45. fejezet - Paradise

Nagyjából az egész hetem ugyanúgy telt. Suli, tanulás, szünetekben Bencével meg a fiúkkal beszélgettünk és hülyültünk. Néha-néha, csak vetve és pár pillanatra, de ránéztem Vivire, mit csinál, amíg nem velem van. Az idő nagy részében Ádámmal beszélgettek, párszor csókolóztak, de volt, hogy a többi lány társaságába keveredett, esetleg egyedül ült a padjában. Egyszer buktam le, mikor őt figyeltem. A tekintetünk találkozott, de gyorsan elkaptam, mint egy rossz gyerek, akit rajtakapnak, hogy csokit csen el a spejzból.
- Hé, van valami baj? - érintette meg a vállam Bence, mikor hétfőn beértem a suliba.
Az egész hétvégém olyan kaotikus volt, hogy lehettem volna jól?
Nem, félre ne értsétek, nem Bencére voltam mérges, hiszen ő a legjobb barát, akit az ember el tud képzelni maga mellé. Megpróbált kiszabadítani az őrületből, viszont az egyetlen hátránya ennek az volt, hogy minimum 200 km-rel arrébbról. Pénteken mondta, hogy a tervezett mozi lemondva, mert valami családi összejövetelt szervezett a család a tudta nélkül, de viszont kénytelen elmenni.
Míg ő Nyíregyháza közelében jópofizott a rég nem látott rokonoknak, addig én a szobámban ültem, és vártam, hogy Vivi kitegye a lábát innen, ami végül is elég hamar bekövetkezett. Szerencsémre Ádámmal megint szerveztek valamit, így amint tehette lelépett mellőlem. Az érintkezést is csak alvásra csökkentettünk, és a ki nem mondott szerződés alapján a lehető legtöbbször a pasijával tölti az idejét, sőt, ha teheti nála is alszik. Persze, ez nekem csak jó volt, legalább nem kellett gondolnom rá, mennyire elhagyatott vagyok nélküle. Bence is ott volt, igaz, de ő azért mégis pasiból van, nem érti meg úgy a problémákat, ahogy egy legjobb barátnő, és akárhogy is nehezemre esett bevallani, nagyon hiányzott. De azért annyira nem akartam lealázkodni, hogy én kérjek bocsánatot... Ő hallgatott el előlem fontos tényezőket!
- Nincs gáz, jól vagyok - helyeztem műmosolyt az arcomra, bár Bence még próbálta elemezni egy ideig az arckifejezésem, de nem jutott vele sokra, így elterelte a témát.
- Akkor mondjuk szombaton? Mit szólnál egy mozihoz? Bocsi tényleg, hogy nem lehettem itthon hétvégén, csak a dédimnek szülinapja volt, ezért muszáj volt leutazni...
Folytatta volna még, ha le nem állítom.
- Semmi baj, tudom, nyugi. A most szombat is tökéletes - simítottam meg a karját, mire az aggodalom eltűnt az arcáról.
- Köszi - érintette meg az ujjaim, amik még mindig a karján pihentek. - És mit nézzünk meg?
Na ez volt a nagy kérdés.
- Hmm, nem tudom, te mit szeretnél? - néztem rá vissza. Őszintén, azt sem tudom hirtelen, mit játszanak mostanában.
Előkapta a mobilját, hogy lecsekkolja az aznapi adásokat, aztán felém tartotta a kijelzőt, hogy én is lássam.
- Valami horrorhoz mit szólnál? - kérdeztem tőle.
- Bírni fogja a gyomrod? - nevetett, mire csak meglöktem. Még hogy ne bírná el a gyomrom! Még a legdurvább horrorfilmeket is beveszi, hagyjuk már...
- A kérdés inkább az, hogy neked bírni fogja-e? - vágtam gondolkodó arcot, mire csak elnevette magát.
