Az éjjel soha nem érhet véget ~ Nagy Ádám novella

Drága Olvasók!

Kitört az EB láz, és ezt meg is értem. Egy új történet helyett inkább egy kis novellával ajándékozlak meg Titeket, ami az egyik kedvenc focistámról szól, Nagy Ádámról. Aki azon kívül, hogy rettentő jól néz ki, tehetséges és példamutató. Nekünk is megmutatja, hogy két út közül választhatunk. Az egyik, hogy feladjuk, ezen nincs mit többet ragozni. Míg a másik... Ha küzdünk, és folytatjuk, akkor ez elnyeri a jutalmát. Nézzük meg csak őt! 

Ezen kívül figyelmeztetnélek titeket arra, hogy ez a novella ugye az utolsó két meccs (Magyar-Portugál és Magyar-Belga) között, de leginkább az utóbbin játszódik. Néhány igazság ugyan van benne, de nem az egész. Mivel nem ismerem az igazi szereplőket, ezeket a szavakat ugye nem ők mondták, és a karakterük is teljes mértékben az én agyszüleményem. 

Hogy tartja a mondás? Ha nincs kapcsolatom, írok egyet. Vagy nincs is ilyen? Na már van. Komolyra fordítva a szót, Barbi én lennék, nem a történetbeli, és igazából (sajnos) nem vagyok Nagy Ádám barátnője. (De a remény hal meg utoljára, ugye? :D) Az igazit Bitó Zsófiának hívják, de nem bírtam ki, hogy ne én szerepeljek benne, bocsi, Zsófi. 

Még egy utolsó gondolat... 

Csak azért teszem ki ide, hogy ezzel, a magam módján támogassam a Magyar Válogatottat. (Bár erről nem biztos, hogy tudomást vesznek, de nem is baj.)

A lényeg: Szép Volt Fiúk! 

Nagy Ádám

Az idő már jócskán június vége felé közeledett, bár így az esti órákban a nyári szellő helyét egy kisebb hurrikán vette át. Franciaország az Európa-Bajnokság miatt egy hatalmas nemzetközi repülőtérhez hasonlított, amit jelenleg mindenféle országból jött focidrukkerek töltöttek meg. Szabad perceimben képes vagyok ilyen apróságokon gondolkodni, amiből mondjuk meg őszintén, nem sok akadt. Különböző vacsorák, megbeszélések, na meg edzések. És még annál is több. Megdolgoztunk a kijutásért, már csak az a cél, hogy ezt megtartsuk. Az első győzelem után elszállni könnyű, de aztán összpontosítani a másikra pár napra rá… Igyekeztünk. Jó érzéssel töltött el, hogy Storck betett a kezdők közé. Bár bevallom, kilencven percen keresztül futni csaknem megállás nélkül, elég fárasztó. A nappalok minden alkalommal éjszakákba nyúltak, sokszor egy bögre koffein elengedhetetlen volt a létfenntartásomhoz, de ezt már megszoktam. Sportoló vagyok, az a legkevesebb, hogy ennyit megtanulok az évek során. Korábbra állítani az ébresztőórát, hogy utána vissza tudjak még aludni. 

A stressz állandóan jelen volt, bár a feszengés apró mozdulatai mindenkin észrevehetőek voltak, de igyekeztünk ezt elrejteni főleg a szurkolók elől. Ha mi nem hiszünk magunkban, akkor hogy várjuk el tőlük? Talán ezért is izgultunk. Mi lesz, ha kiesünk? Mi lesz, ha egy egész ország csalódik bennünk emiatt? Néha-néha előjöttek ezek a gondolatok. Titkos megfelelési vágy. De hát erre vállalkoztam, mikor erre a pályára léptem. Szó szerint. 

