9. fejezet - Várunk haza

- Ne fröcskölj! A szemem! Nemár, hallod? - üvöltöttem röhögve az engem vízzel locsoló fiúnak. - Bence, hallod?! -  sikítoztam úgy, hogy a hangszínem már megütötte a kis ribancokét. De komolyan! 

De nem hagyta, így kénytelen voltam én is akcióba lendülni. 

Kibújtam a nagy vízsugár elől, amit felém küldött. Abban a pillanatban érkezett közénk Adrián. 

A fiú valamit magyarázott a többiekről, és arról, hogy lassan indulnunk kéne. Kihasználva az alkalmat, hogy Bence a barátjára figyel, lehajoltam a víz felszínéhez, de mire a fiú feleszmélt, a hideg víz már ott csöpögött le a felsőtestén. Komoly arccal nézett.
Basszus, most elrontottam mindent! - pánikoltam szokásomhoz híven. És hirtelenjében eltűnt a faarc, amit eddig láttam, összenézett a két fiú, és együttes erővel harcoltak ellenem. Csak úgy záporozott körülöttünk a víz. Én se voltam rest, ahogy észbekaptam, nekiláttam teljes erőből feléjük fröcskölni a Balaton összes vizét, amíg ki nem fogy.
Mindhárman nevettünk, mígnem az ofő hangját hallottuk a hátunk mögött.
- Gyerekek! Indulnunk kell! Hamarosan kész az ebéd, és még össze is kell pakolni! - próbálta összeterelni a a nagy csapat tinédzsert.
Abbahagytuk a vízzel való játékot, és indultunk kifele az immár meleggé vált Balatonból. Persze nem változott a hőmérséklete, az furcsa lett volna, ha ugrott volna 10 fokot...
Már egy páran várakoztak ránk a parton, de amint láttam Vivi még nem ért ki. Még az elején figyeltem, hogy Ádámmal beszélget, így nem mentem oda hozzá, hagytam, hadd beszélgessen élete szerelmével. Aztán jött Bence, és elkezdtünk ökörködni.
Hirtelen egy nagy súly nehezedett a hátamra, amitől egyenesen a bokáig érő vízbe dőltem. A rohadt életbe! A kezembe erős fájdalom nyílalt, amint a nedves iszapba érkeztem. Auu baszki, ez rohadtul fáj... A hátamról halk kuncogás hagyta el a rám telepedő súly száját, ebből rögvest rájöttem, hogy ki volt az elkövető. Igaz, nagyon fájt a karom és az is igaz, hogy nem volt egy nagyon könnyű, de nem bírtam rá haragudni, inkább röhögtem vele együtt.
- Nagyon nehéz voltam? - kérdezte Vivi, amint leszállt rólam, mivel velem együtt ő is a talajba esett, de neki jobb volt, mivel puha volt alatta. Én.
- Nem - kamuztam rögvest miközben mindketten nevettünk. Eléggé meg tudok az ilyenekért haragudni, mondjuk ha ezt egy fiú csinálná, bár azt igazából kétlem, hogy egy fiú ilyet csináljon nekem. És amúgy is. Most minek vesznék össze egy ilyen apróságon az egyik legjobb, igaz, még csak egy napja ismerem, de ha van szerelem első látásra, akkor barátság első látásra miért ne lenne? - Na és milyen volt VELEEEE? - kérdeztem vissza elnyújtva az utolsó e betűt. Igen, a VELE alatt Ádámot értettem. Igen, azt az Ádámot, aki úgy néz ki, mint egy félisten, főleg így egy szál fürdőnadrágban.
- Ooooh, hát semmi érdekes. - válaszolta Vivi teljesen elvörösödve. Valami még lappang itt... De majd elmeséli. Erre azért kicsit feleszmélt a kíváncsiságom. Nem vagyok egy balhés lány, vagy valami központi személyiség mióta anya meghalt, de azért a pletykák és a titkok ugyanúgy érdekelnek, mint régen. Igen, ez egy eléggé rossz szokásom. 
- Te tudod... - mondtam végül, és aztán el is tereltük másra a témát.
Szép lassan visszakecmeregtünk a szállásra, persze a fiúkat úgy kellett harapófogóval, ebben az esetben a tesi tanbá' vállalta el ezt a szerepet, kiráncigálni őket a Balatonból. Az ebéd ezután unalmasan telt, bár az étel nagyon jó volt. De komolyan! Nem az a menzán megszokott moslék, hanem ehető csirkeszárny rizibizivel és barackbefőttel, ami az egyik kedvenc ételemnek számít. Sőt, még desszert is volt! Igaz, az nem krémes volt, hanem csak egy sima isler, de akkor is! A suliban soha, de soha nem lennének képesek desszertet is adni a főétel mellé...
A többiek is hamar teleették magukat, így kezdődhetett a gólyatábor legutolsó és legrosszabb része. Az összepakolás. Jó hamar elment ez a két nap... Összeszedtük a holminkat, kidobtuk a szemetet a közös gyűjtőbe, és fel is söpörtünk. Átnéztem minden kis rést, hogy ne hagyjak itt semmit, mert tudom, hajlamos vagyok rá.
Minden klappolt, és pont időre készen is lettünk az összes tennivalóval. Néhány fiú, Ádám, Zsolti és Marci, már kint vártak ránk, vagyis inkább a többi fiúra. Nem sok idő telt el, míg megjöttek a többiek, addig is Lana kiselőadását hallgattam a különböző ruhamárkákról és hogy mekkora leértékelés van most éppen a nyári ruhákra a kedvenc boltjában. Marha izgalmas téma volt... Nem nagyon tudtam figyelni. A tekintetem egyfolytában a fiúk ajtajára tévedt, magam se tudom miért. Talán vártam valamire, vagy éppen valakire.

