15. fejezet - Ez nem lehet igaz

Szájtátva bámultam a képernyőre. A szívem minden egyes dobbanását éreztem még a fülemben is. Egyre erősebben és erősebben dübörgött, míg végül nem bírtam tovább. Elsírtam magamat. A bűntudattól. Így jár, aki nem gondolkodik, és azelőtt cselekszik... 

A kezembe vettem a készüléket, és írni kezdtem az üzenetet: Köszi, irtó jó volt, sokat nevettünk. Neked milyen volt a délutánod? :)

Egy perc sem telt bele, és már jött is a válasz: Örülök :) Laci átjött, kimentünk focizni. Semmi extra. Nagyon hiányzol, tudtad? <3 

Tudtam. És ő is nagyon hiányzott nekem. Nem úgy tűnt... Az a puszi... - És igen. Belül annak a hangnak, bármennyire is nem akartam, de igaza volt.

Nekem is hiányoztál <3 - írtam vissza neki. De aztán vártam egy percet. Kettőt. Hármat. Tízet. De nem jött válasz. 

***

A hét további része unalmasan telt. Most már minden órán rendesen tanultunk, feleltünk, haladtunk tovább az anyaggal, mert már az első héten beparáztak a tanárok, hogy nem fogunk vele végezni év végére. Az egyetlen érdekes bejelentökél volt. Minden évben megrendezi az iskola a Gólyabált, ami szinte ugyanolyan, mint a normális. Szép ruhák, keringőzene, elcsattanó csókok. Már a kezdetektől fogva nagyon vártam, de a kérdés akkor is ott volt, hogy "Kivel?". Hisz Andris, akivel legszívesebben táncolnék a fejemet a vállára hajtva, érezve, hogy tökéletes keze a derekamon pihen és a közelségét, amitől meg kellene rémülnöm, de ezzel ellentétben, inkább még közelebb akarom magamhoz tudni, nehogy elveszítsem. Érezni akarom, ahogy a tökéletes helyen és időben, puha ajkai az enyémet súrolják, míg egy lassú zenére táncolunk. Ez lenne az ideális bál számomra. De nincs itt. 

A "randit" követő napot már csak azért is vártam, hogy megtudjam, igazából mi is van Vivi és Ádám között. Az első pillanatban, amint egy légtérbe kerültek, úgy tűnt, mintha semmi sem változott volna. Észrevettem, hogy néha-néha odapillantanak egymásra, de Vivi, ahogy találkozott a pillantásuk, a sajátját másra terelte. Nem tudom mi lehet vele. Pedig olyan boldog volt, mikor hazaértünk! De látszott rajtuk, hogy nem bírják magukat egymástól távol, és meg kell mutatniuk fűnek-fának, hogy együtt vannak, mint minden szerelmes tininek.

Végül Ádám törte meg a megilletődés jegét, és az utolsó szünetben odajött hozzánk, miközben beszélgettünk a barátnőmmel.

- Sziasztok! - köszönt halk hangon. Vettem a lapot, így átmentem Ádám helyére, ha már ő elfoglalta az enyémet. Kezembe kaptam a következő órai tancuccot, mert eszembe jutott, hogy tegnap azt elfelejtettem megcsinálni tanulószobán. Kicsúsztattam barátnőm tolltartója alól az ő könyvét, és szorgosan másolni kezdtem a mára feladott házit. 

Amikor becsöngettek, a tanár megpróbálkozott a lehetetlennel. Péntek utolsó órában tanítani. Szegény nyelvtan tanárt már én sajnáltam, annyira nem tudtunk rá figyelni, mert alig negyvenöt perc választott el a várva várt hétvégétől. Jó, nem terveztünk különösebb nagy programot Vivivel, csak beülnénk a moziba, császkálnánk egy kicsit a Mammutban, fagyiznánk. Sima lányos programok. Megmondta, hogy attól mert szerelmes, és összejött Ádámmal, nem akar elhanyagolni, és ennek jeléül el kell mennem vele a fent említett helyekre. Már a film is ki van választva, és a jegyet is lefoglaltuk. Aztán vasárnapra halasztjuk a lehangolóbb részt. A tanulást. Mivel a tanárok már azt hiszik, nagyban fel vagyunk készülve a rahedli házi feladatra így első hét végén, pedig meg kell mondjam, nagyon nem. De nem hinnének nekünk, ezért feladták, hogy csináljuk magunkról kiselőadást németül. Szuper, ugye? 

