22. fejezet - Nincs határ

Nem csináltunk mást, csak ölelkeztünk sok-sok ideig. Éreztem a szíve összes dobbanását a pulcsiján keresztül, és tudtam, hogy ő is az enyémet hallgatja. Úgy éreztem, mintha részeg lennék. Az érzéseim, a hiányaim jobban uralják a testemet, mint én magam. Mély levegőt vettem, hogy megörökítsem a pillanatot. Az illatát. 

A fiú közben hatalmas kezeit a hátamon nyugtatta, ahol lassan, aprócska mozdulatokkal kört írt le. Aztán egy negyed óra elteltével elhúzódott tőlem, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen. A sötétbarna szempár csak úgy ragyogott, mintha egy csillag lenne, mikor lemegy a nap. Hosszú ujjai az arcom felé vették az irányt, és óvatosan arrébb helyezett egy rakoncátlan, sírástól nedves hajtincset. 

- Menjünk beljebb! - mondta a fiú, mire csak bólintottam egyet, és a kezénél fogva húztam a küszöb másik oldalára. 

Az ágyhoz vettem az irányt, ahova gyerekesen lelöktem Bencét, majd én is mentem utána. A fiú oldalra fordult, hogy lássa, mihez kezdek most. Elvörösödtem a tudattól, hogy megint egy fiú van az ágyamban, bár az javít a tudatomon, hogy ugyanaz a srác. 

Jobban örülnék neki, ha Adrián lenne itt? - érdeklődött a tudatalattim. 

Talán. Igen. Nem tudom - hadartam a szavakat a fejemben. Azt kívántam, bárcsak Adrián is ilyen lenne. Kedves, megértő, figyelmes... De nem, neki a ribancok kellenek. Hát legyen. 

Mérges voltam. A fiúra, Lanára, de legfőképpen magamra. Azért mert beleszerettem... 
- Min gondolkodsz? - kérdezte a mellettem fekvő Bence, ezzel visszahúzva a valóságba.
Adriánon... 
De azt azért mégse mondhattam neki.
- Hogy hogyan fogom tudni kijavítani a matekot - vallottam be egy kis igazságot, mivel ezen gondolkoztam, de az nem most volt.
- Segítsek? - kérdezte magabiztosan és segítőkészen.
Belenéztem a biztonságot adó szempárba és válaszoltam.
- Igen - feleltem. - Persze csak ha nem gond - tettem hozzá habozva.
- Dehogy gond - mondta, mintha mindez természetes lenne. - Mikor kezdjünk?
- Akár most is - vetettem fel az ötletet.
- Oké - válaszolta, mire felugrottam az ágyról, és előhúztam a tankönyvemet.
- Mit nem értesz? - kérdezte, mikor visszaértem hozzá.
- Ha jobban belegondolok inkább mit értek... ? - poénkodtam, mire ő is elmosolyodott.
Egy ideig próbált megtanítani a matek szépségeire. Szépségeire, nah persze... Viccesen, nem úgy ahogy Orosz szokta. Aztán Vivi esett be az ajtón.
De ahogy meglátott minket rögtön szabadkozni kezdett.
- Öhmm, én csak beugrottam az egyik cuccomért... Már megyek is - mondta, és már kint is volt küszöbön túl.
Bencére vándorolt a tekintetem, és láttam, hogy lassan elözönlik az arcát a piros pigmentek. Nem akartam még jobban zavarba ejteni, mint amennyire volt, ezért inkább visszatértem a matekra.
- Ebben a feladatban tudnál még egy kicsit segíteni? Még mindig nem nagyon értem, hogy hogy kellene kiszámolni azt a hülye magasságot, komolyan... - kérdeztem idegesen, mivel tényleg nem nagyon esett még le a tantusz vele kapcsolatban. És azt hiszem soha nem is fog. Hülye matek. Hülye Orosz. És hülye ember, aki kitalálta a matekot.
- Persze, mutasd - válaszolta kedvesen, és közelebb húzódott, hogy el tudja olvasni a feladatot, de abban a pillanatban megszólalt a Red Hot Chili Pepperstől a The Adventures of  Rain Dance Maggie, amit onnan tudtam, hogy egy időben az RHCP volt a kedvenc együttesem. Aztán átváltottam Linkin Park for a life-ra... 
A fiú a zsebéhez nyúlt, és előhalászott belőle egy fekete iPhone-t. A telefon olyan apró volt, hogy kétszer elférhetett volna Bence tenyerében, aki felemelte a készüléket, és a füléhez tartotta.
- Szia - köszönt bele, hallottam ahogy a vonal másik feléről egy másik hang megszólal. Egy női hang. - Persze, megyek. Ne aggódj, oké? - Ekkor megint feltört a női hang, elég idegesen. - Bocsáss meg, sietek! Ne menj sehova, mindjárt ott leszek! - ígérte, majd benyomta a piros gombot. - Bocsi, mennem kell, de majd beszélünk, oké? Tudod mit? Este felhívlak!
Ki lehetett az a lány? Kié volt a hang? És honnan késett el? - ötlött fel bennem az ezernyi kérdés közül pár.

