100 feliratkozós különkiadás!

Tudom, eddig nem írtam írói előszót, és a továbbiakban sem tervezek, de most kivételt teszek. Először is szeretném elmondani, hogy KÖSZÖNÖM! Mindent igazából. A sok támogatást, kommentet a fejezetek alatt, az eddigi 17 díjat és minden mást ennek a száz embernek. El sem hiszem, hogy eljutott idáig a történet! Igaz, én nem tudok annyit nyújtani, mint ti nekem, de remélem ez a kis "kulissza titok" kezdetben megfelel :) 
Másrészt drága bétám, Rosalya Payne ajánlására létrehoztam egy Facebook csoportot, amit IDE vagy pedig oldalt a Fb-jelre kattintva elérhettek. Oda írnám ki, ha kijött az új rész, esetleg elkészült részleteket is mutatnék nektek vagy csak egyszerűen személyesebb kapcsolatba hoz engem veletek. :) 
És még egyszer köszönöm, TI vagytok a világ legjobb olvasói! És egy cseppet sem túlzok <3
Na de jöjjön a beígért különkiadás...

Adrián szemszöge

És megláttam őt. Azóta nem beszéltünk, hogy elköltöztem anyától egy éve. Ott állt apró sortban, ami pontosan illeszkedett a tökéletes combjaira és egy lenge felsőben. Az anyagával a szél játszadozott, így láttatni engedte csontos vállát, amiket több mint egy éve csókjaim sokasága halmozott. Vörös haját kiengedte, mint akkor, amikor először találkoztunk, bár az tény, hogy anno nem volt ilyen hosszú. Megfordult. Ha eddig egy csipetnyi kétség is lett volna bennem aziránt, hogy véletlenül mégsem ő az, most elszállt volna. Ha lehet, még szebb volt, mint amikor utoljára láttam. Csak némán állt ott, és figyelt mindenkit. Én meg őt. Éreztem, hogy megállapodik rajtam a tekintete, és már egymást figyeltük, de nem volt bennem annyi becsület, hogy én köszönjek neki először. Új osztály, új élet. Hátha el tudjuk tusolni azt a tényt, hogy mi már korábbról ismerjük egymást. 
- Hé, haver, figyelsz te egyáltalán? - húzott vissza a valóságba Zsolti felháborodott kérdése.
- Őszintén? Nem - válaszoltam lazán, mintha semmi sem érdekelne. De érdekelt. Ő érdekelt.
Zsolti csapott egyet a levegőbe, úgy döntött, nem ismétli meg a kedvemért azt, amit az előbb mondott.
- Herceg! - szólított meg a csapatunk utolsó tagja, Milán. - Hol van Bence?
Általában senki sem szólít Adriánnak, mert nem illik a stílusomhoz, az olyan jófiús. Én meg egyáltalán nem vagyok olyan. I'm a rebel! Egy igazi lázadó. Rühellem a nyálas zenéket, ezért hallgatok rockot. És egy rockert mégsem hívhatnak Adriánnak... Herceg. Mindjárt jobban hangzik!
- Mit tudom én! Nem vagyok a bébiszittere, csak a legjobb haverja - adtam meg a választ a kérdésére. Elővettem a mobilom, és megnéztem az időt rajta. Tényleg itt kéne már lennie.
Tekintetem megint Vivit kereste. Egy lánnyal beszélgetett vidáman.
- Gyerekek! Figyeljetek! - szólalt fel a tanárnő. - Be szeretnék nektek mutatkozni. Kiss Angéla vagyok, mint azt már az igazgatónő az általa küldött levélben leírta. Ha valami gond lenne, bizalommal fordulhattok hozzám és Marosi Dávid tanár úrhoz egyaránt - ekkor a mellette álló pasasra mutatott, aki olyan fiatal volt, hogy akár a bátyám is lehetne, aki sosem volt. - Mindenki megvan?
A zsebemből előkotortam az iPhone-om, hogy felhívjam a haverom, és leordítsam a fejét, hogy mi t szarozik annyit. A harmadik csengésre fel is vette.