Még sötét volt kint, mikor az ébresztő megszólalt. Reflex szerű mozdulattal kinyomtam, és visszaaludtam. Ha nem jött volna be a focista karrier, talán elmehettem volna ébresztőóra félálomban lévő kinyomójának. És ha nincs még ilyen munka, eskü, feltalálom. Álmosan nyöszörögtem, mikor másodjára is felpattant a szemem, és kiélesedtek az érzékszerveim az idegesítő zenére. Persze Barbi, a mellettem fekvő szőke barátnőm ezt meg se hallja, neki meg ehhez van különleges képessége. Apró szuszogásokkal jelezte, hogy még lélegzik. Az ablakon a lehúzott reluxák között mégis kis fénycsíkok úsztak be, így félhomály uralkodott a szobában. Hirtelen támadt egy gonosz ötletem, miszerint Szépséget felkeltem Hófehérke csókjával, bár lehet, hogy a fent említettek miatt észre se venné. Akkor tuti nagy csorba esne a becsületemen és az önbizalmamon. Óvatosan lehúztam a válláról a takarót, így fedetlen maradt a vállán a bőr. Gyengéden megcirógattam az orrommal, mire a lány megmozdult álmában, nekem pedig mosoly jelent meg az arcomon. Késztetést éreztem, hogy tovább csináljam. Ajkammal ráhajoltam ugyanarra a pontra, amit az előbb érintettem, és egy apró puszit leheltem a vállára. Barbi újból megmozdult, kicsiket nyöszörgött. Ujjaival a karom felé haladt, ott pedig egy kis pontot vakon kipécézve magának egyre nagyobb köröket írt le. Úgy látszik a csáberőm érintetlen maradt. Felkönyököltem, hogy oda tudjak férni rózsaszínű ajkaihoz. Reagálásából ítélve várt már a lépésemre, nem lepte meg a csók. Gyengéd volt és puhatolózó. Ujjaim akaratlanul is a tenyerembe fonták az arcát, ő pedig átengedte nekem az irányítást. A puha pusziból hirtelen szenvedély vált, szerencsére még időben bevillant az edzés képe, és ha kihagyok egyet, valószínűleg játszani se játszhatok majd a belgák ellen. Bármilyen csábítóan is hangzik, elég volt a Portugáliával szembeni döntetlent elmulasztani. Óvatosan eltoltam, mire a mellettem fekvő szőkeség felnézett a szempillái alól. 

- Jó reggelt! - szólaltam meg először. 

- Tényleg kelthetnél így minden reggel. El tudnám viselni. Nehezen, de el - nevetett, mire kis nevető ráncok kerültek elő sima bőrén. 

- Nehezen, mi? - ugrattam tovább, de már rúgtam is le magamról a takarót, hogy gyorsan letusoljak, aztán már menjek is a mai napi első csoportmegbeszélésre. Taktikák, felállás, cselek. Van egy olyan érzésem, hogy minden tudásunkat fel kell használnunk Belgium ellen. 

- Menned kell? - szomorodott el Barbi. 

Fújtam egyet. Nem hiszem, hogy sokáig bírom még a kávém nélkül.

- Ahha, fel kell készülni estére. 

- Addigra szerzek pomponlány ruhát - ígérte. - Majd az első sorban fogok pattogni neked. 

- Ez esetben nem sok hasznomat fogják venni a pályán. - Felnevetett. - Beszélünk majd - adtam puszit a homlokára, és már mentem is készülődni. 

Hipergyorsasággal magamra kaptam az első ruhát, amit a bőröndömben találtam. Amikor visszanéztem a szobába, Barbi már régen visszaaludt. 

Próbáltam nem az esti ellenfeleinkre gondolni, de egyre közeledve a csoportteremhez egyre többet forgott az agyam a meccsen. 

Majd meglátjuk  - hagytam magamban annyiban. 

- Guten Morgen! - köszönt az edző. 

- 'reggelt! 

Az utóbbi a már bent lévő három csapattársamtól jött. Gera és Lang ráérősen iszogatta a kávéját, míg Böde a sajátját készítette. Megfogadtam bölcs döntéseiket, én is a géphez vettem az irányt. A sok egyszínű bögre közül kiválasztottam az egyik zöldet, végül is Fradi, nem? Amint lefolyt kellő mennyiségű, felöntöttem tejjel, aztán kihúztam a fiúk mellett lévő legközelebbi széket, és leültem. Nincs is jobb kora reggel mint egy forró, nagy bögre kávé. Oké, a barátnőmtől kapott csók sem volt rossz. 

A szemem kezdett végre magától is nyitva maradni már a fele után, körülbelül ekkor szállingózott be az utolsó csapattag, naná, hogy Szalai, a jó öreg későnk. Látszott mindenkin a reggeli (hajnali) kóma, néha nem nagyon fogtuk fel, mire is akar kilyukadni Storck. 

