2016. január 8., péntek

35. fejezet - Otthon, édes otthon

Reggel az ébresztő korán keltett, mivel annyi eszem nem volt, hogy korábban bepakoltam volna, inkább az utolsó pillanatra hagytam az egész műveletet. Tipikus Barbi..
- Hívj sokszor fel - ölelt meg Vivi, mielőtt kiléptem a teljes pakkommal az ajtón.
- Annyira fogsz hiányozni - húztam szorosabban magamhoz, sose akartam elengedni, de tudtam, ha tényleg így tennék, lekésem a vonatot, és apuék megölnek.
- Te is nekem. Ha visszajöttünk, akkora bulit fogunk itt csapni ketten, hogy tuti kivágnak a koleszból - ígérte, majd kénytelen voltam elengedni.
- Rendben - nevettem el magam. - Vigyázz az úton, és inkább hallgass zenét, ne veszekedd végig velük az utat - kérleltem, mert tudtam, hogy különben az történne. Vivi nem éppen van oda a szüleiért, ezért is költözött inkább koleszba Gödöllőről, minthogy még több időt kelljen velük töltenie. Bár amiket mesélt róluk, teljesen megértem. 
- Igyekszem, és te is vigyázz a vonaton... Andrist meg kerüld el. - Úgy döntöttem ezt megtartom, mivel nem is nagyon állt szándékomba vele összefutni soha életemben. Az a legegyszerűbb, ha nem is látom már.
Igen, Barbi, kinek kell az a seggfej? SMS-ben szakítani? Tajparaszt... 
- Igyekszem - feleltem, majd hátrafordultam, és húztam magam után a bőröndöt. - Puszi. - Dobtam neki egyet, és láttam, hogy ő ugyanígy tesz.
Tíz nap az végülis nem sok...
Azt a büdös mindenségit, a bőrönd elég nehéz volt, de megcsináltam, és levittem a lépcsőn, majd elköszöntem a portástól, aztán kiléptem az ajtón. Az ősz vége felei hűs szél csapta meg az arcom, szerencsére kabátot vettem, ahogy sálat is, így Linda nem fog kinyírni, ahogy meglát majd Debrecenben.
A villamoson és a metrón is végigszenvedtem magam a hatalmas kofferommal, ami mint kis utánfutó jött utánam, de sok mindenen felakadt, így nagy káromkodás közepette álltam meg, de tíz perccel a vonat indulása előtt kiértem a pályaudvarra. A kígyózó sort nézve hálát mondtam magamban, hogy az én jegyem már megvan, és nem most kell ott állnom. Felszálltam a kezemben a helyjeggyel, ami megmutatta, hol fogok ülni a két órás úton, szerencsére ablak mellé szólt.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy izgalmasan telt, mert nem történt semmi egész végig, csak az utat néztem, miközben a fülemben dübörgött a Train egy jól ismert száma, az Angel In Blue Jeans, ami tökéletesen illett a lelkiállapotomhoz. Néha elővettem a könyvemet, és megpróbáltam olvasni valamit, de nem sikerült, mert mindig elkalandozott a figyeltem. Egyre csak az osztályra gondoltam. Vivire, hogy meg se kérdeztem, most mi lesz Ádámmal, bár szerintem biztos találkoznak. Hisz szerelmesek, nekik nem lehet parancsolni. Bencére, aki mindig mellettem állt, és megígérte, hogy beszélni fogunk egész szünetben, és őszintén reméltem, hogy beszélünk még, de valamiért nem akartam én meglépni az első telefonhívást. Nem akartam nyomulós lenni, biztos ezer dolga van, én meg nem bírtam kiverni a fejemből, és szerettem volna még egyszer beszélni vele, mielőtt találkozom a családdal. De ez az egész elmaradt. Adriánra, aki sose hagyott nyugodni ezalatt a pár hónap alatt, amit eddig a ZIG-ben töltöttem. Okozott csalódást, de sose tudtam rá igazán haragudni, mély nyomott hagyott az első pillanattól fogva. A haja, a keze, a szeme, viccei, a nevetése, a különleges neve. És ha megkérdezné valaki, miért is estem bele, de halálosan, nem tudnék egy darab tulajdonságot kiemelni, csak annyit mondanék: Azt szeretem benne, hogy... önmaga. De ezt természetesen nem mondhatom el neki, akkor egyből rájönne az érzéseimre, és az nem lenne helyes. Többször is beleestem ebbe a csapdába, az én hibám, hogy minden kiül az arcomra. Ha csalódott vagyok, ha ideges, ha szomorú, ha boldog, ha szerelmes.. Nyitott könyv az érzelmeim, csak egy kis odafigyelés szükséges, és le lehet olvasni a komplett listát.