A csengő húzott ki a gondolatmenetemből. Körülöttem mindenki őrjöngött, rájuk jött a "végre hétvége!" láz utolsó fázisa, amiben már konkrétan érzik a hétvégét. De a nagy örömüket az ofő kénytelen volt elrontani. Elállta az ajtót.

- Gyerekek! Csak egy pillanat, kérlek! - kért minket kedves hangon.

- De tanár néni, nekem mennem kell edzésre! Sietek - mutatott az órájára Adrián gúnyosan, a többiek pedig helyeseltek a kijelentésén. Bár én kíváncsi voltam rá, mégis mit akar mondani nekünk ilyenkor az ofő.

- Csak egy perc, ígérem, aztán futhatsz edzésre - kérlelt tovább. - A bálról lenne szó...

- Tannő! Erre most nem érünk rá! Majd elmondja hétfőn. Úgyse érdekel senkit az a hülye táncikálás - Ezúttal Zsolti szólalt fel a többiek nevében. És úgy látszik ez hatott. A tanárnő arcán szomorúság váltotta fel az eddig mindig mosolygós kedvét. Azt olvastam, hogy ő szokta szervezni, meg még néhány fiatalabb tanár ezt a bált. Így teljesen megértem, hogy szíven ütötte őt a saját osztályának nemtörődömsége.

- Hallgassátok meg! - néztem a többiekre. És nem mellesleg én is szeretem a bálokat. Szeretek táncolni. Főleg a szerelmemmel...

- Tényleg! Ne legyetek már ilyen tajparasztok, komolyan... - értett velem együtt Lana. Vivi és a többi lány pedig nagyban bólogattak. 

- Köszönöm - mondta a tanárnő, és az arcára büszkeség ült ki. - Szóval, csak annyit szerettem volna mondani, hogy tudjátok jövő szombaton lesz a bál, és szeretném, ha lenne időtök kedves fiúk - itt Adriánra és a többi felbujtóra nézett - elhívni egy lányt. Persze nem lehet külsőst behozni, ez igaz rátok is lányok, de más osztályokból természetesen lehet elhívni embereket. Jó hétvégét! - köszönt el, és már csak a hűlt helye maradt a küszöbön. 

***

- Te várod már? - kérdezte barátnőm, ahogy kiléptünk az iskola ajtaján, és a koli felé vettük az irányt.

- Persze. Melyik lány nem? Egy újabb esély, hogy leszedj a lábáról egy pasit - nevettem fel egy kicsit, mikor arra gondoltam, hogy néhány lány mire képes annak érdekében, hogy horogra akassza a kiszemeltjét. 

- És képzeld - Szemeimben a boldogság apró lángja csillant meg. - Ádám elhívott a bálba. 

Barátnőm talpig elvörösödve állt előttem, úgy látszik még mindig nem szokta meg az új helyzetét.

- Jesszusom! Miért nem mondtad korábban? - kérdeztem választ nem várva, hiszen az a fő, hogy elmondta, nem?

- Vártam a megfelelő alkalomra - mondta fülig érő szájjal. Nincs mese. A szerelem mindenkiből a legjobbat hozza ki. - És téged elhívott valaki?

- Nem - Láttam a szemén, hogy ez elszomorítja. - De nem baj. Nem akarok úgy járni, mint Adriánnal akkor...

- Ne hülyéskedj már! Andris miatt nem mész el?! - kérdezte hitetlenkedve, mintha ez akkor bűn lenne. Nem akarok más fiú oldalán egy bálba érkezni, mikor tőlem távol vár valaki rám.

- Hát, igazából ja - vallottam be.

- Dilis vagy - nevetett ki nemes egyszerűséggel. De igaza van. Az vagyok, csak nem ilyen helyzetekben. Szerintem az, hogy egyedül megyek a bálba, teljesen reális. A másik lehetőség az lenne, hogy egyáltalán nem megyek, hanem inkább házira hivatkozva bezárkózom a szobámba. 

