36. fejezet - Ki nem mondott szavak

Hogy milyen érzés erre hazajönni? Amint tudatosult bennem, hogy nagynéni leszek, örömkönnyek hagyták el a csatornájukat, és Lillához siettem. 

- Gratulálok! - öleltem meg bátyám barátnőjét, legalábbis próbáltam, mivel a lány feküdt, és nagyon igyekezett nem megerőltetni magát a felkelésben, amit megértek. 

- Köszi, és tényleg ne haragudj Kriszre, el akartuk mondani, csak személyesen jobb lett volna. A "Hé, húgi, nagynéni leszel" nem épp telefoncsevej téma, tudod... Meg nem is akarta, hogy emiatt kihagyd a sulit, jól ismer - kacsintott. Hát persze, tudom, hogy ismer. 

- Már nincs harag, ugye húgi? - lépett mellém poénkodva Krisz, és átkarolta a vállam úgy, mint régen. 

- Nincs, de máskor nem fog érdekelni, hogy nem telefontéma, engem értesítesz először, vili? - néztem rá, persze, sose haragudtam rá, de el kellett volna hamarabb mondania, ez nem fer! Még Ricsi is hamarabb tudta, mint én! 

Hu, és mi lesz Szonjával? Öt és fél évesen nagynéni lesz, azta. 

- Értettem - vágta a bátyus haptákba magát, mintha én lennék az őrmester, mire elnevettem magam. 

- És ugye nincs semmi gond, amiért most itt vagytok? - vettem komolyra a szót, mert azért tényleg fontosabb annál Lilla és a baba egészsége, minthogy nem mondták el nekem ezt az egészet. 

- Most már minden oké, mielőtt jöttetek itt járt az orvos egy utolsó vizsgálatra, és ha minden jól megy pár óra múlva mehetünk is haza - válaszolt Lilla. Ujjait a pocakjára tette, ami úgy elérzékenyített, hogy majdnem ismét sírtam. 

- Lilla megbotlott náluk a lépcsőn, megcsúszott és elesett. Az anyja rögtön ide hozta, aztán telefonált nekem, azóta itt vagyok. Nem akartam magára hagyni itt, főleg nem a picivel együtt. - Kezét a barátnőjéére tette, így pihent a kettejük köteléke a lány hasán. 

