48. fejezet - Ahogy én szeretném

Még vártam egy ideig a téma felhozásával, mégis milyen ciki lenne már, ha rögtön odamennék Vivihez azzal a dumával, hogy Bocs, nem tudom, mit vegyek az exednek, szerinted minek örülne?. Nem, az tényleg cinkes helyzet lenne.
Gondoltam, agyalok rajta egy kicsit, hátha beugrik valami. Mondjuk, mit adnék Ricsinek? Dezodort... 
Aludtam egyet rá, majd még egyet, de semmi. Nuku ötlet, mégis mivel ajándékozhatnám meg.
Kedden Bencével matekoztunk, de nem hoztam fel a témát. Komolyan, annyira bepörögtem, és annyira megijedtem a dologtól, hogy felvetettem magamban az ötletet, miszerint belopózok a szobájába, mikor nincs otthon, aztán megnézem, mit szeret.
Ezt azért kicsit cikinek éreztem. Elgondolkodtam rajta, hogy mióta vagyok belé szerelmes? Hónapok óta, de még semmit sem tudok róla. Azon kívül, hogy észbontóan szexi, bugyiszaggató mosolya van, gitározik, na meg a hangja se mindennapi. De ezen kívül még arra se tértünk ki a néhány beszélgetés alkalmával, hogy milyen zenét szeret, sőt még a kedvenc színét sem tudtam.
- Vivi - szólítottam meg a hét felénél a legjobb barátnőmet és utolsó reménységemet. Nem akarnám túlságosan is bevallani, de semmi, azaz semmi ötletem nem termelődött a pár nap folyamán. - Segíts! - kérleltem halkan, mire fény csillant meg mocsárszínű szemében. Karon ragadott, és a vécé felé vettük az irányt. Előtte megálltunk a kis beugróban.
- Mesélj! - lelkendezett, azt hitte, valami szaftos pletykával állok majd elő, de... nem ez volt a helyzet.
- Kit húztál? - kérdeztem rögtön, mire ráncolni kezdte a szemöldökét, és gyerek hangnemben ennyit mondott:
- Nem mondom el!
- Oké-oké - mentegetőztem. - Viszont én nem tudom, mit vegyek az illetően. Segíts! - kérleltem. A fény, ami a terembe is látszott a tekintetében, most is jelen volt. Többnyire akkor jelenik ez meg, ha boldog, vagy fontosnak érzi magát.
Elújságoltam neki a problémát, mire elgondolkozott.
- Szerinteeeeem... - kezdett bele. - Mit szólnál egy gitárpengetőhöz?
Ez. A. Lány. Egy. Zseni.
- Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe?! - kaptam a homlokomhoz, majd beletúrtam az előremeredező szőke tincsekbe, és egy mozdulattal hátracsaptam őket.
- Zseni vagyok, mondták már - szólalt meg Ms. Szerénység.
- És eljössz velem megvenni valamelyik nap? Péntek délután? - néztem rá aranyos fejjel. - Cupcakeeeee - ugrattam, két kezem az állam alá tettem, és debil fejet vágtam hozzá.
- Cupcakeeee - csinálta ő is ugyanezt, aztán mindketten nevetésben törtünk ki. - Majd szombaton tanulunk arra a hülye föcire... - ciccegett. Jé, az is van még...
Nevetve indultunk vissza a terem felé.
- Na, most már elárulod, kit húztál? - kérdeztem újra.
- Majd meglátod - titokzatoskodott, közben lóbálgatta a kezét.
- Oké... - hagytam rá, de a terembe érve jobbnak láttam erről a témáról többet nem beszélni.

***

Vivivel megdumáltuk, hogy pénteken az utolsó óra után rögtön spurizunk a legközelebbi plázába, hogy találjuk Adriánnak valami megfelelő ajándékot. Barátnőm nagyszerű ötlete alapján az alapelképzelésem megvolt: Gitárpengetőből csinálok neki medált, amit rárakok egy bőrkarkötőre.