- Hol a francba vagy ennyi ideig, ember?! Ne mond, hogy egy jó csajjal találkoztál, és az tartott fel ennyi ideig! - mondtam idegesen, mert nem fűlött hozzá a fogam, hogy miatta maradjak le új életem első szakaszáról, amit nagy romantikus Rómeóként azzal fogok tölteni, hogy visszaszerezzem életem szerelmét.
Tudjátok mit? Nem. Élni fogom az életem, és ebbe egyetlen egy lány se szólhat bele!
-Tanárnő! Bence még nem érkezett meg. Azt írja, hogy hosszú a sor a kasszánál, de siet! - vettem elő a legjobb modorom, hogy ne húzzam ki rögtön a gyufát az összes tanárnál, elég lesz majd a második héten.
Na aztán Bence is hajlandó volt az utolsó utáni percben idetolni a képét. Ideje volt, mivel a tanárnő már itt akarta hagyni.
- Végre! - köszöntem a haveromnak, és egy gyors férfias vállkoccantás után láttam, hogy végignézte az osztály többi tagját. Zsoltival és Milánnak még ősrégen ismerkedtünk meg, talán az egyik PlayIT-n vagy focimeccsen, már nem rémlik. A lényeg, hogy jó fejek. Így Bence velük is kezet rázott, majd jelezte a tanárnak, hogy végre megérkezett. De a pillantása visszatért egy lányra. Vivit és a mellette álló szöszi csajt nézte, azért nagyon remélem, hogy nem a vöröskén akadt meg a szeme, mert ő az enyém. Vagyis az enyém volt, de még mindig az. Ááá, hosszú sztori.
De nem. Ő a szöszi csajszit figyelte. Csak nem valami hirtelen jött exbarátnő? És én arról miért nem tudtam?
Aztán nem volt időm már ezen gondolkodni mert túlzottan lekötötte a figyelmem más. Kitalálhatjátok ki. Igen, Vivi.
"Mert a nézését meg a járását, csípőjének a ringását, száz aranyért nem adnám, száz aranyért sem adnám..."
Persze, hogy eszembe jutott Nasz Dani hülye nótája.
A felszállás mondhatni könnyen ment. Eddig a régi osztályom olyan volt, mint egy csürhe. Önző kis bagázs. De ők... sorban. Ami kissé megijesztett az elején, de meg lehetett szokni. Gyorsan feldobtam a csomagtartóra a cuccomat, ahogy Bence is az övét, aztán megláttam a vörös hajkoronát. Nem bírtam ellenállni, oda kellett ülnöm mellé. Vagyis inkább vele szemben, mert az ezért mégis kicsit feltűnő lenne, ha beülnék mellé, nem? Akkora ricsajjal vágódtam le elé, hogy megszakította a csövesekkel teli peron nézését, és egy pillanatra felém nézett, de ezek szerint nem vagyok vonzóbb a homleszeknél, mivel azzal a mozdulattal vissza is fordult feléjük. Ezt a pillanatot választotta Bence is, hogy csatlakozzon melankónikus körünkbe, és nagy lendülettel huppant le a mellettem lévő székre. Közvetlen mögötte a szöszi jött, akivel eddig Vivi beszélgetett. Az utóbbi felemelte a bőröndjét, de vézna karajaival nem bírta el a lányosan telepakolt koffert, ezért a mellettem ülő fiú felpattant, hogy udvariasan segítsen neki. Én se hagyhattam ki egy ilyen alkalmat, hogy újra bevágódjak Vivinél. Én is felálltam, felkaptam a lány gurulós táskáját, és az enyém mellé helyeztem.
- Köszi - suttogta alig érthetően. Mire én megvillantva az ellenállhatatlan fehér fogsoromat, és visszamondtam neki egy "bármikor"-t. Tekintetén az "na, ez semmit sem változott" grimasz jelent meg, és visszaült a helyére.
A Siófokig tart út hosszú, néhol uncsi volt. De sokat nevettünk. Sokszor az én cinikus megjegyzéseimet, vagy Bence sütött el néhány poént. Bár ha jobban belegondolok olyan időszak is volt, amikor nemes egyszerűséggel bedugtam a fülembe a dugaszt, és max hangerőn bömböltettem a Red Hot Chili Peppers-t és a Metallicát.
Aztán megérkeztünk a szállóhoz, ami meg kell mondjam, úgy nézett ki, mint egy csöves laktanya. Ja kábé.