- A következő megálló: Debrecen - mondta be a hangosbemondó a várva várt állomást.
Elnézést kérve leszedtem a táskám a tartóról, és kimentem az ajtóhoz, hogy rögtön le tudjak szállni. Megbeszéltem apával, elvileg kijön értem a pályaudvarra. Mikor megláttam, futva közeledtem felé, elé érve pedig letettettem a bőröndöt és a nyakába ugrottam.
- Apa! - sikítottam a fülébe, mire ő megpuszilta a hajam.
- Szia, Prücsök! Jó, hogy itthon vagy. Gyere, menjünk, Lindáék már nagyon várnak, tegnap kitakarítottuk az egész lakást - büszkélkedett, mire elnevettem magam.
- Azért remélem, a szobámhoz nem nyúltatok! - fenyegettem meg őt játékosan.
- Dehoooooogy! - poénkodott, de reméltem, a poénban tényleg csak poén rejlik, és komolyan nem nyúltak a holmiimhoz, mert azt nem szeretem és kész.
Apa elvette az elég óriási bőröndömet, bár az tuti, ennél nagyobb lenne, ha a koleszba nem fektettek volna be egy mosógépbe. Bár csaknem két hónapra elég tiszta ruhát csak nem hozhatok magammal... Belekaroltam a másik kezébe, amit mindig kislány koromba tettem, és úgy mentünk a kocsihoz, ami a pályaudvar parkolójában várt minket. De rég nem láttam ezt a drága Peugeot-t! Beültem a szürke autó anyósülésére, miközben apa a csomagtartóba pakolta a poggyászomat, de addig is küldtem Vivinek egy üzit, hogy megérkeztem, aztán vártam, hogy is írjon ezzel kapcsolatban.
Az út nem tartott sokáig, maximum negyed óra telhetett el addig, míg beléptünk az ajtón.
- Megjöttünk! - csiripeltem, de az ajtó felett lógó csilingelő jelző is elintézte volna helyettem, ami halk, csengőszerű hangot hallatott.
- Szívem! - jött ki a konyhából Linda, két nagy tepsikesztyűvel a kezén. Beleszagoltam a levegőbe.
- Wuuu, lasagne illat van! - Mostohaanyám elmosolyodott, aztán közelebb jött, hogy adjon két puszit és megöleljen.
- A kedvenced, annyira hiányoztál. Nélküled nem sütök ennyit belőle - nevetett, mire én is elmosolyodtam, de na, szeretem a lasagnát, és ha megerőltetném magam, talán egy egész tepsivel bebírnék tolni belőle...
- Nekem is hiányoztatok! - Ahogy kimondtam, a lábamat egy, pontosabban két erős kar szorította meg, amik egy olyan személyhez tartoztak, aki szintén eszméletlenül hiányzott.
- Barrrrrrrrbi! - berregtette az r betűt Szonja, de a lábamat még mindig nem engedte.
- Húgica! - hajoltam le hozzá, hogy szemmagasságba emeljem az alig egy méteres, ötéves húgom. - Úgy nősz, mint a bolondgomba - nevettettem meg, mire előjöttek az apró, baba nevetőgödrei. - Úgy hiányoztál! - szorítottam erősen magamhoz. Annyira hasonlított anyára, hogy az már fáj. Apró barna fürtjeit teljes mértékben anyától örökölhette, de a kék szemét egyértelműen az apai génekből kapta. Bár így is, mintha anya egyik kiskori képét látnám megtestesülni.