Aztán egyik este elkezdett egy olyan gondolat kínozni, hogy hordaná-e? Ezen erősen elgondolkodtam Hordaná? Vagy nem? Milyen ciki lenne már, ha nem tetszene neki. De mikor megkérdeztem Vivit, aki hát csak tudja az ilyeneket, hiszen az exe. 
Egy újabb kérdés. Fenn vagyok-e még akadva azon, hogy a legjobb barátnőm nem mesélte el, hogy jártak az én mostani szerelmemmel? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de azért haragudni már nem haragszom rá. Inkább csak keserű szájízem van, ha belegondolok, hogy a barátnőm ajkai egykor Adriánéval találkoztak. Már elhiszem, hogy csak engem akart védeni a titkával, bár még mindig fáj egy kicsit az egész.

Pénteken az utolsó óra, vagyis nyelvtan után siettünk, hogy mihamarabb lerendezzük az ajándékokat, és még időnk is maradjon nézelődni valamit magunknak is. Én a saját bevásárló listám élére írtam Adrián ajándékát, aztán nem ártana egy új sálat beújítanom így télre, és úgyis most van néhány boltban leárazás, meg talán még valami jó könyvet is elcsípek a könyvesboltban.
Vivi még mindig nem árulta el, kit kell megajándékoznia, pedig egy ideig még nyaggattam is szegényt, de aztán egy idő után felhagytam vele. Úgy döntöttem, megvárom, amíg elmondja. Ha nem, akkor nem, nem erőltetem.
- Hol kezdjünk? - kérdezte, mikor beléptünk a fűtött épületbe, kint ugyanis már néhány napja elérkezett a várva várt hó. Bár nem általam, de sokaknál várt...
- Te akarsz venni valamit valakinek karácsonyra? - jött elő újra a faggatózós énem, aki nem törődött a döntésemmel.
Csak megrázta a fejét.
- Esetleg Ádámnak nézhetnék valamit, de még ötletem sincs.
- Akkor kezdhetünk a hangszerboltban? - Ismét nem sokat beszélt, ami furcsa volt. Legtöbbször be nem áll a szája, most meg csak úgy bólogat minden válaszadás helyett.
Mintha egy útvesztőbe csöppentünk volna, bár amióta ideköltöztem elég sokszor jártam itt. Talán tizenkettedikre kiismerem majd magam...Talán.
A kis tudakozó segítségével megtaláltuk a hangszerboltot, ahol szerencsémre akadt egy csomó pengető is, így volt miből választanom.
- Szerintem legyen ez - bökött rá Vivi egy feketére, amin egy basszusgitár volt mintázva. - Illik Adriánhoz.
Megfogadtam a tanácsát, és azt vittem a pulthoz kifizetni. Már csak valami bőrt kell találnom, amire rá tudom kötni. És mivel fogom kilyuggatni? Jó kérdés... Talán segítséget kérek a portástól vagy Bencétől.
A nagy ajándéktúránk már akkor kudarcra volt ítélve, mikor elmentünk az első bizsubolt mellett. Mint minden lány, mi is imádjuk az ilyeneket. Claire's, Six, I am, bármi jöhet.
Nem álltuk meg, hogy be ne menjünk. Alap követelmény, sőt, ki kéne írni, hogy csak olyanok lépjenek be ide, akiknek van fölösleges több órájuk. Először a fülbevalókhoz mentünk, persze nem egy darabot találtunk, amik felkerültek a "meg kell venni, mert nagyon édes" listára.
A végére Vivi három pár fülbevalóval és egy karkötővel, én pedig egy horgony alakú gyűrűvel sétáltam a kassza felé, mikor megláttam a sálat. Sötétkék volt a domináló színe, de nem az a semmilyen árnyalatú, hanem az a mély, amit szeretnél minden fiú szemében látni. Ezen kívül apró flitterek voltak néhány helyen rávarrva, de tökéletes arányban. Nem volt se nem sok, se nem kevés. Elállt a szavam tőle.
