1. fejezet - Ismerős ismeretlen

A vonat lassan zötykölődött Debrecenből Budapest felé. Hosszú, két órás útra több könyvvel is készültem, hogy ne unatkozzak. Szerencse, hogy a Csillagok háborúja összes része elfér a táskámban. Biztos, ami biztos alapon.

Ősztől kollégiumban fogok lakni, mert a családom Debrecenben lakik, de a sulim Pesten van, így mindennap felutazni nem lenne egy egyszerű dolog. Ez egy híres iskola, az egyik legjobb az országban. Nagyon megörültem, hogy felvettek, mert nem vagyok egy éltanuló, de az utolsó év második felében igyekeztem mindent megadni azért, hogy itt tanulhassak tovább. Igaz, apa nehezen engedett el, de megmondtam neki, hogy biztosan mások is lesznek az osztályból, akik nem fognak minden nap hazamenni. Hát remélem is.

Izgulok már, hogy milyen lesz az új osztályom. Teljesen tűkön ülök. Hasonló közösséget szeretnék, mint ami a régi volt, mert őket nagyon szerettem. Megtaláltam ott a helyem. Sok barátom volt, de egyetlenegy legeslegjobb, Mia. Kiskorom óta ismerem őt, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Mindent együtt csináltunk, amióta az eszemet tudom.

És akit még nagyon nehezen hagytam ott, az Andris. Ő életem legnagyobb szerelme. Jó, ez nagyon nyálasan hangzott, de így van. Nem sok jót hallottam a távkapcsolatokról, de teszünk róla, hogy ez nálunk ne úgy végződjön.

Bedugtam a fülembe a fülhallgatót, és elővettem a könyvsorozatom első részét, amit már rongyosra olvastam, de sose tudnám megunni.

Az egyik megállóban a vonat hirtelen megtelt utassal. A mellettem lévő helyre egy táska csapódott, helyfoglalás gyanánt. Nagyon leleményes... Mire felnéztem már a gazdája is csatlakozott a cuccaihoz. Feltette a bőröndjét a csomagtartóra és leült mellém.

Napszemüveg takarta a szemeit, így az arcát nem láttam teljes egészében. Sötétbarna, csaknem fekete haját látszólag már egy ideje nem vágta le, mert elől eléggé megnőtt. Fehér-fekete pólót viselt, amit én nyár végéhez képest hosszúnak találtam.

Gyorsan előkapta a mobilját és a fejhallgatóját, majd elvonult a saját világába. Én visszafordultam a könyvemhez, ahol épp Obi Van Kenobi oktatta ki az ifjú Anakint, hogy mit illik egy tanácson és mit nem. De nem lennék most a helyében...

Néha fel-felpillantottam a regényből, csak nézni a tájat.

Az út felénél járhattunk, amikor egy kis beszédet hallok, mintha nekem magyaráznának. Ránézek a mellettem ülő fiúra. Engem figyel. Kiveszem a fülhallgatót a fülemből.

- Tessék? Bocsi, nem hallottalak - mondtam neki.

- Csak azt kérdeztem, hogy szereted-e a Star Wars-ot - ismételte meg a kérdést.

Szóval ismeri a kedvenc könyvem. Művelt a fiú...

- Persze. Az lenne a helyes kérdés, hogy ki nem szereti?! - mosolyodtam el. - Miért kérdezed?

Elröhögte magát.

- Mert azt olvasod - kaptam meg a választ. - És mert a kedvenc filmem - mosolygott.

- Nekem is! - üvöltöttem el magam örömömben. Basszus! Ez a srác már csak jó fej lehet! - De könyvben  jobb - vettem vissza egy kicsit a hangerőből, miután rájöttem, hogy mindenki engem néz.

- Abszolút - Erre a szóra levette a napszemüvegét, és előkerültek mocsárszínű szemei. - És mik a kedvenc filmjeid még? Csak ne mond, hogy a Twilight vagy valami csöpögős valami!