Vele ellentétben én a szőke loboncomat apától szedtem, ahogy a kék szememet is, le nem tagadhatná, hogy az ő lánya vagyok, de ahogy Szonja egy az egyben anya, Ricsi egy az egyben a tinédzser apánk megtestesítője, legalábbis sokan ezt mondják, és igazat is adok nekik. Bátyám mézszőke haját csakis a Demeterektől szedhette, hiszen apa gyerek képein is egy ugyanilyen kisfiú tekintett vissza ránk, mint amilyen Ricskó volt hatévesen. A család utolsó tagja pedig Krisz, a legidősebb bátyám, aki szintén apa egyik fiatalabb klónja. Na meg persze Linda, aki nem a vérszerinti anyánk, de ugyanúgy szeretjük, mintha az lenne. Nem kérte, hogy anyának nevezzük, nem akarta átvenni az ő helyét, tiszteletben tartja az érzéseinket. Tagadhatnám, de tényleg nehéz volt nekünk, főleg Ricsinek, aki nagyon anyás volt már apró babaként is, nemhogy óvodában, és utána. Valamiért rá mindig hallgatott, nagyon megrázta, mikor apa elmondta, hogy újra randizni kezd, aztán mikor Lindát hazahozta... Az nála végképp kiverte a biztosítékot. Nem, nem azt mondom, hogy nekem semmit sem jelentett, az elején tényleg furcsa volt az egész helyzet, de ez a nő... Ha egyszerűen boldoggá teszi apát, akkor nekem az a fontos, és ezt a bátyám is belátta, ráadásul nála jobb mostohaanyát a világon el sem tudnék képzelni.
- Mindjárt kész a kaja, Barbi, szerintem öltözz át, apád felviszi a bőröndöd, ugye szívem? - Az utolsó félmondatot már apának intézte, aki éppen a konyha felé vette az irányt, és mélyen beleszagolt a levegőbe.
- Lindám, te az őzgerinces sütit csinálod? - nézett rá a barátnőjére.
Igen, még nem volt se lánykérés, bár remélem hosszas kapcsolat lesz belőle, és végül apa megkéri a kezét, aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk!
- És kiszagolja a meglepit... - csóválta a fejét a háziasszony, majd kitessékelte apát a konyhából, hogy vegye a kezébe a hatalmas bőröndömet, és legyen férfi.
- Oké, asszony, értem én, csak a lábad alatt vagyok - heccelte a nőt, mint egy tizenéves, feltett kézzel, mint aki ártatlan, erre Linda ügyet sem vetve erre, megforgatta a szemeit, aztán elvonult sütni, én pedig követtem apát. Szonját addigra már elnyelte a föld...
A lépcsőn felmenve a bátyáim szobája felé vettem az irányt.
Bekopogtam Ricsihez.
- Hééé, bent vagy? - nyitottam be a választ meg sem várva. Valami ricsaj, zenének nevezett tuc-tuc ment eszméletlen hangosan a hangafalaiból.
- Húgi! Csak, hogy hazajöttél, sok minden történt, míg pesti lettél. - A háttérzajt kikapcsolta, a fejéről levette a fejhallgatót, aztán felállt, hogy megöleljen.
- Hiányoztál - jött ki a számon. Nem szoktam neki mondani, mert olyan... ciki.
Felhúzta a szemöldökét, úgy látszik, ő is észlelte, amit én.
- Nyugi, te is nekem - bökte ki, aztán jó testvér módjára megölelt. Kicsit sután jött ki, de aranyos volt.
- Na, most megyek, kicsomagolok, meg benézek Kriszhez - intettem neki, de utánam szólt.
- Nincs itthon - értette a másik bátyámra.
Most rajtam volt a sor, hogy felvonjam a szemöldököm.
- Ugyanarról a személyről beszélünk? - Csak bólintott. - Történt valami, amíg távol voltam?
- Mint mondtam, húgi, elég sok minden történt... - húzta el a száját.
- Oké, elvesztettem a fonalat - ismertem be, és egy széket húztam a bátyám mellé, jelezvén, hogy addig el nem mozdulok innen, míg rizsálásba nem kezd.
- Figyi, húgi, nem az én dolgom elmondani, de meg fogod tudni, ne aggódj, oké? Örülök, hogy hazajöttél, de várnak a haverjaim, és ne felejtsd el leoltani a villanyt! - emlékeztetett. Oh, dejó, hogy két percig tartott a testvéri idill!
Egy grimaszt vágtam felé, aztán úgy csináltam, ahogy kért, majd lesiettem Lindához, aki épp a konyhában tett-vett.