Rögtön kaptam is érte, ez volt az utolsó darab a polcon, így szerencsésnek éreztem magam. Ma nagyon a kedvemre dolgozik a sors.
- Szerinted ez jól áll? - kaptam magamhoz az anyagot, és egyszer a nyakamba akasztottam.
Barátnőm rám figyelt, egy percre felcsillant a szeme, aztán ez a szikra kialudt.
- Nem a te színed - mondta ki. Makacs vagyok, de ha Vivi azt mondja, hogy nem az én színem, megértem.
Kicsit csalódottan vettem le a nyakamból, majd helyeztem vissza a polcra. Talán mégsem nekem dolgozik a szerencse?
Végül az egy szem gyűrűvel sétáltam ki a boltból, de annak nagyon örültem. Kedvenc énekesem tetoválására hasonlít, nem hagyhattam ott! Kész bűn lett volna.
- Na, mi legyen a következő állomás? - kérdezte Vivi, aztán elővette a mobilját, hogy megnézze az időt. - Van még kereken egy óránk.
- Áh, találnom kéne valami bőrkarkötő féleséget... - nyöszörögtem. Tuti, sehol sem lesz olyan, ami nekem kéne.
- Akkor legyen az - egyezett bele, majd elindultunk az egyik, számunkra szimpatikus irányba.
Negyed óra alatt újra bejártuk a plázát, de ilyen darabnak nyoma se volt sehol, így úgy döntöttünk, hogy a kis angyalkához megyünk, aki ellátta az információs pult szerepét.
Egy szőke hajú, tippre húszéves lány öltözött be a földre huppant Istent segítőjének. És miután megmondtuk, mit is keresünk, beütötte a kezében tartott tabletbe, majd egy tanáccsal elbúcsúzott tőlünk.
Megfogadva a tippet el is indultunk oda, ahova irányított, persze a bolt a pláza másik végében volt.
- Na végre! Basszus, már fáj a lábam - nyöszörgött már Vivi is, mikor végre odaértünk.
Nem is tudom, mihez hasonlítsam. A kinézete mint egy indiánkunyhónak, ami tele van mindenféle dolgokkal. Bizsufülbevalókkal, nyakláncokkal, pólókkal és... bőrkarkötőkkel.
- Hallelluja! - léptem az utóbbiak felé. Gyorsan bepótoltam az elmaradt köszönést az eladónak, aki csak mormogott valamit az orra alatt, és hagyott minket nézelődni.
Mindenféle árnyalatú és méretű karkötőkellék volt itt, óriási szerencsémre. Nem akartam se túl vékonyat, nehogy elszakadjon, de se túl vastagat, mert az egyszerűen ronda. A tökéletest kerestem.
És meg is találtam.
Fekete színű, közepes méretű anyag volt. Elővettem a pengetőt, hogy hozzámérjem.
Tökéletes. 
- Nézd! - mutattam Vivinek. - Ez jó lesz?
- Nagyon. Tisztára illik Adriánhoz - lelkendezett. - Én ezt találtam Ádámnak, szerinted? - kérte ki ő is a véleményem.
Ő is egy fekete darabot választott, a medálja egy korong volt, amit a két szíj tartott egybe.
- Vedd meg neki! És valami írsz bele a körbe?
- Terveztem - mosolyodott el. Nem, nem akarom tudni, mire gondolt. - Nyugi, csak annyit gondoltam beleírni, hogy szeretlek. Ne gondolj mindig olyanra - nevetett.
- Én? Olyanra? Persze, persze - ellenkeztem.
Kifizettük a dolgokat, aztán Vivi hozzám fordult.
- El kell intéznem valami. Tudom, hogy szeretnél könyvesboltba menni, ha végeztem, odamegyek - intett a szemben lévő nagy helyiségre, ami tele volt örökbefogadó szülőket kereső könyvekkel. Kész paradicsom. 
- De bizti... - kezdtem neki, de közbevágott.
- El tudom intézni egyedül is, különben nem jutna idő mindkettő - nyugtatott, és már el is indult.