De aztán megérkeztek a tanárok is, és elindultunk a pályaudvar felé, a vonathoz. Amikor felszálltunk, majdnem mindenki úgy helyezkedett el, mint idefele. Mint mi is. Azzal a különbséggel, hogy a két fiú most egymással szembe ült le, Vivi pedig gyorsan lehuppant Adrián melletti helyre azzal az indokkal, hogy nem bír hátra fele utazni. Vagy csak bejön neki a srác. Így nekem nem maradt más lehetőségem, elfoglaltam a Bence mellett lévő helyet. Ő úriemberként ismét a táskám után kapott, és feltette a csomagok közé.
- Köszi - motyogtam halkan, aztán mintha elhagyta volna a száját egy "nincs mit", de csak épp a foga között sziszegte, így nem vagyok biztos benne. De a remény hal meg utoljára. Leültem a helyemre, és éreztem, hogy a szemhéjamra nehéz súlyok nehezeknek, és lassan lecsukódnak.
Aztán már nem emlékszem semmire.

***

A vonat hirtelen egy nagyot fékezett, és a dudáját is megszólaltatta, amire én kinyitottam a szemeim. Vivi és Adrián előttem mindketten aludtak, az előbbi a szék hátának dőlve, míg az utóbbi teljesen rányomódva az ablakra. Vicces látvány volt. Ebben a pillanat éles fájdalom nyílalt a nyakamba, és csak most vettem észre, hogy mitől. Mivel ki tudja mennyi ideig nem egyenesen állt a fejem, hanem jobbra hajtva, pont Bence vállára. Jesszusom. Remélem, hogy csak pár percig voltunk így, de a nyakam azt sugallja, hogy nem. Felnéztem a fiú arcára, nem aludt. Belenéztem a sötétbarna szempárba, és rögtön elfelejtettem bocsánatot kérni.
- Felébredtél? - kérdezte suttogva, csaknem a fülembe.
Erre csak egy aprót bólintottam, mire ő kikapta az egyik fülhallgatóját, és áttette az enyémbe. Körülbelül a zene felénél tarthattunk, ami tippem szerint valamelyik Green Day szám lehetett, abból is talán a Holiday, amikor megszólalt a mobilom csengőhangja. Gyorsan előkaptam a zsebemből, és megnéztem ki keres.
Ez állt a a képernyőn: Andris. A neve alatt meg egy közös kép rólunk, amin az egyik kezében a kamerát tartja, a másikkal átkarol, és egy puszit nyom az arcomra. Még azelőtt készült, mielőtt lelépett a nyárra a 'mittudoménhanyadfokú' unokatestvéréhez.
- Bocsi - mondtam Bencének, és kihúztam a fülemből a zsinórt, majd odaadtam neki. Ő mintha a feje mozgásával arra utalt volna, hogy semmi baj, így a zöld jelet elhúzva fogadtam a hívást.
- Szia. Hazaértél már? - szólt bele a kagylóba. Örültem, hogy újra hallhattam a hangját. Nem tehetek róla, eszméletlenül szerelmes vagyok.
- Szia. Nem, még úton vagyok haza, vagyis inkább még az osztállyal vagyok. - Végre láthatom ŐT. Annyi idő után... Jesszusom mennyi ideje vártam már rá, pontosabban már hetvenhat egész napja.
- Szuper, körülbelül mikorra várhatlak haza? Ugye, még ma? - kérdezte. Istenem, hogy én mennyire szeretem. 
- Nyolckor ér be a vonat Debrecenbe. - Hazautazom két napra, aztán jövök vissza, és berendezkedem, mert nemsokára kezdődik a várva várt suli...
- Kimenjek eléd, édes? Vagy Linda már lestoppolt? - érdeklődött viccelődve. A szívem hevesen kalapált, azt hittem majd kiugrik a helyéről, amikor tudatosult az agyamba, hogy az egyetlen szerelmemet végre láthatom, még ma.
- Kijönnél? - Éreztem, ahogy az arcomat elönti a pír. Igen, eléggé pirulós fajta vagyok, főleg akkor, ha Andris mond valamit. 
- Persze. Csak írj tíz perccel előtte.
- Rendben. Viszont mennem kell, mert ébredeznek a többiek. Puszi. Szeretlek. Alig várom, hogy újra lássalak. És majd mesélj, hogy milyen volt a nyarad! - hadartam el ezt mind egy levegővel.
- Én is szeretlek, cica. - mondta, és itt megszakadt a vonal. Letette.
Ahogy leoldottam a billentyűzárat, rögtön elöntött a bűntudat, amiért Bence vállán aludtam. Igen, tudom, hogy semmiség, és hogy nem direkt történt, de akkor is nagyon rosszul esik. Olyan érzés, mintha valaki egy éles késsel simogatja a szíved. Ja, kábé. 
Negyed óra múlva a vonat kissé nyikorogva begurult a vágányra, mi meg leszálltunk. Kicsit félreállva Vivi várt a bőröndjével, mikor megláttam, gyorsan odasiettem hozzá.
- Szombaton visszajössz? Elmehetnénk csavarogni a városban. - mondta, és egy hirtelen mozdulattal megölelt.
- Igen, tizenegykor indul a vonatom Debrecenből, de utána találkozhatunk a szobában, és mehetünk mozizni mondjuk. Na? Mit szólsz? - kérdeztem, és viszonoztam az ölelését.
- Szuppi lenne. Engem apu eldob szombat reggel a kolihoz, ott megvárlak.
Éreztem a szeretetet, ami belőle árad, amióta csak tegnap megismertem. Ő a legkedvesebb lány, akivel valaha találkoztam.
- Rendben. Ott találkozunk. - Nyomtam egy apró puszit az arcára, majd megfordultam, és mentem a másik vonathoz.
- Okéééés - hallottam még Vivi aranyosan csengő hangját a hátam mögül, mire visszafordultam, és integettem. Ő is így tett.
Nagyban kerestem a peront, ahonnan indulni fog a vonatom, amikor egy kéz ragadta meg a karom, mire felnéztem. Adrián volt.
- Hé, jó utat! - csak ennyit mondott mosolyogva.
- Köszi, neked is.
Ahogy kimondtam, eltűnt a tömegben, én meg kerestem tovább a vonatok között az enyémet. Felszálltam, és leültem a helyemre. A mobilomat előhalásztam a farmerzsebemből, elindítottam a Linkin Park lejátszási listát, az élén a Castle of Glass- szal, és csak néztem a tájat, mígnem megérkeztem a debreceni megállóba.
Nagy nehezen leemeltem a csomagtartóról a bőröndömet, lementem a kocsi és a föld közötti létrán. Útközben felhívtam Lindát, hogy ne aggódjon, Andris ki jön értem az állomásra, aztán hazakísér.
Amint megláttam a sötétségben a szőke, zselézett haját, elkezdtem rohanni, úgy, mintha valami üldözne.

