3. fejezet - A szállás és sok más galiba

Megállt a vonat. Bence udvariasan levette nekem a csomagtartóról a táskámat. Ennek hatására barátja is észhez tért, majd ő is felnyújt Vivi poggyászáért, és a kezébe nyomta.

- Köszi - mondta barátnőm suttogva és teljesen elpirulva. Ezek között még lesz valami, ezt most megjósolom!

Mind a négyen elindultunk a kijárat felé, ahol már az egész osztály várakozott ránk. Ahogy Adrián is kilépett utolsónak az ajtón, és lejött a létrán, a vonat jelzője elkezdett csipogni, és idegesítően hangos zajt hallatott, ami azt jelezte, hogy az emberek fejezzék be a le- és felszállást, mert záródnak az ajtók.

- Mindenki itt van? - érdeklődött az osztályfőnökünk. Gyorsan végigterelte a tekintetét rajtunk, és fejben megpróbálta összegezni a diákjait. Mindenki megvan. Látszott a megnyugvás az arcán, hogy nem az első gólyatáboron veszti el az egyik tanítványát.

Az osztály csordaként indult el a tanárnőt követve a szállás felé. Vivi odahúzódott mellém, a két fiú pedig elvegyült a többi hímnemű egyeddel. Csendesen ballagtunk egymás oldalán, miközben keskenyebb utcákon mentünk végig. Úgy látszik nem a város közepén fogunk megszállni...

- Úgy szeretném már megismerni a többieket is! - zökkentett ki a gondolataimból Vivi. Bár igaza van, én is nagyon szeretnék már velük személyesebben is találkozni.

- Arra is lesz idő - mondtam neki bölcsen, mire egymásra néztünk, és elnevettük magunkat. Régóta nem nevettem őszintén senkivel. Mia nyárra elutazott valami rokonához, ahova a szülei elküldték, mert nem lett a legjobb a bizonyítványa az elmúlt év végén, így mehetett a zárkába. Jó, talán ez kicsit túlzás, de körülbelül takarja az igazságot. A lényeg a lényeg, hogy nem volt velem. Andrissal pedig nem nagyon tudtam találkozni, mert a haverjaival lógott sokat, ahhoz képest Lacit jó sokszor láttam, aki a legjobb haverja. Szóval ő se volt velem. Maradt a magány. De hát saját magammal mégse nevethetek, nemde?

Viviben az a jó, hogy az ember mindenről el tud vele beszélgetni, bár a lelkizős részét még nem próbáltam, mert korai lenne azért... Még csak ma ismertem meg, nem mondhatom el neki a szívem lelféltettebben őrzött titkát!

- Hát itt volnánk! - mondtam halkan a mellettem lépdeső lánynak. Kicsit nekinyomódtunk az előttünk közlekedő két fiúnak, de ezt visszakaptuk mi is a mögöttünk jövőktől. A csapat hirtelen megállt egy aprócska hotel, vagy inkább motelnek nevezhető, épület előtt. Láttuk a tanárnő fején kiülő hitetlenséget, ő se egy ilyenre számított. A tesitanár úrral hevesen társalgott, és közben ékesen mutogatott a mobiljára és a házra. De pozitívum, hogy nem miattunk borult ki elsőre. Ezt el is könyvelhetjük dicséretnek!

Az osztály nagy nyüzsgésbe kezdett, ami még jobban tetézte az egész feszültséget. Végül az osztályfőnök szót kért magának.

- Gyerekek! Tudjuk, hogy nem egy ilyen helyre számítottatok. Őszintén szólva én se egy ilyenről álmodtam... - szemében düh csillogott, ami nem mindennapos látvány, bár ha jobban belegondolok a régi iskolámban eléggé az volt... Uppsz. - De ha már ki van fizetve, nézzük meg, hogy hol is fogunk aludni - ajánlotta fel, és elindult az épület bejárata felé. A tanár úr jobbnak látta, ha még nem követjük, így az első pár embert visszafogta a heves indulásában.