- Mi van Krisszel? Ricsi mondta, hogy nincs itthon - csaptam bele a lecsóba, miközben nevelőanyám mosogatott.
- Szívem, tudod, hogy elmondanám, de szeretné ezt ő megtenni, megkért, hogy ne mondjuk el - nézett mélyen a szemembe komolyan, ami nem sokszor történik meg. Komoly a dolog.
- Oké, csak mondjátok meg, hol van! - Imádom a bátyámat, szóval... Szerintem normális, ha hazajöttem látni akarom, nem? De, szerintem az.
Linda vett egy mély levegőt, majd kimondta.
- A kórházban van, de nincs semmi baja - próbált meg nyugtatni, mikor meglátta az elképedt arcomat.
Szó nélkül kimentem a a konyhából, egyenesen az emeletre a szobámba, hogy előkészítsek néhány cuccot. Oké, pénzért mentem, a mobilomért meg az irataimért. Mikor mindent felvettem egy kistáskába dobtam őket, majd lesiettem a lépcsőn, hogy felvegyem a cipőm és a kabátom.
- Barbi, hova mész? Miához? - nézett ki a nappaliból apa, az arca eltorzult, mikor meglátta az ideges arcomat. - Linda elmondta?
- Igen, de ha megbocsájtasz, most mennem kell - hagytam ott apát, de ahelyett, hogy ő is ezt tette volna, a cipőjét kezdte felvenni.
- Elviszlek, sok idő lenne gyalog bemenned. - Hangszíne csendes volt és nyugodt, ami engem is azzá tett egy kicsit a nagy zűr közepette.
- Kösz - ejtettem le a karom magam mellé, és megvártam, míg felkapja a kabátját, és a kocsihoz megyünk.
Szótlanok voltunk egy ideig.
- Akarsz róla beszélni? - kérdezte miközben vezetett. Ezért is szeretem annyira. Tudja, ha bajom van, de nem erőlteti soha, hogy elmondjam, csak ha akarom.
- Komoly baja van? - Őszintén? A könnyeimmel küzködtem.
- Krisz akarta elmondani, nem is tudom, Linda miért tette - mondta inkább magának mint nekem.
- Jobb, hogy elmondta... De miért nem hívtatok fel? Hazajöhettem volna! Pest nincs annyira messze... Ez pedig fontos! - A legrosszabbra gondoltam, arra, hogy amiért bent van, az halálos.
- Krisz nem tartotta fontosnak, és ezt tiszteletben kellett tartanunk, édesem. Nem gyerek már, lehet saját akarata.
Jogosnak tűnt, de akkor is! A bátyám.
A kocsiút többi része némán telt, én természetesen a legrosszabbra gondoltam mindeközben. Mennyi ideje lehet még? Mióta tart? Gyógyítható?
Apa szorosan mellettem sétált, a kezét néha a kabátomra tette, néha csak leeresztette. A liftbe érve megnyomta a gombot, ami a harmadik emeletre szállított minket.
Szülészet. 
Ez állt a táblán.
Várjunk! Vagy rég áthelyezték az egész szülészeti cuccot egy másik osztályra, csak a táblát felejtették itt, vagy a bátyám titokban nő. Vagy... Baszki.
Apa betessékelt az egyik kórterembe, ahol Lilla, Krisz barátnője feküdt, mellette pedig a bátyám állt. Beszélgettek egy fehér köpenyes pasassal.
Ezek szerint nem a tesóm beteg. Sőt, makk egészséges.
A bátyámmal találkozott a tekintetünk.
- Barbi! - nézett rám. - Hazajöttél?
- Úgy látszik... - önkéntelenül is mosoly került az arcomra, a bátyám pedig közeledni kezdett hozzám, hogy megöleljen, ahogy azt Ricsivel gáznak érezzük.
- Húgi, én el akartam mondani, csak személyen... - húzott még közelebb magához, majd egy puszit nyomott a fejem búbjára.
- Hülye - bokszoltam bele a karjába. - Ennyire nem drága az óvszer - böktem ki, mire Krisz csak felnevetett, és hallottam, hogy a hátam mögött apa is megpróbálja (rosszul) elfojtani a röhögését.
- Segáz, húgi, nagynéni leszel - borzolta össze a hajam jó tesó módjára.
Jaja, nagynéni leszek.
Erre se semmi hazajönni...