- Ez nem kérdés. De ne feledd, te kérted, hogy horror legyen. Aztán ne hívogass, ha éjszaka szellemeket látsz és nem tudsz aludni, szivi - ölelte át a vállam, így jól magához tudott húzni.
Szerencse, hogy olyan géneket örököltem, ami ezt lehetővé tette.
- Csak szeretnéd, hogy hívogassalak - ugrattam, de erre ő nemes egyszerűséggel összeborzolta hajam.
- Attól függ, hogy mikor jön rád a zaklatásom. Ha mondjuk hajnali fél 3-kor, akkor valószínűleg kirángatlak az ágyból, és kizáratlak egész éjszakára Vivivel - röhögött, bár azért elhittem neki, amit mondott, így megegyeztem magammal, hogy abban az esetben, ha szeretném az éjszakákat nyugodtan az ágyamban tölteni, a hajnali hívásoktól könnyes búcsút veszek, pedig még el sem kezdtem.
- Pedig pont ma este akartam bevetni... Most találhatok más szórakozást - tettem fájdalmas hangon, mintha elrontotta volna életem értelmét.
Ránéztem a falon lógó órára, ami azt mutatta, hogy már csak pár perc van becsöngetőig, így jobbnak láttam elindulni fizikára, különben Rideg megöl, ha megint kések. Mondanom sem kell, hogy a fizikatudásom alapján nem sorolom magam a kedvencei közé, inkább azok közé tenném magam, akiket szeret feleltetni a legnehezebb anyagokból. Persze, érzem sokszor a szeretetét.
A terem zárva volt, mikor Bencével leértünk. A folyosón végig ugrattuk egymást szokás szerint, mire néhányan a felsőbb- és a párhuzamos évfolyamból elég furcsán néztek ránk. Toporogtunk még egy ideig becsöngetés után is, mivel Rideg nem óhajtott túlságosan sietni, de ráhagytuk, így is ment a fizika, talán már felelésre se lesz idő.. De sajnálom. Ja, nem, mégsem. 
Csürheként vonultunk be a rendezett terembe, ahol két sorba vannak tolva a padok, és mindegyik hármas. De ha jól számolunk, egy embernek sose jut szék. Megoldhatnánk úgy is, hogy mindig hiányzik valaki. Nem is kell mondani, önként jelentkeznék a feladatra. De sajna behoztak egy kiegészítő padot, ami pont szembe van a tanárral, így esélytelen onnan puskázni, vagy olvasni, ha uncsi az óra, ami valljuk be, elég sokszor megesik. A diákok maguk között csak Bukópadnak hívják a helyet.
Lehuppantam természetesen a leghátsó padnak a falhoz közeli részére, így egy kicsit talán szunyókálhatok, de meglepetésemre mellém nem Bence ült. Vöröses hajkoronára lettem figyelmes, ami tudtommal csak egy emberhez tartozhatott, de mielőtt megkérdezhettem volna tőle, mi ez a nagy, hirtelen jött helycsere, a tanárnő csendre intett bennünket, és elkezdte a tanítást, én pedig jobbnak láttam, ha befogom a lepénylesőm, mielőtt komolyan megbuktat félévkor, vagy még rosszabb, év végén... Akkor egész nyáron magolhatom a kettesért a fizikát! Soha, semmilyen esetben sem!
Rideg a szabadesésről kezdett magyarázni, ami szerény személyemet teljesen hidegen hagyta. Mondjuk a legutóbbi óra jó volt, mikor egy komplett kisfilmet megnéztünk arról, ahogy valami emberek ugrálnak ki az űrből, na meg a Google vezetője.
Ekkor egy kis papírfecni jelent meg előttem, amit már nem tudtam mire vélni.
Kinyitottam, és első látásra felismertem benne Vivi szokásos kézírását.

