnivalót mondunk el ebben a levélben, amit legyetek szívesek betartani. Először is a délutáni csapatversenyekhez kisebb csoportokra osztottunk benneteket, amin már nem lehet változtatni, se csereberélni. (Így született két négyfős és egy ötfős csapat, amit a másik lapon megtalálhattok.) A csapatoknak egyenként elő kell adnia Petőfi Sándor - Füstbe ment terv művét különböző, a megadott verzióban, aminek a kiválasztásához a csapatból küldjetek le egy embert ma a nagyszünetben. Továbbá a legfontosabb dolog, hogy pénteken az egész évfolyamnak pizsamában kell jönnie. Figyelni fogunk, nem lehet itt az iskolában átöltözni! Ha esetleg mégsem jönnétek abban, az esetleges személy csapata mínusz pontszámmal kezd neki a versenynek. Kelléknek pedig a délutáni versenyhez hozzatok egy hálózsákot! Jó készülődést! A 10. évfolyam. - Ezzel a mondattal zárult a levél, ami különböző reakciókat váltott ki az emberekből. Volt, aki röhögött, aki hisztit csapott, hogy ő mégpedig nem fogja az egész várost pizsamában átszelni, ne is gondoljanak rá. Naná, az utóbbi Lana volt, meg Dorci, az előbbi az osztály többi tagja.
- És hogy vannak a csapatok? - lendült a kezem a magasba, de nem vártam meg, hogy felszólítson a tanár, már kérdeztem is.
Újra csendes lett az osztály, mert hallani akarta a csapatbeosztásokat.
- Rendben, ezt is felolvasom, aztán kiteszem a faliújságra - kezdett neki a tanárnő. - Szóval van egy olyan nevű csapat, hogy Wiener Schnitzel, amibe Csonka Vivien, Cseh Fanni, Hegyi Bálint és Varga Márton tartozik. Egy Sauerkraut nevű, amibe Tatrai Laura, Erdei Dániel, Farkas Zsolt és Szalontay Ádám tartozik. És a harmadik, az ötfős, ami a Fish and Chips. A tagjai pedig a maradékok: Szabó Bence. Herceg Adrián, Kecskeméti Dorottya, Demeter Barbara és Papp Milán.
Újra nyüzsi alakult ki az osztályban.
Éreztem, hogy hátulról egy ceruza fúródik a bordámba, ezért Bence felé fordultam.
- Lemész majd nagyszünetben húzni? - kérdezte, miközben segélykérően rebesgette a szempilláját, amin kénytelen voltam elröhögni magam. Szerencsére a nagy hangzavarban senki sem vette észre.
- Persze - nyögtem ki két kacagás között.
Így esett, hogy rám hárult a felelősség azt illetően, mégis mennyire lesz nehéz a feladatunk az előadással.
Fizikán lesprinteltem a 10.a termébe, mivel ott tartották a sorsolást. Rajtam kívül az osztályból még , megjelent természetesen Lana, mellette pedig Marci ácsorgott, aztán még három ember a bések közül.
- Sziasztok! - köszöntött minket ugyanaz a srác, aki reggel a két lánnyal bejött a termünkbe, talán Máténak hívják, de nem vagyok benne biztos. - Akkor mondjuk kezdjenek a lányok. Mindenki húzzon egy cetlit, és mutassa meg nekünk, hogy felírjuk.
Elsőként Lana lépett a kalaphoz, amiben a különböző előadásmódok voltak. Közös felolvasás. Aztán egy bés lány következett, aki a balettelőadást kapta, majd egy osztálytársa, aki viszont a rappet húzta. Miután kihúzták, én léptem a sorsolókalaphoz, amiből remegő kézzel húztam ki a cetlit. Nem szerettem volna elrontani az egészet, azt még jobban nem, ha valami szart húzok, Dorci meg a többiek engem hibáztassanak. Akció film. Ez állt a papíron. Nem is tudom, hogy örültem-e neki, vagy sem. Majd a fiúk csak kiötlenek valamit...
Marci a stand up előadásmódot húzta, végül pedig egy bés fiú, talán Viktor, pedig a pantomimet.
Visszamentünk a terembe, ahol a csapatom körém gyűlt, hogy egy kicsit azért készüljünk rá, és ne legyen totál impro az egész.
- Hu, ez menő! - mondta Milán, mikor megtudta, hogy mi a feladat. Mondtam, hogy kiötlenek valamit... - Lehetne mondjuk valami zene alá, a hatás kedvéért. Mondjuk a Mission Imposibble? Az olyan akciófilmes - dobta be a közösbe az ötletét, majd elkezdte dúdolni a dalt.
Mindenki lelkesedett az ötletért, szóval Milán magára vállalta, hogy letelepíti a mobiljára, és az előadás előtt elintézi a dolgokat.
- Ti pizsibe jöttök pénteken? - kérdezte Bence.
- Kénytelen leszek... - puffogott Dorci, de kétlem, hogy négy nap alatt ne tudna valami hu-de-dizájnos cuccot beszerezni, amit hajlandó is lesz magára venni, és abban lenni egész nap.
A megbeszélés alatt pedig azon kaptam magam, hogy iszonyúan várom már, hogy vége legyen ennek hétnek, és eljöjjön a péntek, tele sok-sok nem mindennapi kihívással és emlékezetes játékkal...