- Gyerekek! - kért szót magának a tanárnő a nagy nyüzsgés közepette, ami kialakult akkor, amikor megláttuk a házat. - Tudjuk, hogy nem egy ilyen helyre számítottatok. Őszintén szólva én se egy ilyenről álmodtam... - Őszintén? Én se terveztem életemben ilyen retkes helyen aludni. - De ha már ki van fizetve, nézzük meg, hogy hol is fogunk aludni - mondta, és abban a pillanatban elindult a bejárati ajtó felé, hogy feltérképezze a terepet. 

 Már indultunk volna utána, de az ofő helyettes bá' visszatolt a mellkasomnál fogva.

- Maradjunk még egy kicsit, amíg a tanárnő vissza nem tér a kulcsokkal, rendben? 

Így a fiúkkal kezdtem beszélgetni valami új sorozatról, amit néznek. Mintha lenne időm sorozatokat nézni. Így is edzésre járok, és lassan munka után is kellene néznem, hogy ne Bence szülei finanszírozzanak minden velem kapcsolatos dolgot. Így is elég gáz már nekem. Annyira jószívűek és kedves emberek.
Igen, Bencééknél lakom, de azért ezt nem nagyon szeretném elhíresztelni. Még régen anyám elvált apámtól. Ja, ezt nem is bántam. De azt már eléggé, hogy nekem kellett érte mennem a nem mindig olyan közeli kocsmákba, hogy hazahozzam a hullarészeg anyám. Tizenhárom-négy évesen azért már el tudtam kapni a csuklóját, ezzel megállítva az ütést, amit rám akart sózni. Bencével már akkor is jóban voltam, ő volt az egyetlen haverom. Én voltam a suli csövese, legalábbis kinézetre. Szakadt ruhákban, fiatalon egy kisboltban dolgozni, nem volt egy élmény.
És csak is isteni csodának tudhatom be, hogy a kémiatanár egy évre szóló ülésrendet állít össze, és akkor Vivi mellé kerültem. Először láttam rajta, hogy fél tőlem. Melyik lány ne tette volna? Olyasmiket híreszteltek rólam, ami rohadt távol állt az igazságtól. Mint, hogy verem az anyám. Az emberi hülyeség határtalan, ezt már akkor is megállapítottam. Tizenhárom évesen, mondják már meg, mit csinálhatnék az anyámmal?! És akkor is ha hulla részeg, akkor is az anyám. Ez van.
De egy hét elteltével hozzám szólt. Köszönt. Már akkor is őt tartottam a legszebb lánynak a suliból. Később egy fajta kapocs alakult ki köztünk, amit nevezhetünk szerelemnek is. Jóban lettünk, elcsattant az első csók, és megváltoztatott. Nem voltam az a tapló vadbarom, akit az anyja ver, hanem Adrián voltam.
Azonban minden jónak vége lesz egyszer, nem? Naná. Bence, akinek szintén olyan jó szíve van, mint a szüleinek, megkérte őket, hogy hadd költözzek hozzájuk egy kis ideig. Végül az egészből bírósági tárgyalás lett, mivel haverom apja ügyvéd, és gondolom megszerettek, vagy csak szimplán tenni akartak valamit a fiuk legjobb haverjáért, és hivatalosan is ők lettek a gyámom. Elvettek anyámtól, amit én egyáltalán nem bántam. De annyit pletykáltak rólunk, hogy nem volt más választásunk, el kellett mennünk másik iskolába, Budapest másik felébe. Így Vivitől is el kellett szakadnom... Nem tudtam hogy szakítani vele, ezért bekamuztam, hogy van egy másik lány, ami így utólag visszagondolva, akkora rohadt nagy hülyeség volt, hogy rosszabbat nem is csinálhattam volna az adott helyzetemben.
De megint itt van. Ez lehet akár egy új kezdet. Sosem felejtettem el.
Ez van. És mindent megteszek, hogy visszaszerezzem. Bármit is kell érte tennem.