- Maradjunk még egy kicsit, amíg a tanárnő vissza nem tér a kulcsokkal, rendben? - tette fel a költői kérdést. Tetszik ahogy bánik velünk, nem véletlenül olyan jó ez az iskola.

- Basszus, mi lesz most? - pánikolt mellettem Vivi, és egy kiszabadult hajtincsét használva próbálta nyugtatni magát, miközben csavargatta azt.

- Nem tudom... - mondtam meg őszintén. Láttam a szemében a félelmet, amit ezzel a két szóval okoztam, és én is kezdtem átvenni ezt tőle. Miért?! Miért pont az én gólyatáborommal történik ez?! 

- Nemá', hogy ilyen tré helyen kell majd aludnunk! - jelent meg mellettünk egy korunkbeli fiú, aki valószínűleg az osztályhoz tartozik. Se nem hosszú, se nem rövid, barna hajú srác állt előttünk. Fekete, bandás pólója kiemelte az izmait a karján és az egész testén. Tényleg lélegzetelállító volt a látvány, amitől szegény barátnőmnek leesett az álla. Az volt a vicces, hogy szó szerint. Ahogy figyeltem a jelenetet, csak egy kicsin múlott, hogy nem röhögtem el magam. Szerencsére Vivi pár másodperc elteltével kapcsolt, és már csak mosolygott, mint a tejbetök. Bár azt se tudom, mi az... Ránézett a fiúra, és menten elpirult. A srác visszanézett rá, de Vivi azon nyomban elkapta a tekintetét.

- Szalontay Ádám - kapott észbe a fiú, és már nyújtotta is a kezét a barátnőm felé, aki kis gondolkodás után belement a pár másodperces testi érintkezésbe.

- Csonka Vivi - mondta szégyenlősen és alig hallhatóan. Aztán Ádám felém terelte a kezét, mire én beletettem a kezét az övébe.

- Demeter Barbi.

Alig láthatóan Vivire néztem, és a szemében apró féltékenység jelent meg. Tetszik neki a fiú. Nagyon. Na majd ezt megbeszéltük, ha végre bejutunk a szobánkba.

Ezután elég kínos csend volt, amíg meg nem jelent egy másik barna hajú srác, de milyen elegánsan! Zakót ugyan nem viselt, de a fehér ing, aminek a felső gombja természetesen nem volt begombolva és hozzá egy vagányul szanaszét forduló nyakkendő elengedhetetlen volt. De ez egy osztálykirándulás, nem egy konferencia megbeszélés! Akkor miért jött el ennyire kiöltözve? Nadrágja viszont nem volt ennyire nem ideillő, mert egy egyszerű bézs színű halászgatyát vett fel hozzá, ami mondjuk meg őszintén, egyáltalán nem illett az ing plusz nyakkendő kombinációhoz!

- Hé haver, már mindenhol kerestelek! - lépett Ádámhoz, és jól hátba veregette. - Mi' csiná'sz itt? És oh, ők kik? - nézett felénk, és érdeklődött. Na egy perverz állat is csatlakozott az osztályhoz...

- Ő Vivi - mutatott vörös hajú barátnőmre -, ő pedig Barbi - majd rám Ádám.

- Marci - mondta, és csak úgy zsebre tette a kezét. Semmi illedelem, semmi műveltség, csak úgy zsebre tette... Paraszt.

Végszóra a tanárnő lépett ki az előttünk álló épület ajtajából.

- Mielőtt elindulnánk befelé, elmondom a szobákat - kezdett bele a beszédébe.

- Nemá' lesz szobabeosztás! - ordította be valamelyik fiú. Erre a mondatra nagy zúgolódás keletkezett, mindenki ezt a kérdést kezdte el megbeszélni a mellette állóval.

- Figyelem! - kért csöndet ismét a tanárnő, mire mindenki elhallgatott, és várta a válaszát. - Természetesen nem lesz, de véges számú szobák vannak, amit úgy kell elosztani, hogy mindeninek jó legyen. Én úgy gondoltam, hogy lenne egy lányszoba, ami az egyetlen öt fős, egy kétszemélyes tanári és még van kétszer négyszemélyes szoba a fiúk részére.Azt osszátok el ti!

