7. fejezet - A tornác

Megállt bennem az ütő is, amikor észrevettem, hogy valaki már elfoglalta a kinézett helyemet. Megdermedten vártam az ajtóban, és vártam, hogy történjen valami.

Csak vártam, és néztem az előttem nézelődő idegent. Basszus. most mit csináljak? Menjek vissza? Ne, ez az én helyem! És oda fogok menni! De előbb megnézem mennyi az idő...

Elővettem a mobilom, ami épp a zsebemben lapult. Mikor megnyomtam a feloldó gombot, nagy fényesség vetült rá a kijelzőről az arcomra. Úgy látszik, ez a kis fény is elég ahhoz, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet, mert a helyemet elfoglaló emberke hátrafordult. Én meg megijedve ettől, gyorsan hátraugrottam egy kicsit, és a fénynyalábot az arcának szegeztem.

Felismertem az arcát.

Adrián volt. De ő eddig nem bent volt? Akkor, hogy lehet egyszerre kint is meg bent is? 

Egy könyvben olvastam, hogy a gonoszok úgy akarták meggyőzni a jókat, hogy az egyik szerettükből csináltak egy klónt. A regényben az ilyeneket mimikrinek nevezték. Biztos ő is egy ilyen áldozat lett. De akkor menekülnöm kéne, nem?

Oké, ennek a lehetősége, hogy ő egy mimikri, egyenlő a nullával.

Míg én ezen gondolkodtam, ő megtörte a csendet.

- Mit keresel itt? - kérdezte nemes egyszerűséggel, mintha én nem kérdezhetném ugyanezt tőle.

- Én is kérdezhetném ugyanezt tőled - válaszoltam akképpen, ahogy elgondoltam.

- Gondolkodnom kellett egy kicsit, és gondoltam, kijövök nézni a csillagokat. - Bevallom ez eléggé elérzékenyített, mert én is szeretek kifeküdni a földre esténként, és csak úgy nézni az égitesteket. Elmosolyodott. - Dehogy - röhögte el magát. - Csak nem vagyok az a fajta fiú, aki szereti biztatni az embereket a verekedésre.

Ez gonosz volt. Nagyon gonosz.

- Pedig egy pillanatra azt hittem, hogy előtört belőled az érzékeny Adrián - próbáltam leplezni a csalódottságomat egy kis röhögéssel, ami aziránt volt, hogy mekkorát viccelődött azzal, amit én szeretek. És ez nagyon rosszul esett.

Feszült csönd borult ezután közénk, amit gondolom frusztrálónak érzett, így visszakérdezett.

- És te, miért jöttél ki?

- Friss levegőre vágytam - mondtam a féligazságot. A többihez semmi köze sincs. De miért is ülök, és beszélgetek itt vele? Hisz alig ismerem. De most komolyan, miért jött ki? Lehet, hogy a sors ezt azért hozta, hogy jobban megismerjem? Hát jó, hozzuk ki belőle a legjobbat... - Mondj magadról valamit! - utasítottam. - Vagy mesélj valamit!

Csak nézett rám, mint a hülyére. A tekintete azt sugallta, hogy "Ezt most komolyan kéred?!" Mire csak bólogattam egyet.

- Hát jó... - szólalt meg végül. - De csak ha, te is mondasz magadról pár dolgot. - Ezt a zsarolást! 

Erre csak bólintottam egyet, beleegyezésem jeléül, mire belevágott a mondandójába.

- Ezt nem akartam mondani az egész osztály előtt, ezért kérlek ne mond el senkinek...

- Ez természetes - mosolyogtam rá, amit a halovány fényben észre is lehetett venni.

- A szüleim elváltak. De nem szeretek róluk beszélni.

- Oh, bocsi, akkor nem kell! Magadról mesélj - szakítottam félbe. Szegény, azért nem lehetett könnyű neki...