Majdnem két órába tellett kiokoskodnunk valamit, végigrágni az ellenfél játékosainak egy részét. Cseleiket, taktikájukat. És ez még korai végzésnek számított, így úgy döntöttem, még visszafekszem, aztán majd utána felhajtok még egy kávét. Vagy kettőt... A biztonság kedvéért beállítottam magamnak egy ébredési időt negyed órával a tréning kezdése előttire. Ha húzós a helyzet, képes vagyok szupermeghajtású rakétaként felöltözni. És most valószínűleg húzós a helyzet. 

Barbit már nem találtam a franciaágyon, említette, hogy mára bevásárlótúrát szerveztek Németh Krisz és Stieber Zoli barátnőjével. Nők... 

Viszont nem sokkal később, ma már harmadszorra keltem arra az átkozott ébresztőórára. 

Két percem volt felöltözni, három kávét csinálni és tíz, hogy átérjek a pályára. Kész tervnek tűnt. 
Mikor a pályára léptem elfogott az a bizonyos jóleső érzés, ami mindig előjön ilyenkor. Bizonyításvágy keverve egy kis stresszel. Bár lehet, hogy ez csak az utóbbi napokban alakult át ilyenné, hiszen most valami nagyért küzdünk a csapattal. Ez a lámpaláz, az izgulás volt az, amit legszívesebben kitöröltem volna minden meccs előtt. Állandóan nyugtatgattam magam. 
- Ha nyerünk, együtt nyerünk. Ha meg vesztünk, akkor is együtt tesszük - állt meg mellettem az első selejtező mérkőzés kezdete előtt Dzsudzsák. Kezét a vállamra tette, majd kissé megszorította. Hálás voltam érte abban és a többi ilyen pillanatomban is. 
Az öltözőbe érve ledobtam a táskám a kijelölt helyemre, ami pont Stieber mellett volt. A fiatal srác (bár én mondom?) épp a cipőjét kötötte, és felnézett, mikor megérkeztem.
- Menni fog ez! Ez csak Belgium! - csapott a tenyerembe, hangjában kis cinizmust észleltem. Ki mondta, hogy könnyű lesz? Valamiért ők is eljutottak idáig, és valamiért mi is. Mondjuk mi és ők... Épp hogy rendesen összekovácsolódtunk, de ha tényleg beleadunk apait-anyait, tényleg sikerülhet. Akár. Miért is ne? 
- Menni hát! - válaszoltam. 
Zolival az oldalamon sétáltam be a csarnokba, ahol elkezdtük a bemelegítést. Néhányan már vártak ránk, de Storck csak intett egyet. Nyakkörzéssel kezdtünk, majd váll, kar, csukló és így sorjában lefele. A szokásos feladatokat végeztük. Lábamban minden egyes emelésnél egy kisebb fájdalom nyílalt, de hát ha van izom, van edzés, akkor várható az izomláz is nem sokkal. Általában percek kérdése, míg mindenki megérkezik, néha Szalai is időben belép. 
Mire ez a kisebb melegítés véget ért, a mezemen apró izzadtságfoltok keletkeztek, pedig még a java csak most jön. 
A labdák már vártak minket, ha lehet ezt mondani. Mindenkinek egy-egy, és elkezdődtek az egyéni feladatok. Dekázás, kisebb-nagyobb passzolgatás, míg végül a kapuval szemben kötöttünk ki, ahol Király várt minket. A másiknál Dibusz állt, és próbálta kivédeni a tizenegyesről indított lövéseinket. Volt, hogy bement, volt, hogy kihagytam párat. 
- Szép volt! 
- Schön! - kaptam a biztatásokat. 
És ez már így ment egész nap. 
Megbeszélés, edzés, kis pihenés, amiben letusoltunk, aztán minden kezdődött elölről. 
Az egész nap annyira összemosódott, hogy már csak arra emlékszek, hogy ott állok meccsre készen a stadion bejáratánál. Pár perccel ezelőtt még Barbi hajtogatta nekem, hogy ügyes leszek, és bevallom, elhittem. 
Ügyesek leszünk. 
Hirtelen Storck jelent meg előttünk, még egy utolsó beszédet akart tartani, mielőtt elkezdődik a mészárlás. Az már nagy kérdés, hogy ki fogja a mészárszéken végezni. Mi vagy ők? 
