8. fejezet - Itt a helyem

Adrián egy kicsit eltolt magától, amitől egy kicsit megijedtem. Azt hittem, hogy valami baj történt. Jó, az első gondolatom az volt, hogy "Basszus, lehet, hogy megérezte, hogy izzadok? De hát most fürödtem!" Mélyen a szemembe nézett, és éreztem, ahogy az én kék íriszem találkozik az ő sötétbarna szempárjával. 

- És mi történt azután? - szólalt meg lágy hangon. Bal kezét még éreztem a derekamon, és úgy tartotta ott, mintha az életem függne tőle és ő lenne a Superman, aki megment a haláltól. Mintha ez egy metafora lenne arra, ami igazából történt. Nem volt ez egy nagy titok, de amit éreztem ezzel kapcsolatban az igenis hétpecsétes zár alatt tartottam a szívem mélyén. Senki előtt sem akartam egy apró jelét se adni adnak, hogy esetleg gyenge lennék. Ha sírok, azzal pont azt mutattam volna ki. Nem kértem mások szánalmából, de csak most jöttem rá, hogy a volt osztálytársaim szavai talán azok voltak, de ez az ölelés, amit Adrián karjában éreztem. Az teljes mértékben együttérzés volt. 

Egy újabb könnyhad indult a csatatérre az arcomon, a fiú ezt látva, közelebb húzott magához, mint az előbb. Karját átette a vállaim felett, amiket aztán a nyakam mögött vezette el, egyenes a hátam közepéig. Nagy tenyerét szétnyitotta, és szépen lassan mozgatta fel és le. Eközben az én karjaim a nyaka mögött pihentek összekulcsolva, egy kicsit nedvesen a félig rácsöppent könnyektől. 

- Egy részeg sofőr vezette a kamiont, szembe a forgalommal, és... - suttogtam a fülébe, de nem bírtam tovább mondani. A könnyhad mindent támadott, ahogy leért a harctérről. Főként Adrián kék pulcsiját színezte át sötétre. De ő nem hagyta abba a hátam simogatását. Egy jóleső érzés fogott el, amit úgy hívnak: Törődés.

Éreztem, hogy nem véletlen járt anya is ebbe az iskolába. Tudtam, hogy nekem is itt a helyem.
A régi suliban sose éreztem ezt az érzést, mert igazából nem volt kivel. Miát nagyon szeretem, tényleg, a legeslegjobb barátnő, akivel az élet valaha is összehozhat, de nem az a lelkizős típus. Inkább az a beszél megállás nélkül, én pedig jó hallgatóság voltam akkoriban, amikor elkezdett barátkozni velem is. Rengeteg időt töltöttünk együtt, mígnem teljesen összekovácsolódtunk. De egészen más személyiségek vagyunk. Ő az a hebrencs, aki mégis mindig a toppon van, semmit sem tanul, inkább lóg a haverjaival. Én meg a kis visszahúzódóbb, főleg a baleset és anya elvesztése után, aki csak a bátyjaival élte az életét, és amikor cikizni kezdték emiatt, csak ők voltak akik megóvták. De egyszer Mia odajött és megvédett. Ugyanilyen jóleső érzés fogott el akkor is. Aztán egyre jobban vitt bele a rosszba, amint felnőttünk. Elhanyagoltam a tanulást, amiért aztán a továbbtanulásom is veszélybe került ebben az iskolában. Apa nagyon nem díjazta, hogy vele barátkozom, de úgy volt vele, hogy inkább legyek Miával, minthogy teljesen antiszocializálódjak.
- Min gondolkodsz? - ugrasztott ki a gondolatmenetemből a mellettem ülő fiú. Biztos vagyok benne, hogy elöntötte az arcomat a pír, mert ez így szokott lenni, akárhányszor beszélgetni kezdek egy másik neművel.
- Semmin - vágtam rá, ami nagy parasztság volt tőlem, mert ő mindent megosztott velem, én meg itt titokzatoskodok előtte. Igaz, csak most ismertük meg egymást, szóval egészen nyugodtan és lelkiismeret-furdalás nélkül mondhattam volna neki azt a "semmit", de mégis éreztem, hogy ez most nagy szemétség volt tőlem.
- Oké... - röhögte el magát kínjában, mert valószínűleg túl hamar böktem ki a választ. Basszus! Gondolom itt mindent elrontottam...
- Adrián! Barbi! Ti mit kerestek itt hajnalok hajnalán! Nyomás befelé! - szólított meg bennünket a hátunk mögött egy hang erőteljesen. Mintha egy húron mozgatnának, egyszerre fordultunk hátra a fiúval, és így pont szembe találtuk magunkat a bejárattal, ahol az ofő állt. Basszus...
- Igenis! - állt fel röhögve és egy kicsit tiszteletlenül Adrián. De komolyan, a fiúk, hogy lehetnek ilyen szemtelenek?! Az egyik percben tök normális, a másikban már kiröhögi pofátlanul a tanárt! Ha választhatnék egy szuperképességet, tuti az lenne, hogy megértsem a fiúkat....
Én gyorsan lesütöttem a szemeimet, és úgy indultam befele a szobánkba. Út közben síri csend honolt közöttünk, senki sem szólt egy szót sem. Az ofő azért, mert tudta, hogy a tiniket a hallgatással lehet a legjobban büntetni, legalábbis engem azzal. A fiúkat...ki tudja?
Végül Adrián és a tanárnő lefordultak, én meg mentem tovább a saját szobámba. Ahogy beléptem, a sötétséget éles fénycsóvák váltották fel, és észrevettem Vivi kíváncsi tekintetét.
- Hová tűntél? Már mindent átkutattam érted! - üvöltötte, nem törődve azzal, hogy a többi lány a szobában is minket néz. Tényleg nem szóltam neki, hogy lelépek egy kis időre, és ezért bűntudatom is volt. Bár azért azt se értem, hogy miért kell ennyire kiakadni...Na mindegy.
- A tornácon voltunk - válaszoltam kissé lesütve a szemem. Nem szeretem, ha ordítoznak velem, sőt ha leszidnak, azt se. Mindig akkor bűntudatom van miatta.
- Szuper... - éreztem a hangjában a cinizmust, ami engem mindig kiakaszt, de most visszafogtam magam, és nem válaszoltam ezzel kapcsolatban, hisz valamennyire megérdemeltem.
- Inkább aludjunk. Jóéjt - zártam le gyorsan a témát, mielőtt az első nap halálosan összeveszünk, és lőnének az egész évemnek. Nagy léptekkel mentem az ágyam felé, Vivi meg követett, de előtte még leoltotta a villanyt.
Bebújtam a puha takaróm alá, mert nyár vége felé közeledve az éjszakák egyre hűvösebbek lettek, de ezen a szálláson nem voltak hajlandó csak egy kicsit is felkapcsolni a fűtést. Azt akarják, hogy fagyjak szét?! A lábamat felhúztam a mellkasomig, ezzel is melegítsem magam. De nem jött álom a szememre. megállás nélkül Adriánra gondoltam, hogy egyik pillanatban kedves volt, átölelt, és megértett, a másikban pedig egy tajparaszt, bár nem velem, de akkor is. Az agyam visszapörgette az eseményeket, mintha újra átéltem volna, és a fiú itt lenne mellettem. Éreztem a karja melegét, a szíve minden heves dobbanását és a könnyeim áztatta pólóját.
Mindent.
Aztán magával ragadott az álom.