Újra átgondoltam, mit mondott Ricsi és Linda otthon. Logikus, nincs itthon, mert egy ideje itt aludt bent Lillánál.
- És ugye nem esett semmi bajod? - néztem a várandós lányra aggódó tekintettel. - És a picinek se?
Lilla csak megrázta a fejét.
- Szerencsére úgy estem, hogy pont nem történt semmi baj, a pici is egészséges a doki szerint, szóval minden rendben lesz, ne aggódj, élvezd az őszi szünetet - simította meg a karom.
- És, lehet már tudni, hogy fiú-e vagy lány? - csillogott fel a szemem. De hát na, csak szeretném tudni, hogy unokahúgim vagy öcsim született, nem?
- Még nem, erre a kérdésre majd két hónap múlva térjünk vissza, oké? - mosolygott a bátyám. örülök, hogy megtalálta a boldogságot, külön jó, hogy Lilla mellett, mert egy nagyszerű lány. És most, hogy belegondolok, mindketten szőkék, szóval lehet, hogy a csöppség is az lesz? De édes. A kislány vagy kissrác megjelent a szemem előtt, cuki arany hajkoronával és bugyiszaggató kék szemekkel... Tuti gyönyörű lesz.
- Bocsánat, bejöhetek? - kopogott két halkat az orvos a nyitott ajtón, aztán belépett. - Kéne még néhány dolog a vizsgálathoz, megtennék, hogy kifáradnak? - fordult felém és apához a fehér köpenyes, mire odaköszöntem Lillának, és megöleltem Kriszt, aztán apával együtt kiléptünk ott, ahol bejöttünk.
A liftig szótlanul mentünk, aztán nem bírtam tovább a kérdéssel.
- Hogy fogadtátok, mikor elmondta? - néztem apámra komolyan, és a kérdés is már egy ideje lyukat égetett a vesémbe.
- Linda meglehetősen jól, örült, hogy a fiam boldog. És tényleg, meglepően sugárzik, mióta megtudta a hírt, hogy apa lesz. Ricsi, ő Ricsi. Látszólag nem zaklatta fel a nagybácsiság, azt nem tudjuk, hogy hogy gondolja igazán. Te meg szokásosan fogadtad, nem is te lennél, ha előtte nem csinálsz valamilyen felfordulást, mint az imént - mosolyodott el a végén, valahogy meg kellett védenem magam.
- De komolyan, azt hittem, hogy valamilyen halálos betegsége van, a legrosszabbra gondoltam, mikor Ricsi elkotyogta az egészet! Nem akartam elveszíteni a tesómat. Aztán meg a szülészeten kötöttünk ki, amin egy kicsit meglepődtem, mert az eddigi infóim szerint Krisz fiú...
- Értem, értem. El kellett volna mondania, de Lilla jól mondta, tényleg nem telefonbeszélgetésre alkalmas ez a téma. És válaszolva a kérdésedre... Nekem... pedig az első gondolatom az volt, hogy fiatal vagyok a nagypapasághoz, de ha Krisz elég érett az apasághoz, én is megbirkózom vele valahogy, nem igaz? - Szokásos apus válasz. - Hazavigyelek, vagy most, hogy itthon vagyok már mész is a barátaidhoz? - nézett rám. Ha tudná, hogy olyanok már nincsenek nekem...
- Jó lesz haza - pattantam be mellé az anyós ülésre.
- Na, hogy ment? - jött ki Linda a konyhából, amint meghallotta a kapu nyikorgását.
- Flottul - mondta helyettem apa, és nyálasan előttem kezdtek el "Helló, szia, szevasz" csókolózni.
- Oké, én ezt nem nézem tovább - léptem le nevetve, mire hallottam, hogy összekuncognak mögöttem.
Úgy döntöttem, járok egyet, zenét hallgatok, sétálgatok, valamiért nem volt lelki erőm kipakolni. Le se vetkőztem, a mobilommal és a fülhallgatómmal együtt nekiindultam a nagyvilágnak, pontosabban Debrecennek.
- Sétálni mentem - néztem be Lindához, aki apával volt elfoglalva így csak legyintett.
Ahogy kiléptem a kapunk Vivi gyorshívójára mentem, a lány pedig három csengésre felvette.