Fordító segített megértenünk edzőnk szavait, aminek a lényege annyi volt, hogy ha győzünk, együtt győzünk, ha veszítünk, együtt veszítünk. Mintha Balázzsal beszéltek volna össze esküszöm. Azért még poénosan hozzá tette, hogy számít ránk, sőt, egész Magyarország számít ránk. A portugálok utáni meccsen megnéztünk pár riportot a hazai csatornák egy-egy részéből. Tudtuk, hogy már így is büszkék ránk otthon, és ez belénk is adrenalint lövellt. 
Ráléptünk a fűre, de már akkor rossz előérzetem volt. 
Ha még ma nem melegítettünk volna eleget, passzolgatni kezdtük egymás között a labdát.
Hirtelen csak annyit hallottam, hogy valaki annyit mond:
- Bassza meg!
Kleinheisler vörös haja ütött el a fű zöld színétől. 
Mindenki egyszerre rohant felé, míg ő a körbeszorította a lábát. Teljességgel vergődött. 
Meg sem várva egymás kérdését tettük fel neki a sajátunkat.
- Mi történt, Laci?
- Hallasz?
- MI TÖRTÉNT?
Hallatszott egyszerre mindenki kérdése. 
- Basszus - nézett fel ránk. - Basszus! Jól vagyok, srácok! - próbált lábra állni, nem sok sikerrel. Laci Stieberre támaszkodva akart felkelni a fűről. Annyian csoportosultunk köréjük, hogy már a belgák is kezdtek felfigyelni, mi baj lehet.
Ezt kérdeztem én is. 
- Francokat vagy jól! - hangzott Király apai szava. - Mid fáj, hadd lássam! - lépett a lábához, és vizsgálni kezdte azt a pontot, ahova Kleinheisler mutatott. - Ezt szerintem még nézesd meg egy orvossal - ajánlotta. Gera el is rohant a pálya szélére segítségért. 
Szuper.
A doki megállapította, hogy a rándulás nem annyira komoly, de a saját érdekében inkább hagyja ki a mai meccset. 
- Menni fog ez nélkülem is! - veregette meg a vállunkat, néhányunkét szó szerinti értelemben, aztán az orvos és Lang segítségével a pálya szélére bicegett. 
Laci helyett Pintér került a kezdőbe. 
Tíz perc maradt a mérkőzésig. A szívem úgy dobogott, hogy alig hallottam a többiek beszélgetését, miközben ők is a saját posztjukra siettek. 
A két csapatkapitány egymás elé állva pénzfeldobással eldöntötte, melyikünké lesz a kezdőrúgás. A jelek azt mutatták, hogy ezt mi nyertük, mert Szalaival szemben Dzsudzsák lépett a középvonalra. 
Igyekeztem még pislogni sem, nehogy lemaradjak egyetlen pillanatról sem. 
Elkezdődött a visszaszámlálás. 
10...9...8...7...
Elképzeltem az otthoni drukkereket, ahogy óriáskivetítőkön figyelik a meccset. 
4...3...2...1...
A bíró a sípjába fújt, Dzsudzsi pedig elkezdte a meccset. 
Egy pillanatra se engedhettem meg magamnak, hogy másra összpontosítsak. Nekiveselkedtem, és teljes erőből futni kezdtem a belgák kapuja felé. 
Felkészültünk a lövéseikből, végigelemeztük órákon keresztül az eddigi játékukat, de úgy látszik... Ők is ugyanezt tették velünk. 
Ügyesen blokkolták Dzsudzsák támadásait, és mire ebből felriadhattunk volna, ők már a mi térfelünk felé indultak gond nélkül. Még jó, hogy hátul is maradtunk védekezni, mivel látszólag kifáraszthatatlanok az ellenfeleink. Nem csoda, simán lefutnának minket hosszú- és rövidtávon egyaránt. Csak a lábuk lehetett vagy két méter... Én se vagyok nagyon alacsony, de ők... Szerintem, aki kitalálta az égimeszelő kifejezést, pont rájuk gondolt. 
De azért a futás nem minden ebben a sportban. 
Csak egy nézéssel átjött a csapatkapitány mondanivalója, miszerint kivárjuk a megfelelő pillanatot, addig is védekezünk. Egyszer csak kifáradnak, és akkor támadunk. 
Király olyan lövéseket kapott el, egészen biztos vagyok benne, hogy ezután az EB után, na meg az izlandi meccset követően legenda válik belőle. 