***

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a nap sugarai a szememen táncoltak. Basszus, már reggel van?
Reflex szerűen a mobilomért kapok, hogy megnézzem, mennyi is az idő.
8:13
Feltápászkodtam, hogy megnézzem, Vivi alszik-e még. Mikor felálltam, az öreg padló egy nagyot nyikordult alattam, mire egy halk nyöszörgés hagyta el valaki száját a távolabbi ágyak egyikéből. Na most meg fog ölni, azért mert felébresztettem... A fejem pont felért addig, hogy lássam az emeletes ágy felső részét.
A barátnőm még aludt, mint mindenki más is.
Mit csináljak, hogy ne keltsem fel őket? Zenét hallgatok! 
Elővettem az mp3-amat a bőröndöm egyik külső zsebéből, ahol a kütyü lapult egy fülhallgató mellett. Halkan visszahúztam a cipzárt, ügyelve arra, hogy senkit se keltsek fel. Visszabújtam a takaró alá,  a zsinór két végét bedugtam a fülembe, és elindítottam a zenét. Kezdetben egy lassút. Linkin Park - Iridescent
De még az első pár másodpercnél tartottam, amikor két kisebb, halk kopogásra lettem figyelmes az ajtón. Aztán még kettőre. Végül az illető megunta a kopogást, és belépett.
Az ofő volt. Ezért úgy tettem, mintha aludnék. Nem szeretném, ha elbeszélgetne velem a tegnap estéről. Nagyon nem.
Körülnézett, és látta, hogy még mindenki alszik. Ezért elővett egy csengőt.
Basszus, ha azt megrázza, akkor nagyon nem irigylem a többi lányt, amiért erre kelnek fel.
És megszólaltatta.
- Ez mi a fasz? - szólalt meg Vivi halkan fölöttem álmosan, amennyire azt a hangjából ítéltem.
A tanárnő gondolom, ezt a kérdést meg sem hallotta, vagy éppenséggel nem akarta meghallani. Lanáék csoportja is nyöszörgött, hogy ők még aludni akarnak, de az ofő kegyetlenül megszólalt.
- Fél óra múlva reggeli. Várunk titeket az ebédlőben - adta le az ukászt, és elhagyta a szobát.
Mivel én már egy kis fittségnek örvendtem, hogy nem arra a kis kolompolásra keltem, így én mentem elsőnek a fürdőszobába mosakodni. Még onnan is hallottam a többi lány fáradtságról szóló hisztijeit. Igen, így jár az, aki este nem alszik... Bár ezt én gondolom? Ugyanúgy fent voltam, mint a többiek.
Mikor végeztem, Vivi váltott le, aki már ruhában mutatkozott. Leheletnyi sortot vett fel egy vékony pólóval, hosszú vörös haját pedig a tegnapi hajpánttal kötötte el.
Gyorsan én is követtem a példáját, és elővettem az egyik kedvenc nyárias összeállításomat.
Combom feléig eré barna és kék mintás szoknya, fekete felső és barna, vékony bőrdzseki, hozzá vékony szandállal. Mikor belenéztem a tükörbe, nem voltam megelégedve magammal, de sose vagyok, szóval, ez nem volt újdonság. A hajammal most nem csináltam semmit, csak egyszerűen kifésültem, és hagytam, hadd omoljon a vállamra.
Megvártam a barátnőmet, hogy együtt menjünk le reggelizni. A többi lány még készülődött, mikor elhagytuk a szobát, így ők nem jöttek velünk.
Mikor beléptünk, már minden fiú ott volt, de még találtunk egymás mellett két helyet, ahová leülhettünk. Az asztalunk mellett párhuzamosan egy másik asztal állt, ahol a különböző reggelik sorakoztak. Müzli, kenyér, felvágott és mindenféle tejtermék. Jó, talán annyira mégsem rossz, ez a hely...