- Barbii! - szólt bele a vonal túlsó végéről. - Mi történt ez alatt a pár óra alatt? - érdeklődött.
- Hu, ha azt tudnád...
- Mesélj, nálam úgyse történt semmi, anya új pasija agyrém, na mindegy, mi történt ott? - hangján hallatszódott, hogy az útja nem telt valami fényesen.
Elmondtam neki mindent töviről hegyire.
- Szóval nagynéni leszek! - Vivi lelkendező hangja hallatszott a másik végen.
- Az de cuki, és? Minden oké? Milyen volt a vonatút? - kérdezősködött.
- Ahha, tényleg, annyira látszik rajta, hogy boldog, és apuka lesz! Az én bátyám. Emlékszem, mikor tizenhét volt... Annál rosszabb kamaszfiút el nem tudsz képzelni. Apáéknál gyártotta az őszhajszálakat rendesen.
Vivi felröhögött.
- Úgy megismerném már a családodat! - hangján lehetett hallani, hogy így gondolja.
- Nem akarsz átjönni? Mondjuk egy pár napra itt aludhatnál, na? - ajánlottam fel neki, Lindáék biztos belemennének.
- Cuki vagy, de nem hiszem, hogy menne. Most hogy hazajöttem, anya eljátssza, hogy mennyire törődik velem, és annyi programot tervezett be, amennyi egész Kínának elég egy évre... Bocsi - ismerte be. Az anyja elvileg egy nagy hárpia, de biztos szereti is Vivit, csak nem úgy mutatja ki.
- Semmi baj, amúgy a vonaton semmi nem volt. Olvastam, zenét hallgattam, újra olvastam, vagy egyszerre azt a kettőt csináltam. Pest közelében mellém ült valami fiú társaság, oké, tényleg nem néztek ki rosszul, de annyira ciki volt! Mikor szálltam le, véletlenül belerúgtam az egyiknek a vádlijába, aztán mikor megpróbáltam kikecmeregni az ablak melletti ülésből, jól fejen találtam a táskámmal.
Hallottam, hogy Vivi a túlvégen csaknem fetreng a röhögéstől, pedig komolyan, annyira cikis helyzet volt...
Aztán észrevettem valamit. Pontosabban valakit a túlsó járdán, akit igazából nem is akartam látni, sőt, soha többé nem akartam találkozni vele, erre nem pont arra sétálgat ő is, amerre én? Naná, hogy igen.
- Uuu, basszus. Vivi, help me. Találd ki, ki sétál a szemben lévő járdán? - bujkált meg a hangomban egy kis félelem is, hogy észrevett ő is, nem csak én.
- Mia? - találgatott.
- Nem talált.
- Akkor... uuu Bence? - kérdezett hülyeséget, hogy lenne Bence Debrecenben, hacsak nincs fesztiválszezon?
- Ő sem, sokkal rosszabb. - Közben igyekeztem nem felé nézni, de egyszerűen nem sikerült. Nekem mindig azt kell tennem, amit nem szabadna.
- Valamilyen faszfej tanár általánosból? - találgatott tovább Vivi, bár annyira nem lehetett nehéz a fejtörő, ha nem Mia, akkor ki lehet?
- Basszus, nem, inkább a faszfej exem, aki SMS-ben volt képes szakítani vele épp a velem párhuzamos járdán sétálgat. És neeee, néz, és integet,  és a zebrához meg, hogy átjöjjön, és basszus. Mit csináljak? - fordultam a barátnőmhöz.
- Hát.. Fuss, amíg nem késő! - üvöltötte a kagylóba, én pedig röhögve nyomtam rá a piros gombra.
Andris nagy léptekkel közeledett felém.
- Barbi, basszus, de jó, hogy összefutottunk, mikor jöttél? - szegezte nekem a kérdéseket, pedig még alig ért közel hozzám. Régen nem volt ennyire erőszakos....
- Helló! - csináltam úgy, mintha én is örülnék annak, hogy látom, de hát tudjuk, hogy ez egyáltalán nem így volt. Lehet, hogy régen szerettem, sőt, tudom, hogy szerettem, de most... SMS-ben szakítani? Továbbléptem. - Ma reggel ültem fel a vonatra. És te hogy vagy?