- Mi leszünk Bencéékkel! - ordította be egy sötétbarna hajú, magasabb fiú. A meleg ellenére is bőrdzsekit viselt, amin Amerika zászlója díszelgett.

- Rendben, akkor a maradékok lesznek együtt. Mindenki fent lesz az emeleten. A lányok szobája a 23-as, az egyik fiúcsapaté mellette a 24-es, a másiké a folyosó másik oldalán a 36-os. Mi kettejük között leszünk, de átmenni nem szabad egymáshoz takarodó után! Ezt azért még itt sem engedhetjük meg. Ha mindent megbeszéltünk, mehetünk is! - jelentette be, mire minden gyerek felkapta a holmiját, furakodni kezdett befelé.

Mire felértünk a nekünk szánt helyre, a másik három lány már a szobában várt ránk. Éppen pakoltak ki.

Mind apró sortot és ujjatlant viselt, de különböző lábbelivel. A szőke, akinek csodaszép egyenes haja dúsan omlott a vállára, sportcipővel, valószínűleg méregdrága Converse-szel hordta a fent említett holmikat, míg a másik, akinek sötétvörös árnyalatú hajkoronája csillogott a napfényben, kis balerina cipőt vett fel hozzájuk. De a köztük álló lány viselte a legszebb darab cipőt, amit valaha a szem látott. Egy lapos talpú szandált, ami valószínűleg nem fillérekbe kerülhetett. Barna hajában loknik jelentek meg a besütés hatására, és eddig háttal állt nekünk. Léptünket hallva megfordult, és megpillanthattuk tökéletes alakjához tartozó arcát. Semmi pattanás vagy miteszer. Ez hihetetlen! 

- Sziasztok! - szólalt meg hirtelen, és sietni kezdett felénk. - Laura vagyok, de hívjatok csak Lanának - mondta, amikor odaért elénk. - És ti? - érdeklődött kedvesen.

- Barbi, és mindenki így hív - próbáltam poénkodni, mire Lana csak összehúzta a szemöldökét. Na most rontottam el mindent nála.

- Vivi - mutatkozott be a barátnőm is, de ő nem tett hozzá semmilyen hülyeséget.

- Ő Dorci - nézett Lana a szöszi csajra, aki a neve hallatára intett nekünk egyet -, a mellette álló pedig Fanni- Mire ezt kimondta, a vörös is integetni kezdett. - Na és ki hol fog aludni? Elfoglaltuk azt a három ágyat, remélem nem baj - nézett felénk tettetett szomorkodással. A maradék hely egy emeletes ágy volt a szoba legtávolabb eső sarkában.

- Dehogy baj - mondtam az arcomon kiülő műmosoly kíséretében. - Hol akarsz aludni? - szegeztem immár a kérdést Vivinek.

- Fölül. Ha nem baj - válaszolt.

- Oké, nyugodtan, én úgysem szeretek ott aludni - nyugtattam meg, mert tényleg nem szeretek felül aludni egy nyikorgós emeletes ágyon.

Gyorsan kipakoltam, és átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, mint amiben eddig voltam.

- Légyszi, hagy fonjam be a hajad! Olyan széééép! - állt elő az ötlettel Vivi. Nem bírtam neki ellenállni, így szőke hajam végül két copfban végezte, ami megtetszett, szóval úgy is maradt.

Kopogást hallottunk.

- Szabad! - szólt ki Lana a kopogónak.

- Gyerek! Gyertek, játszunk egyet közösen! - dugta be a fejét az osztályfőnök-helyettes az ajtón.

- Rendben - vágtuk rá egyszerre, mire mind az öten nevetésben törtünk ki.

Együtt érkeztünk a lányokkal, már mindenki ránk várt.

Az üres helyek csak szanaszét lettek elszórva egyenként. Ádám intett Vivinek, hogy üljön mellé, foglalt neki helyet, mire barátnőm rámnézett, én meg csak egy aprót bólintottam. A másik három lány már rég ült valahol, csak én ácsorogtam nézelődve, mígnem észrevettem az egyetlen helyet.

Bence mellett.