A reggeli csöndesen telt, csak egy pár szót beszélgettem Ádámmal és Vivivel. Időközben megérkezett a három lány is. Adrián egy csöppnyi jelét se adta annak, hogy tegnap este mi kilógtunk. Felém se nézett. De én ezt miért figyeltem? Őszintén? Gőzöm sincs.
Miután mindenki befejezte, a tanárnő felállt.
- Gyerekek! Mivel süt a nap, és a szél is alig fúj, ezért arra gondoltunk, hogy lemehetnénk a strandra. De ehhez az kell, hogy mindenki itthagyja a fontosabb dolgait, mint például a mobiltelefonokat, mert a strandon elég sokat lopnak. Nincs messze, így gyalog megyünk. Mindenki vegye fel már a fürdőruhát, hogy ne kelljen ott azzal foglalkozni. Rendben? - kérdezte, mire mindenki hevesen bólogatott. Olvastam az e-mailjét, amiben leírta, hogy hozzunk fürdőruhát is, mert jó idő esetén fürödhetünk a Balatonban. - És igen, még vegyetek fel a fürdőruhára valami felsőt! Azért annyira nincs meleg! - tette hozzá anyáskodóan. Linda azt mondta, hogy nincs gyereke, se férje, így értem, hogy így aggódik miattunk. Bár még ráér, mert nem vénlány.
Ezután visszamentünk a szobánkba. Elővettem a bikinim, ami nem kirívó, de nem is öreges. Sötétkék alapon fehér pöttyökkel. Bekentem az arcom és a többi végtagom naptejjel, nehogy leégjek, aztán megkérdeztem Vivit, hogy neki kell-e. Elkérte.
Miután beszívta magát a naptej, felkaptam a direkt erre az alkalomra hozott lenge kis ruhácskát, majd magamhoz vettem a törölközőm és a papucsom. És már mehettünk is.
Barátnőmmel ketten lettünk kész elsőnek, így várhattunk a többiekre. Leültünk a lépcsőre, és beszélgettünk, úgy, mint eddig. Kötetlenül. Nevettünk mindenen, mintha már ezer éve ismernénk egymást. És akkor hirtelen befutottak a többiek is.
A fiúk nagy része kihasználta az alkalmat, hogy kigyúrt, vagy éppen a nem kigyúrt, felsőtestét mutogathassa, így nem hallották az ofő intő szavait. Egy szál fürdőnadrágban, nyakukban a törölközővel jelentek meg előttünk. Ezzel akarnak minket levenni a lábunkról? Nem rossz... De azért nekünk ennél több kell!
Hirtelen Adriánra pillantottam, aki mellett Bence szobrozott. Előbbi hawaii mintás, utóbbi sima piros gatyában.
Mindenki megérkezett, szokás szerint Lana hármasa esett be utoljára, így indulhattunk is a partra.
Az idő már dél fele járt, így nem csodáltuk, hogy amikor megpillantottuk a vizet, a parton egy darab szabad helyet nem láttunk, ahol le lehetne tenni a cuccainkat. És még a vízben is annyian voltak, hogy még kintről nézve is klausztrofóbiás lettem.

- Gyerekek! Menjetek a vízbe, mi addig keresünk a törölközőknek helyet. Adjátok addig ide! - szólalt meg az ofőhelyettes. Nekünk meg nem kellett kétszer mondani, spuriztunk be a hűs vízbe.
Mikor a homok végéhez értünk, mindenki lerúgta a papucsát, és rohant be, velük együtt én is. nem érdekelt, hogy hideg, fröcsköltük a másikat, hülyültünk, mindenki mindenkivel. Igen, az osztálykirándulások arra vannak, hogy összehozzák az osztályt.
És végre úgy éreztem, hogy tartozom egy közösséghez.
A 9.a osztályba.