- Figyelj... Beszélnünk kéne. Tudom, egy seggarc voltam, hogy nem volt képem szemtől szembe megmondani a dolgot... Ráérsz most? - Kicsit elfordultam, hogy gondolkodjak. - Tudom, most értél haza, a családoddal lennél, akit két hónapja nem láttál, de ha esetleg egy pár perced lenne rám... Beülhetnénk egy mekibe, meghívlak, ennyit csak érdemelsz. - Újra felé fordultam, a szemén látszott a megbánás. Oké, ennyi beleférhet, meg a meki is kecsegtető ajánlat. Éhes vagyok.
Eszembe jutott az otthoni lasagne, amit kihagytam. Shit! A gondolatára a gyomrom is megkordult.
- Úgy látom éhes is vagy - hallotta meg a hasam vészkiáltását.
- Oké, talán van egy kis időm, hogy megdumáljuk - egyeztem bele.
- Kösz, akkor menjünk - felelte, majd nem tudom, hogy automatikusan-e, de a kezemhez nyúlt, amit én elhúztam. Attól mert elmegyek vele kajálni, mert nálam nincs pénz, nem azt jelenti, hogy megbocsátok teljesen neki. Széttörte a szívem, azt nem lehet sajtburgerrel összeragasztani.
Egy asztalhoz vezetett, miután kinyílt előttünk a mozgásérzékelő ajtó.
- Ülj le itt, mit kérsz? - kérdezte meg udvariasan.
Miután leadtam fél Kínának elegendő ételmennyiségnek a listáját Andris elment, hogy beálljon a sorba.
Húzzuk le az ex-pasink pénztárcáját. Pipa.
Ő dobott SMS-ben, nem én őt, na!
- Tessék - tette le a tálcát kettőnk közé, abban a pillanatban nyúltam az adagomért, mire Andris mosolyogni kezdett. - Éhes lehetsz.
- Több óra vonatút és ennyi stressz után, hidd el, te is az lennél - hagytam annyiban, és beleharaptam a szendvicsembe, ő pedig követte a példámat.
- Mi történt veled Pesten? - érdeklődött, vagy ez a tapintatos megfogalmazása annak, hogy mennyit bőgtem, és kit akasztottam ki, miután megkaptam az üzenetet?
- A suli szuper, Vivi aranyos, a fiúk helyesek, a tanárok pedig, mint mindenhol máshol, parasztok - válaszoltam neki az igazat, a fiús részt pedig direkt tettem bele. Kicsinyes, öt éves kislányok szokták ezt csinálni, de na.
- Értem - hagyta annyiban a ZIG feszegetését, amit igazán értékeltem, mert szünetben legkevésbé a suliról szerettem volna beszélni. - Figyelj - szólalt meg egy kis csend után. - Amit abban az SMS-ben írtam... Azt nem gondoltam komolyan. Csak megijedtem az egész távkapcsolattól, Mia beleültette a bogarat a fülembe, hogy van valami srác, akiért annyira odavagy, és biztos nem csak stíröl téged, hanem meg is csókol. Miközben az enyém vagy. Az én csajom. És ez... megrémített - ismerte be. Most viszont már nem tudom megállapítani, mikor hazudik, és mikor mond nekem igazat.
- Nem bocsátottam meg. Összetörted a szívemet. Apró. Kicsi. Szilánkokra - hangsúlyoztam ki minden egyes szót, miután lenyeltem a falatot.
- Sajnálom - ismerte be, de a bociszemek engem aztán nem hatnak meg!
- És amúgy is... Miért nem engem kérdeztél meg? Miért Miának hittél, mikor én voltam a csajod, ahogy mondtad - tettem fel neki a nagy kérdést. De miért? Minden hülye könyves párkapcsolatban is ez van. Az egyik fél tuti, hogy a másik háta mögött intézkedik, és kavarja a szart, míg a másik kidolgozza a belét az egész kapcsolatért.
- Sajnálom. Hidd el, most már tudom, hogy az lett volna a helyes. Amint elküldtem, megbántam az egészet. Higgy nekem! - kezét felém csúsztatta, de ő minél közelebb jött, annál jobban húztam el onnan az ujjaim. - Nem hiszel nekem... - esett le neki a tantusz.
- Nem erről szól, hogy hiszek-e vagy sem. Tegyük fel, hogy hiszek. - Szemében valami remény csillant, hamis remény... - Akkor sem ezen dőlne el a dolog. Attól mert hiszek neked, nem bocsátottam meg, hogy elkövetted - mondtam meg neki az érzéseimet. - Mellesleg, ha már Miával ennyire jóban vagytok, kérdezd meg, hogy mi is történt Pesten, mikor meglátogatott! - Lesütötte a szemét, én pedig felálltam az asztaltól, otthagyva a volt pasim egy adag kajával, amit megrendeltem, de nem volt gusztusom vele megenni.