Hali.

Ennyit tartalmazott a kis levelecske. Felkaptam a tollam, és lefirkantottam én is egy hasonló kaliberű szócskát: Hello, aztán visszatoltam elé a lapot.
Vivi egy pillantást vetett rá, aztán már el is mélyedt az írásban.

Sajnálom, tényleg. Nem akartalak megbántani. Hidd el, Adriánnal mindennek vége, Ádámmal vagyok, akit szeretek. Adrián a múlté. Kérlek, ne veszekedj velem tovább. Szükségem van rád. :)

Magam elé húztam a könyvemet, hogy Rideg biztos, ami biztos alapon, tuti ne lássa meg, hogy levelezek, mert akkor kinyír...
Elmosolyodtam az írás láttán.

Te se haragudj, nem gondoltam komolyan, amiket mondtam. Én is inkább a barátságunkat választom, minthogy Adriánnal legyek. Bocsáss meg. Nekem is szükségem van rád. :)

Letettem a tollat, és felé fordultam, hogy lássam az arckifejezését, mikor elolvassa azt a pár sort, amit lekörmöltem neki.
Hozzám hasonlóan ő is elmosolyodott, aztán rámnézett, és hanyagolta a levelezést.
- Tényleg bocsi, nem kellett volna titkolóznom előtted, annyira szemét barátnő voltam - siránkozott, de én csak megsimogattam a kezét.
- Nem csak te voltál szemét barátnő, én is. Nagyon. Ne haragudj, azt hittem, azért nem mondtad el, mert még vissza akartad szerezni.
- Nem, egyszerűen... - folytatta volna, de a tanárnő meglátta, hogy beszélgetünk, mondhatni nem volt túl fényes hangulatában.
- Demeter, Csonka! Mit művelnek ott hátul? Az egy dolog, hogy Demeter nem figyel, már megszokhattam tőle, hogy alszik az óráimon - égetett be -, de még az osztálytársát is belerángatja. Vivien, ezt nem vártam magától. Mint mondtam, Demeter jegye több mint valószínű, hogy nem fog kerekedni félévkor, de maga még figyelhetne. Értékelném, ha nem ezzel ütnék el az időt, miközben én az anyagot adnám le - panaszkodott.
Aztán meglepetésemre, mire én valami frappánsat vissza tudtam volna válaszolni, Vivi elnevette magát kínjában.
- Komolyan, tanárnő? Tényleg ennyire sértegetni akar valakit? Hagyja már Barbit a francba, nem kell neki tudnia ahhoz a fizikát, hogy jó ember legyen! Bár ezt maga máshogy gondolja látszólag... - felelte talán kicsit hangosabban, mint kellett volna. A teremben síri csend volt, a tanárnő is emésztgette a hallottakat. - Hoppá - csúszott ki Vivi száján, valószínűleg ez a spontán oltogatás neki is hirtelen jött.
- Hoppá bizony - suttogtam neki, de látszott rajta, hogy annyira nem bánja, mert mosolygott.
- Csonka, az ellenőrzőjét! Most! - utasította a barátnőmet, aki felállt, és a táskájából előkotorta a kis kék füzetecskét. Felállt, és odavitte Ridegnek.
Közben Bencére sandítva láttam, hogy alig bírja visszafogni a nevetőgörcsét, és őt nézve, rám is rámjött a nevethetnék.
- Demeter, maga nevet ezen? Tudja mit? Hozza ki maga is az ellenőrzőjét, meglátjuk, akkor mennyire tartja majd ezt viccesnek - akadt ki rám is a fizikatanár, jobbnak láttam nem jobban felhúzni a rugót az agyában, inkább sietősen kimentem a tanári asztalhoz, ahova letettem a füzetecskét.
Mikor visszahuppantam a helyemre a tanár már tartotta tovább az óráját, és hadovált mindenféle olyanról, amik normális embereket hidegen hagynak.
A csengő megváltásként ért minket, gyorsan kisprinteltünk a teremből a történtek után. Na most már, ha eddig a kettesről ábrándoztam, annak most lőttek... Tuti úgy fogja meghúzni a ponthatárokat, hogy az enyém pont karó legyen. Szuper..
- Rendben vagyunk? - kérdeztem Vivit, aki előttem lépett ki a fizika előadóból.
- Rendben - fordult meg, aztán olyan vivisen a nyakamba vetette magát. Így álltunk egy ideig. Kezem az ő kardigánján pihent, miközben ujjaim annak a mintáját birizgálták.
- Khm, tartjátok a sort csibéim - köszörülte meg a torkát mögöttünk valaki. Marci volt, akire mostanában nagyon rájött ez az állatneves mizéria, így mindenkire valami becenevet aggatott. A poén, hogy a tanárokra is, és a vicces helyzet majd az lesz, ha egyszer elszólja magát...
A földrajz Tamásival ehhez az órához képest rettentően gyorsan eltelt. Poénkodott egy sort, mi meg úgy tettünk, mintha tényleg vicces lett volna. Bejelentette, hogy félévzárás előtt még írunk egy dogát, számítsunk rá, és a váratlan röpdolikra is készüljünk fel, mert bármikor lehetnek. Már csak az kellene... Szerencsére van egy kis tapasztalatunk, és már nem dőlünk be annyira ezeknek a dumáknak, bár ha egyszer komolyan beváltja... akkor lesz csak igazán szívás.
A dupla angol se volt olyan nehéz, mint szokott lenni, talán a jókedvemnek köszönhetően.
Szünetekben Vivivel kerestük egymást, mint régen, és beszélgettünk, úgy mint régen, bár a kisebb vitánk nem került elő témaként, és talán ez így volt rendjén. Ezeket jobb hanyagolni ilyenkor.
Bencével megbeszéltük, hogy még a mozi miatt beszélünk, hogy mit nézzük meg, és melyik vetítésre menjünk, így nyugodt szívvel indultam el Vivivel a koliba, ahol megírtuk jó gyorsan a házikat, és kötelező szerűen átnéztünk a holnapra vonatkozó tananyagokat.
- Olyan jó, hogy kibékültünk - érzékenyült el Vivi a kémia fölött.
- Bár azért nem tűnt annyira rossznak minden szünetben Ádám ölében ülni, nem? - poénkodtam.
- Nem, amiatt talán még veszekedhetnénk párszor - ugratott, de láttam rajta, hogy mosolyog, vagyis egyáltalán nem gondolta komolyan. Bár Viviről van szó, ki tudja, mit gondol valójában. - De komolyan, ne tekints vetélytársnak az Adrián ügyben. Nem vagyunk olyan kapcsolatban, mint régen. Jobban belegondolva semmilyen kapcsolatban nem vagyunk... És most, hogy Lana is kikerült a képből, startolj rá! Tuti lenne esélyed.
- Kétlem, hogy lenne. Én nem vagyok Lana - szontyolodtam el, de ezt Vivi nem hagyta.
- Mert én Lana vagyok? Ezt most veszem sértésnek - nevetett. - Komolyra fordítva a szót... Nem is tudom, mi evett Lanán. Oké, valamennyire szép, de te sokkal szebb vagy annál a kis ribinél - biztatott.
- Azért ezt kétlem, de aranyos vagy, hogy ezt gondolod - mosolyodtam el a bókján. - A szerelem szar dolog.
- Nem mondj butaságot. A szerelem jó, csak meg kell találni hozzá a megfelelő személyt - bölcselkedett, és tökre igaza volt. A megfelelő személy... 