A zugunkba felérve felkaptuk a könyveinket, amikből meg kell csinálni a házikat, aztán szaladtunk is le tanulószobába. A négyszögletes helységbe érve, szinte már mindenki jelen volt, mert ez a koleszosoknál kábé ugyanolyan komolyan veszik, mintha rendes tanítási óra lenne. Másfél óra a kötelező ittlét, de hatvan perc alatt bőven készen voltam mindennel, így maradt még egy kis időm belekezdeni a prezibe. Felkéredzkedtem, hogy lehozhassam emiatt a laptopom. Már a lépcsőnél jártam, amikor rezegni kezdett a mobilom.

Andris írt.

"Beszélhetünk?"

Ez nem kezdődik jól... 

"Kötelező tanulószoba van. Nem tudok írni, bocsi :(" - írtam vissza neki. Jobb halogatni, nem? Vagy, ne legyünk már ennyire pesszimisták! Lehet, hogy meg akar lepni, és felutazik holnap Pestre! De jó is lenne...

Erre már nem jött válasz. Gyorsan szedtem a lábaimat, nehogy valami baj legyen belőle. A szobába érve felkaptam a laptopom egy USB csatlakoztatóval együtt, aztán visszazártam kulcsra a szobánk ajtaját. 

Ismét leültem a barátnőm mellé a helyemre, az asztalra helyeztem a gépet, és megnyitottam a képeimet, amiket majd bele akarok tenni a projektbe. 

Előkerültek családi képek, ahol még anya is ott volt, aztán már későbbiek, miután ő meghalt, és Linda vette át az ő helyét. Pontosabban ez így nem igaz. Senki sem veheti át az ő helyét... Csak betöltheti az űrt, amit bennem hagyott. Tovább kattintva, ősrégi haveri képek jöttek elő a mi kis klikkünkről a régi suliban. Aztán csak Miával. A következő pedig már egy szerelmes kép. Andrissal. A kedvenc képem kettőnkről, ami az ő hívóképe. De nem egy smárolós, csak egy sima "andalgunk a parkban" féle, amit még valaki kapott le egyszer. Ezt bele kell raknom. Mondjuk amikor megemlítem a barátaim. Aztán előjöttek már frissebb képek, amin Vivivel vagyunk ketten, egy-egy fagyival. Hamar kész lettem vele, megírtam amit kellett hozzá, és le el is telt vele a maradék időm. Közben barátnőm is végzett mindennel, így mikor az óra fél hatot ütött, lementünk vacsorázni az ebédlőbe, aztán indultunk is fel a szobánkba. Pechemre, fent hagytam a mobilom, így több mint öt nem fogadott hívás és egy üzenet várt mikor visszaértem.

Mind Andristól. 

Remegő kézzel nyitottam meg az írását, tele balsejtelemmel. 

"Én nem bírom ezt tovább folytatni. Azt hittem tudom, de nem. Sajnálom, de nem tudom. Remélem azért maradhatunk barátok. " 

A készülék abban a pillanatban kiesett a kezemből, ahogy a szemeim végigolvasták az üzenetet, néhány szót alig felfogva, mert mire a "barátok" szóig eljutottak, megteltek könnyel. A lábaim sem bírták tovább. Kezeimet a szememhez szorítva sírtam hangosan, térdre ereszkedve. 

Egy kéz érintését éreztem a hátamon. Barátnőm magához szorított, így próbálva életet lehelni belém. Mert ezzel, hogy kimondta, amit én nem akartam... Nem, én ezt sohasem akartam. Mintha a fél szívemet vitte volna így magával, kiszakítva vele a lelkem egy darabját. De én csak sírtam. Sirattam az emlékeinket, amiket nem akarok elveszíteni, sirattam az együtt töltött pillanatainkat, sirattam az ajka melegét a bőrömön. Sirattam ŐT. 

Véget nem érően zokogtam, miközben barátnőm tenyere fel s alá járkált a hátamon. 

És két sírás közben csak ennyit tudtam mondani:

Ez nem lehet igaz.