Én is így tettem.
A YA kötetek felé vetem az irányt, majd egyet megfogva leültem egy puffra. Beleolvastam, majd visszavittem, ezt eljátszottam még egy párral, aztán más típusú regényekhez tévedtem. Kinyitottam szakácskönyvet, de gyorsan visszatettem, mikor a gyomrom egy nagyot kordult tőle. Végül a műszaki és antik könyvekhez értem, ami igazából nem az én műfajom, nem is értem, hogy kerültem oda. Mutatóujjamat végighúztam a gerincükön, ami aztán megállt az egyiken. Kíváncsiságból kihúztam. A fülszövege alapján a háborús repülőgépekről szól. Külön-külön se az én stílusom, nemhogy egybe...
De valakinek igen. 
Annyira belemélyedtem az Adriánnak való ajándékkeresésbe, hogy elfeledkeztem Bencéről. Elszégyelltem magam. Barátok vagyunk, szóval az nem jelentene semmit, ha kapna tőlem egy ilyen könyvet, nem? Bence imádja a történelmet, velem ellentétben. Olyan különbözőek vagyunk, de mégis olyan jól kijövünk, ez annyira... furcsa. Tökéletes ajándék lenne neki. Főleg, hogy odavan a repülőgépekért. Nem gyakran látom olvasni, de ha igen, akkor az valami műszaki cikk vagy könyv. Tökéletes lenne neki. 
Magamnál tartottam a könyvet, hogy akkor megveszem neki, és kap mellé egy csokit.
És Vivi... Neki is kéne valami, és itt az idő, most hogy nincs itt. Esélytelen a helyzet, hiszen minden percet együtt töltünk nagyjából. Kivéve, mikor Ádámmal van.
Eldöntöttem, hogy visszajövök ide egyedül, mikor ő épp randin van, és találok neki valami ékszert, azokat úgyis imádja.
Mivel Vivi szeretne a koliban még csajos estét tartani, filmekkel meg ilyenek, hamar haza kell érnünk ahhoz képest, hogy mennyi időt tudnánk itt tölteni, így nem maradt időm az otthoniaknak is venni valamit.
Nem baj, majd mikor egyedül jövök legközelebb - biztattam magam.
Újra visszamentem a magamnak nézett könyvekhez, és nem sokkal később Vivi is megérkezett.
- Találtál valamit? - kérdezte.
- Bencének? - tartottam felé a könyvet.
- De édes, vesztek egymásnak ajándékot? - lelkendezett, mire elnevettem magam rajta. Jó barátnőként szeretné, ha összejönne a dolog Adriánnal, de az elmondása szerint Bence udvarol nekem, és az mennyire édes már. Mondhatjuk, hogy shippel minket?
- Semmi érdekes, nyugi, csak megláttam, és gondoltam, tetszene neki - válaszoltam, mire ő csak egy egy 'ahj'-t mondott.
- Akkor minden megvan? - kérdezte, mire mosolyogva bólintottam.
- Ahha, mehetünk.
Felkaptuk a kabátunkat, majd kiléptünk a fagypontos hidegbe.
Milyen jó, hogy nincs olyan messze a sulitól az áruház, különben jócskán megfáztunk volna. A hó már nem csak szitált, hanem egyenesen eltervezte, hogy maga alá temet minket. Pár villamosmegálló múlva már meg is érkeztünk a kolihoz.
Kívül kihaltnak tűnt minden, de mikor a szobába nyitottam, rá kellett jönnöm, hogy ez nem a mindennapi péntek este.
- Meglepetés! - üvöltötte mindenki torka szakadtából, mint egy klisés amerikai filmben.
Az osztályunk nagy része jelen volt, sőt még pár koleszos felsős is.
Mindent konfettik borítottak, a kis szobánk tele volt étellel és itallal.
- Hű.
Csak ennyi csúszott ki a számon, de mire ezt kimondtam, emberek tömkelege jött felém, én meg hirtelen a padlón találtam magam.