- De, már akkor elmondom, ha belekezdtem - mosolygott, mintha ez semennyire se lenne fájdalmas neki, de biztos vagyok benne, hogy valamennyire az. - Éppen egy nagy veszekedés közepébe estem bele, amikor egyszer a suliból hazajöttem. Persze, volt már ilyen, de akkor nem ennyire hangos és durva. - Arcára félelem és szomorúság telepedett, ami egy fiútól elég furcsa, de megértem. - Csattanásokat és töréseket hallottam. Akkor már biztos voltam benne, hogy ez most nem olyan lesz, mint a többi. Jobbnak láttam, ha nem megyek oda hozzájuk, így csöndben megálltam az ajtó előtt és hallgatóztam. Mindez kábé tíz percig tartott. Csak vártam és figyeltem. Egyszer csak mindez abbamaradt. Hallottam még anyám kiabálásait, aztán hirtelen valaki feltépte az ajtót, egy nagy bőrönddel a kezében. Az apám volt. Megdermedt, amikor meglátott, de csak annyit mondott, hogy bocsáss meg, és elsuhant mellettem. Azóta nem láttam. Tíz voltam akkor. Persze, anya elment hozzá, hogy aláírja a papírokat, és kérte is, hogy menjek vele, de nem akartam. Soha. Azóta biztos járja a sarkokat szajhákról szajhákra - mondta, és mélyen a szemembe nézett. Sötétbarna szemeiben egy apró könnycsepp csillogott, amit próbált nem kiengedni, mert ő is tudta azt, amit én. Ha egy csepp elindul, jön vele a többi is. Ha tehettem volna, most megöleltem volna, de ehelyett csak megfogtam a kezét, és jó erősen megszorítottam, remélve, hogy ez majd erőt ad neki.

- Sajnálom. - Nem tudtam mást mondani. - Nem kellett volna felhoznom.

- Semmi baj, én akartam elmondani. Rajtad kívül csak Bence tudja az egész történetet. - Legalább van valakije, akinek mindezt elmondhatja. Nekem nem nagyon volt. - A régi sulimból is azért akartam már nagyon eljönni, mert cikiztek. - Ezt nem bírtam ki mosolygás nélkül. Hogy őt cikizni?! - De komolyan! - mondta csaknem már nevetve. - Én persze megvertem őket, meg Bence is kisegített, de a kis pisisek rohantak a "tanárnéni"-hez. - Ismerős érzés... - Na de most te jössz!

- Rendben... - egyeztem bele. - Apával, a két bátyámmal, a húgommal és Lindával élek. Linda apa új felesége.

Itt egy kicsit elszomorodtam. Félreértés ne essék, imádom Lindát, olyan, mintha a második anyám lenne.

De azért ez az egész történet elszomorít. Nagyon.

- Oh, neked is elváltak a szüleid? - kérdezte, amikor meglátta az arckifejezésem. De a szemében felcsillant egy olyan érzés, mintha azt sugallaná, hogy "végre valaki, aki megért".

És így is van. Teljes mértékben megértem. De nem azért, mert elváltak a szüleim, mert nem így van.

- Nem, nem váltak el. - A csillogás alábbhagyott a szemében, ahogy ezt kimondtam. Helyére érthetetlenség költözött és egy kis kíváncsiság. - Anya... - éreztem már egy apró könnycseppet az arcomon. Egyre mélyebbre és mélyebbre ereszkedett az arcomon, egy apró vizes sávot hagyva maga után. De folytattam, mert így korrekt. - Anya meghalt egy autóbalesetben. Éppen terhes volt Szonjával, a húgommal. Akkor a kórházba tartottak éjjel, mert megindult a szülés. Az autópályán gyorsabban beértek volna, ezért arra mentek. - Egy újabb had támadta meg a bőröm. Egyre gyorsabban gurultak le egészen az államig, ahonnan a földre estek. Fura, hangos hang tört fel a torkom mélyéről a sírás kíséreteként. Nem, nem bírom ezt! 

- Gyere ide! - szólalt meg Adrián egy kicsit szokatlan, lágy hangján. Megfogta a vállamat, és magafelé fordított, majd egy hirtelen és gyors mozdulattal magához ölelt. Csak csendben ültünk így, vagy tíz percig. Hallgattam a szíve egyenletes dobogását, miközben ő gyengéden simogatta a karom, hogy megnyugodjak.

Végre egyszer biztonságban éreztem magam.