Nem értettem, mit rontottunk. Már a tizedik percben ujjongott a belga szurkolócsapat. Alderweireld betalált a kapuba, de azért De Bruyne lövése nagyban rásegített.
Magamban éreztem, hogy az otthoniak egyenként felhördülnek, és szidják az ellenfélt. Dzsudzsák még mindig védekezésre intett minket. Még nagyobb védekezésre ezek után... Minden gyorsan történt. A pillanatok fénysebességgel haladtak. Alig támadtunk, inkább védekeztünk.
- Innen még simán felhozhatjuk - hallottam mögöttem Szalai biztatását. - Szépen lecselezted a copfost, öcsi! - tartotta a tenyerét, én pedig belecsaptam.
- Kösz - válaszoltam, aztán a törölközőm felé vettem az irányt. Patakokban folyt rólam a víz. Megtöröltem a homlokomat, majd az egész arcomat, és mentem vissza a pályára, ahol várt a hideg, teli palackom. Engedtem, hogy a folyadék ne csak a számba, hanem az egész testemen szétáradjon, és lehűtsön egy kicsit. Felnéztem az első sorokba, ahol Barbit pillantottam meg. Hajába magyaros színű virágok voltak, rajta egy 8-as mez, aminek az elejére ráírattuk, hogy Nagy Ádám is my boyfriend. Annyira jó volt nézni, ahogy viseli. Mikor meglátott, elmosolyodott, és integetni kezdett.
Tenyeremet az ajkaimhoz érintettem, majd idézőjelesen odafújtam neki.
Nem tagadom, veszettül romantikus alkat vagyok.
Barbi úgy tett, mint aki elkapja, aztán nevetni kezdett. Aranyosan szívet formált a kezéből, és felém mutatta. Ugyanezt tettem.
- Először a meccs, öcsi, aztán csajozhatsz kedvedre - vert vállon nevetve Krisz, aki bár most nem került be a kezdőbe, de valószínűleg a Németh Krisztián nevet így is ismeri az egész ország.
Újabb stratégiai megbeszélés következett, elterveztük, hogy támadunk. Ezt az egy gól előnyt nem lesz nehéz behoznunk, de tényleg igyekeznünk kell.
Több biztosan nem mehet be.
A mögöttünk lévő szurkolók felénk kiabáltak. Jól esett a biztatásuk, de nem sokkal később mehettünk vissza a pályára.
Még van esélyünk.
Bár a reményünk, hogy végre támadni fogunk hamar szertefoszlott. Mint kiderült, az elmélet, hogy egyszer kifáradnak, téves volt. Belgium csapata szinte erősebben jött vissza, mint lement az első félidő után.
Elek jött fel a pályára, ezzel kihasználva az első cserénket, de ezzel Gera ment le.
Az biztos, hogy sok volt eddig a sárga a meccsen. Viszont szerencsére semmi nagy lesérülés nem történt Kleinheisleren kívül.
Már csak tizenkét perc, csak egy gól kéne, aztán kétszer tizenöt perc, azalatt bármi történhet.
Próbáltam a támadás tervnél maradni, miközben nálam volt a labda, de viszonylag hamar lepasszoltam Dzsudzsáknak a másik oldalra, amire nem számítottak a belgák, így talán ebből lehet helyzet. Nem véletlenül ő a csapatkapitány. 
Ő lepasszolta Langnak, aki viszont elvesztette. Juhász próbálta visszaszerezni, nem sok eséllyel.
Az ellenfél újra nekünk indult, de a mentésnél rólunk megy ki a labda, így ők jönnek szöglettel.  Újabb gól az ő javukra... Nagy fejes volt, amire Király nem számított. Ha csak pár centivel balra lőtte volna, talán elérte volna. Belgium újra feléljenez, Aztán minden egyszerre történik. Az ellenfél megint elindul, de Storck Juhászt hívja le a pályáról, hogy Bödét rakja fel. Míg én őket figyeltem, és valószínűleg mások is, addig ezt a helyzetet kihasználták, és újabb potyagól érkezett a hálónkba.
Tíz perc alatt képtelenség lenne három gólt összeszednünk, ha eddig 80-ban nem sikerült.