Nem bírtam magammal, és a nyakába ugrottam, ajkaimat az övére tapasztottam, ő meg átfogva a derekamat magához húzott, hogy annyira közel lehessünk egymáshoz, amennyire csak lehetséges. Hosszú, mézédes csókkal pecsételtük meg az újra találkozást. Mikor eltávolodtunk egymástól, erősen a karjai közé vont, és úgy maradtunk egy ideig. Egyikünk se szólalt meg, csak öleltük egymást.
- Szeretlek - törte meg a csendet először ő kettőnk közül.
- Én is, nagyon-nagyon - mondtam, és újból találkozott az ajkunk. De ez már nem csak egyszerű "örülök, hogy újra látlak" csók volt. Ez hevesebb, több érzelemmel és nyelvvel teli "rohadtul szeretlek" csók volt a javából.
- Hiányoztál. - A szívem egyre nagyobbakat dobbant, ahogy ezt kimondta. Legszívesebben újból a nyakába ugranék, de Andris megfogta a kezem, az ujjait rákulcsolta az enyémekre, és úgy vezetett egészen a buszmegállóig.
- Nekem is hiányoztál - suttogtam a hangzavarban a fülébe.
Megérkeztünk a buszhoz, ami nem sokkal később jött is. A barátom, milyen jó kimondani: a barátom, egész végig fogta a kezem, míg le nem szálltunk, és közben beszélgettünk mindenről. Meséltem neki Viviről, a gólyatáborról, a tanárokról és a szállásról is, cserébe ő is mondott pár szót a szünetéről.
Mikor megállt a busz, leléptünk róla, Andris pedig hazáig kísért. Vártunk egy kicsit a kapu előtt, magához húzott, és a gyors csókkal elköszönt.
- Jóéjt! - mondta, és egy apró puszit nyomott a fejem búbjára. - Szeretlek.
- Aludj jól! Szeretlek.
Beléptem a kapun, de mire visszanéztem Andris már elindult. Egy hatalmas mosoly ült ki az arcomra, mikor kinyitottam a bejárati ajtót.
- Megérkeztem! - kiabáltam be a többieknek, és ráébredtem, hogy túléltem az első két napot az új osztályommal.