20 megjegyzés:

  1. Szia! Vár rád egy díj:
    http://blackveilbrides-fanfic.blogspot.hu/2016/01/az-elso-dijam.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy gondoltál rám :) <3

      Törlés
  2. erre nem számítottam! :D
    naggyon jó lett mint minden rész! <3

    VálaszTörlés
  3. Szia :)
    Bevallom, nem olvastam (eddig) a blogodat. De elolvastam ezt a fejezetet, és annynira megtetszett, hogy szerintem le fogom győzni a sok részes blogoktól való undort (nevezhetjük fóbiának is. Az teljességgel tárgytalan :'D xd) és nekiveselkedem az olvasásnak, mert nagyon tetszik mind a fogalmazásod, az alapötlet, és nagyon kíváncsi vagyok a részletekre.
    Nagyot nevettem Barbi megjegyzésén ("Ennyire azért nem drága az óvszer") :D
    Sok sikert a továbbiakban,
    Lauren W.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett, sőt annyira, hogy a sokfejezetitist is legyőzöd miatta :) <3 És köszönöm <3

      Törlés
  4. Nagyon jó a blogod:) Az elejétől kezdve rajongó vagyok:) Nagyon vicces ,mert nekem tegnap derült ki ,hogy nagynéni leszek:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi :3 Hát igen :D Akkor ez így most viccesen jött ki :D De gratulálok a picihez! :)

      Törlés
  5. Hát én tuti kiakadnék ha a bátyám nem mondaná el, hogy a barátnője terhes. Hiszen 9 hónapja volt rá...
    Várom a következőt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát ja, de Krisz élőben akarta elmondani, ami érthető végül is. És amúgy is még csak maximum két hónapos a csöppség :D
      De köszi, hamarosan jön :)

      Törlés
  6. Dejóóó!! Nagynéni lesz! ^_^
    Ilyenre én is szívesen érkeznék haza. :) ;)

    VálaszTörlés
  7. Imádom!
    Ez egyre csak jobbb és jobb!
    Már várom a következőt!

    VálaszTörlés
  8. LEGYEN MÁR EGY HÉTTEL KÉSŐBB HOGY KÖVETKEZŐ RÉSZ LEGYEN! ♥
    A macska rúgja meg :D ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Decuki <3 Hát ezt ne velem beszéld meg :D <3 ILYSM <3

      Törlés
  9. Szia!
    Nagyon jó rész lett, imádtam! Nagyon várom a kövit :)
    Puszi Kira!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett, hamarosan jön is :3

      Törlés
  10. De eltűntem. Lesz még mit pótolnom (legalább nem fogok unatkozni)!
    Azt hittem, hogy Debrecenben kissé nyugisabb lesz a helyzet, erre előállsz azzal, hogy Barbi nagynéni lett? Te jó ég. Jól kezdődik a szünet :D. Én pedig már kezdtem aggódni Kriszért! Szépen átvertél :D.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kösz, ez volt a tervem, muhahaha :D <3 Örülök, hogy visszatértél :D

      Törlés