- Persze, valószínű.. .Anakin Skywalker nem fér meg egyhelyen Edward Cullennel, csak hogy tudd! - akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra egy idegen, akinek még a nevét sem tudom.... Tízes skálán mennyire lenne gáz, ha én kérdezném meg a nevét? Ááá inkább hagyjuk. - Második helyen persze a Gyűrűk Ura áll. Sokkal jobb, mint a Hobbit. Az az egész csak kopi.

- Ezzel azért vitáznék... - húzta el a száját, már-már gördültek is felfele az ajkai.

Ezen muszáj volt röhögnöm.

- Mondd, hogy nem így van! - utasítottam.

- Nem így van - válaszolta és felkacagott. Nem mondom, hogy aranyos a nevetése, mert annyira nem az. Olyan, mintha egy malacka röfögött volna a fülembe. Jó... azért nem teljesen. 

Egy kis hallgatás után ő törte meg a csendet.

- Mikor szállsz le, amúgy?

- A Déliben. Gólyatáborom lesz.

- Úgy látszik minden iskola onnan indul, mert nekünk is az van.

Ha azt mondanám, hogy bájcsevegtünk, az nem lenne igaz, mert azért annál egy kicsit több volt. De Linda leordítaná a fejem, ha megtudná, hogy egy ismeretlen fiúval beszélgettem a vonaton. Szerinte minden tinédzser srác csak szexelni akarna velem, így ne szóljak hozzájuk, ha megszólítanak. De reményeim szerint, ez nem így van. Itt van ellenpéldának ez az alak. De akkor se számolok be erről neki. Kitérne a hitéből.

Végül a vonat begurult az állomásra.

- Hát akkor szia - köszönt el.

Kicsit csalódtam, hogy nem kérdezte meg a nevem egész idő alatt, vagy a Facebookom, vagy a telefonszámom... De mit várjak? Még csak most ismertem meg! 

-Szia - válaszoltam. És már ott se volt.

Siettem a találkozóhelyre, mert már eleve késésben voltam, de szerencsére nem volt nehéz megtalálni a csoportom, mert egy tömeg nagyhangú velem egykorú röhögött egymáson és beszélgettek. Így tehát nem volt más választásom, mint odamenni.

Nyugi! Biztos minden rendben lesz! No para!

Mondogattam magamban... Önbizalom Barbi! Önbizalom! 

Mikor odaértem elmotyogtam egy gyors 'Sziasztok'-ot, aztán csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Ja, nagyjából...

-Szia! Vivi vagyok - nyújtotta a kezét egy vörös hajú lány. Gyorsan végigmértem. Rövid sortot vett fel, hozzá egy türkiz, félvállas felsőt és tornacipőt. Haja göndören omlott a vállára, és az elől lévő tincseit egy hajpánttal fogta hátra.

- Barbi - válaszoltam, és beletettem a kezemet az övébe.

- Ülsz mellém a vonaton? - vágott bele rögtön a közepébe Vivi.

-Ööö...persze - hebegtem. Barátkozásban sose voltam a legjobb, ezért volt csak egyetlen legjobb barátnőm.

-Gyerekek! Figyeljetek! - kiáltott a tanárnő, ezzel félbeszakítva a beszélgetésünk Vivivel. - Be szeretnék nektek mutatkozni. Kiss Angéla vagyok, mint azt már az igazgatónő az általa küldött levélben leírta. Ha valami gond lenne, bizalommal fordulhattok hozzám és Marosi Dávid tanár úrhoz egyaránt - mutatott a mellette álló tesitanárra, aki maximum harmincas éveiben lehetett. - Mindenki megvan?

-Tanárnő! Bence még nem érkezett meg! Azt írja, hogy hosszú a sor a kasszánál, de siet! - tolmácsolta egy fekete hajú fiú az ofőnek.

-Rendben van. De írd neki, hogy siessen, mert negyed óra és indul a vonat! - mutatott az órájára a tanárnő.

Ezt a srác csak egy röhögéssel díjazta. Elég pofátlan...

Csak álltunk ott még egy öt percig, már azon gondolkodtam, hogy előveszem a könyvem, mikor megérkezett Bence.

- Elnézést a késésért, de kénytelen voltam ennivalót venni - mondta a tanárnőnek.

De amikor idefordult leesett az állam.

Mivel Bence nem más, mint a fiú a vonatról.