Végignéztem a játékosokon, láttam néhányukon a teljes elkeseredettséget, de akkor is játszottak. Tovább. Legalább még egy ne menjen be, vagy ha igen, akkor az a mi becsületgólunk legyen.
A rajongók is felfogták a helyzetet, innen már nincs menekvés, búcsúzunk az EB-től.
De nem engedtem, hogy a negatív gondolatok eluralkodjanak rajtam, hiszen eljutottunk idáig. Emberek több ezrei örülnek az eddigi sikereinknek, és büszkék ránk, hogy idáig a legjobb 16-ba bejutottunk. Ráadásul csoportelsőként!
Mosollyal az arcomon vágtattam Thibaut Courtois felé, aki a belgák kapujában várt minket.
Utolsó próbálkozás a gólra. Ennek be kell mennie. 
Szalai lódult neki, aztán átpasszolta a labdát Bödének, aki kettőt is kicselezett az ellenfél közül.
Megálltam, beszívtam a tüdőmbe a levegőt, majd kifújtam, majd ismét nekiveselkedtem a játéknak.
A labda Böde, Szalai és Dzsudzsák között ingázott. Észrevétlenül besurrantam a többiek közé, így engem nem védett egy belga sem. A csapatkapitány helyzetet látott, és lőtt.
Átpasszolta nekem. 
A stoplival fogtam meg a labdát, felemeltem a jobb lábam, hogy kapuba találjak, de hirtelen éles fájdalom hasította szét a bal vádlim. Cipő kemény tüskéje ért a bőrömhöz, és döntött le a fűre. A vállamra estem teljes testsúlyommal, összeszorított fogakkal kívántam, hogy könnyebb legyen elviselni a nagy esést és a fájdalmat.
Percek maradtak hátra a meccsből, de én meg sem bírtam mozdulni. Ujjaimat a szúró pontra szorítottam, hátha az elmulasztja. Nem segített. A lábam égett, mintha tűz perzselte volna.
Újabb ujjongás hangzott fel az ellenfél csapat részéről, és csak utána jött a bírói sípszó.
Kinyitottam a szemem, és a csapattársaim aggódó tekintetével találtam szembe magam.
Míg ők velem foglalkoztak a szurkolók hangosan kifejezték nem tetszésüket.
Késett.
A gól legális.
- Jól vagy? Jesszus az az ökör! A rohadt bíró, miért nem volt képes korábban lefújni?! - Dzsudzsák szidta mellettem a játékvezetőt. - Mennyire fáj? Hülye kérdés, biztos nagyon. Fel tudsz állni?
Nem válaszoltam, csak próbálkoztam.
Felszisszentettem, mikor a sérült lábam a talajhoz ért.
Mellettem megjelent az orvosi banda, akik visszafektettek a fűre. A doki ma már másodjára vizsgált meg egy magyar játékost.
Állt a meccs. A csapat nagy része körém gyűlt, Storckot is megpillantottam pár másodpercre a többiek feje fölött. A fájdalom nem múlt, egyre csak erősödött.
Mivel elhasználtuk az összes cserénket, két választásunk maradt.
Vagy bennmaradok sérülten. Vagy eggyel kevesebben leszünk.
- Jól vagyok - mondtam a többieknek. - Visszamegyek - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Tettettem, hogy jól vagyok. Minden lépést hatalmas erőfeszítésbe tellett megtennem.
Mosolyogtam, mintha minden rendben lenne, így Storck visszaengedett, a táblán pedig még két perc szerepelt.
Kibírom - mondogattam magamnak.
Az idő csigalassúsággal telt, nem úgy, mint az elején.
Két sípszó.
Vége. 
- Megcsináltuk, öcsi! - veregette meg a vállam Dzsudzsák.
- Vesztettünk. - Arcomon nem volt mosoly, inkább fájdalom. A lábam továbbra is égett, és még ki is kaptunk.
- Igaz, de legalább van csapatunk - mondta, aztán ott is hagyott.
A pályáról lemenet végiggondoltam ezt a két hetet Franciaországban és a többit. Az elődöntőket. Az edzéseket. A felkészüléseket.
És Dzsudzsáknak igaza volt.
Kiestünk az EB-ről, de mi vagyunk így is a legnagyobb győztesek ezen a ligán. Az egész biztos, hogy valamelyik másik csapat fogja megnyerni a kupát, de mi... De mi ennél többet nyertünk.
Nyertünk egy csapatot és az egész ország elismerését.