Este korán elaludtunk, nem volt kedvünk éjszakázni, reggel még azt hinnék ránk, hogy elkezdődött a zombiapokalipszis. De ennek köszönhetően, amint az aktuális tanár jött minket ébreszteni, mi frissek és üdék voltunk. Na jó, talán ez egy kicsit túlzás...
Felvettem az előre kikészített holmimat. Először a fehérneműt, majd az ujjatlanom, ami azért kicsit irónikus, mert tél van. De hogy ne fagyjak meg, magamra kaptam egy farmeringet, így úgy néztem ki a nadrággal együtt, mint egy farmerlány.
- Csini - szólalt meg mögülem Vivi, mikor a sminkem készítettem. Egy ideje a szempillaspirál mellé tust vagy szemceruzát is használok, hogy a felső kontúrt kihúzzam, a számra pedig valami rúzst szoktam választani, éppen a kedvemtől függ, melyik árnyalatút.
- Kösz, te is - válaszoltam, bár nem csak kedves akartam lenni, hanem tényleg gyönyörűen nézett ki ma. Egyszerű pulcsit kapott felülre, ami egy Eiffel-torony mintájú pólót rejtett. Hozzám hasonlóan ő is farmert húzott, bár feketét és nem kéket.
Nem sok cuccal indultunk az iskolába vezető útnak, mivel a kedd az olyan egész lazítós nap nálunk.
- Helyre állt minden a Paradicsomban? - nézett ránk nevetve Ádám, miközben Vivi derekára tapasztotta a kezét, magához húzta, és diszkréten megcsókolta.
- Ahha - feleltük egyszerre barátnőmmel, majd nevetésben törtünk ki, a többiek pedig nem értették, mire is ez a spontán röhögőgörcs.
Azt hiszem kijött minden vicces érzés egyszerre, ami ezalatt a bő két hét alatt felgyülemlett bennünk, amíg nem túlságosan beszélgettünk egymással.
És igen, hiányzott.
Hiányzott ez a spontanitás, ami akkor történik, ha Vivivel vagyok.
Közben mosolyra húztam a szám, és megöleltem a legjobb barátnőm annak jeléül, hogy senki sem, még Lana és Adrián sem állhat közénk.