Prológus - Kezdetek kezdete

Az életem teljes fordulatot vett egy darab papír miatt, amiben ez állt:

Tisztelt Szülők!

Örömmel értesítjük önt, hogy gyermeke, Demeter Barbara felvételt nyert a Budapesti Zrínyi Ilona Tagozatos Gimnáziumba. A tanuláshoz szükséges eszközöket a diákok az első tanítási napon átvehetik a titkárságon.

Amennyiben iskolánk kollégiumát is igénybe venné, töltse ki a mellékelt papírt.

Gyermekük az új osztálytársaival az iskola által szervezett gólyatáborban ismerheti meg, amely a nyár utolsó hetének csütörtöki és pénteki napjára esik.

Továbbá legyen szíves kitölteni egy kérdőívet, melyet szintén a mellékletben talál, így fel tudjuk venni az adatait és tudjuk értesíteni a gólyatáborral kapcsolatos további információkról.

Köszöntjük iskolánkban!

Budaházi Zita, 
a ZIG igazgatója.

- Nem hiszem el! - üvöltöttem a családomnak meg úgy eleve az egész világnak.

Láttam, hogy a szüleim éppen nálam valami fontosabbal voltak elfoglalva. Ez mindig így volt, és így is lesz.

Hangos kiabálásomra azonban a nagyobbik bátyám, Krisz jött ki a szobájából.

- Mi történt? Valami baj van? Ég a ház?  Barbi, ugye nem csak hülyülsz megint?! - tette fel nekem a kérdéseit szemrehányóan. Mi az hogy hülyülök? Most vagyok talán a legkomolyabb egész eddigi életem folyamán!

- Felvettek! - üvöltöttem, és meg sem várva a reakcióját odafutottam hozzá, majd a nyakába vetettem magam.

Nem lepte meg a dolog, szoktunk ilyet csinálni. Nem úgy, mint Ricsivel... Ő kettejük közül a kisebbik. Egész nap a szobájában kuksol vak sötétben, és nyomkodja a játékát, mert fejébe vette, hogy megdönti a rekordját, és addig ki nem jön onnan. Ezt már két napja... De szerencséjére van két felelősségteljes testvérkéje, akik vigyáznak a testi épségére, így mindig fel szoktuk neki vinni a napi ellátmányt. Szívesen, bratyó. 

- Gratulálok! - mondta, ahogy kimásztam az öleléséből. - Akkor egy évig nem látlak? - kérdezte szomorúan.

- Köszi. Azért tudod, hogy ennyire könnyen azért nem szabadultok tőlem. Hazalátogatok minden szünetben - ígértem neki. 

Koleszban fogok lakni, mert a Zrínyi nincs valami közel hozzánk. Pontosabban "csak" 231 km-re van innen, így sokáig nem fogom látni az itthoniakat. A családomat, a legjobb barátnőmet, na meg a legfontosabb személyt az életemben...

- Azért talán már neked se kéne itthon lófrálnod - jegyeztem meg viccesen. Már huszonöt éves, elvégezte az egyetemet, de még mindig itthon koptatja a padlót. Bár, ha jobban belegondolok, nehéz lenne nélküle elképzelni az itt töltött napokat.

- Ja, lehet, hogy már el kellene gondolkodnom az összeköltözésen Lillával - gondol bele. 

Lilla a barátnője. Már vagy öt éve járnak, tervezték hogy összebútoroznak, de aztán a dolog nem mindig úgy alakultak, ahogy azt ők várták.

- Gondolkodj rajta - ajánlottam neki bölcsen, közben a szobám felé vettem az irányt, hogy telefonon közöljem Miával a nagy hírt.

Mia a legjobb barátnőm már hét éves korom óta. Egy osztályba jártunk egész általánosban, de sajnos ő inkább képzőművészeti ágon kiemelkedő, így maradt a régi sulinkban, ahogy a barátom, Andris is valahol Debrecenben talált magának középiskolát.

Barátnőm a nem hétköznapi nevét spanyol származásának köszönheti. Anyukája külföldön ment férjhez, de Mia születésekor hazaköltöztek, így ő már itt nevelkedett. Rajta kívül nincs sok barátom, akikkel mindent megosztok. Benne viszont teljes mértékben megbízok. Nálunk is beteljesül az a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást.

Nekem szőke, a hátam közepét súroló hajam van egy hozzá tartozó kék szempárral és az orromon kis szeplőkkel. Nem vagyok egy nagy égimeszelő azzal, hogy éppen elérem a százhatvan centit. Ellenben Miának sűrű, göndör, barna hajkoronája van barna szemekkel, viszont nálam alig magasabb.

A kettőnk közti különbségek nem csak a külsőnk terén mutatkozik meg, az ízlésünk sem éppen passzol egymáshoz.

Én leginkább a romantikus, sírós, vámpíros filmeket szeretem, ő pedig az akció, thriller fajtát nézi. Legjobb barátunk a kompromisszum általában.

Azt vallom, hogy a gyönyörű jelző mellé a szótárban Mia képét mellékelték. Ugyanis az iskola fiúinak nagy része a lábai előtt hever, kivéve egyet,  Andrist, aki nem más, mint az én szőke hercegem.

Nyáron nem sokat láttam, csak néha-néha, mikor hazajött a bácsikájától. Neki is el kellene újságolnom a nagy hírt, csak azt nem tudom, hogy boldogan vagy szomorúan. Hisz a távolság nagy úr egy kapcsolatban.
Rögtön elkezdtem kombinálni szokás szerint, belegondolva mindenféle hülyeségekbe, amiket jobb is kitörölni az agyam memóriakártyájából.

Hirtelen ajtó becsapódását hallottam, aztán egy nagy súlyt éreztem a hátamon és egy kezecskét, ami befogta hátulról a szemem.

- Szija Barbiiiii! - üvöltötte a fülembe affektálva a  ötéves kishúgom, Szonja.

- Szia, Csöppség! - mondtam neki, és sebesen az ölembe kaptam. - Jól szórakoztál az oviban?

- Ühhüm - dünnyögte, és még jobban szorított magához.

Letettem, mire ő kiszaladt a szobámból, így én érezhettem tovább azt a remek, bár kicsit furdaló érzést, amit az a levél okozott.