Nagy léptekkel szelte át a közöttünk lévő távolságot, óvatosan kezébe vette az arcom, majd egy hatalmas puszit adott a fejem búbjára.
- Jó éjt! - mondta, majd kinyitotta az ajtót, de még visszanézett - Bár ezt kicsit korai mondani fél hatkor - nevetett, és becsukta maga mögött a kilincset.
Én meg egyedül maradtam a temérdek gondolatommal.
Teljesen egyedül. 
A telefonomért kaptam, és vártam, hogy megcsörrenjen. De nem tette. Sokáig csak tartottam a kezembe, és a kijelzőjével játszadoztam, leoltottam  a billentyűzárat, aztán megint fel, hátha akkor történik valami.
De nem történt.
Azt mondta, hív - Jelent meg egy vészvillogó az agyamban, ami talán nem csak vész esetén kapcsol be. Hiszen ez nem vész, ugye? Miért lenne? Csak barátok vagyunk. Tök jó, hogy felhív. 
Várjunk!
Neki megvan a számom? - vetődött fel bennem egy újabb kérdés, ami esetleg megakadályozhatná azt, hogy felhívhasson. - Vagy lehet, hogy félreütötte? De megadtam én neki? Basszus...
A szívem olyan hevesen vert, mikor arra gondoltam, hogy megjelenik a képernyőn a neve, hogy majd kiesett a helyéről.
Ekkor lépett be a szobába ismét Vivi, akinek ha lehet, ennyire még nem örültem.
- Szia! - ugrottam egyenesen a nyakába, amitől igencsak meglepődött. - Kölcsönadod a mobilod? - néztem rá bociszemekkel, hogy ne tudjon ellenállni.
- Persze - nyögte ki a szorításomtól egy kissé habogva. - Nem találod a tied?
- De, csak meg szeretnék nézni valamit - örvendeztem, mire elővette a zsebéből a készüléket, és felém nyújtotta.
Mivel nem volt lekódolva, gyorsan feloldottam, és a kezdőképernyőn megtaláltam a saját kis ikonomat. Rányomtam, és egy másodpercen belül meghallottam. hogy csörög a sajátom. A francba. Működik! Még egy kicsit zenélt az Immortals, de aztán abbamaradt, ahogy a piros jelhez értem.
- Nem kérdezek semmit... - röhögött a barátnőm, savanyú arcomat látva. - Csak annyit,.. - tette hozzá. - Na mi volt Bencével? Jól elvoltatok... ? - kérdezte perverz vigyorral a fején.
- Semmi, ha nagyon tudni akarod - válaszoltam. - De hozott csokit - sikítottam, és felkaptam az ágyamról az összetört Milkát.
- A kedvenceeeeem! - ugrott máris mellém Vivi, hogy kunyizzon belőle. - Kaphatok? - kérdezte angyali mosollyal. Ki tudna neki ellenállni? 
- Tessék - történem egy sort, és felé nyújtottam a csomagolással együtt.
- Köfi - mondta már csokival a szájában.
Vivi egy olyan ember, aki mindig, bármilyen hangulatom is van, fel tud vidítani. Annyira örülök, hogy van nekem. Önkéntelenül is mosolyt csalt az arcomra.
- Megyünk vacsizni? - kérdeztem, közben magamra kaptam egy kardigánt.
- Oké - megfogta a kezem, és így mentünk le a lépcsőn az ebédlőig.
Mint két legjobb barátnő, akik már pisiskoruk óta ismerik egymást...

***

Kaja után még egy kicsit beszélgettünk fent. Szóba került Ádám, Bence és Adrián is. Meg úgy mindenki. A tanárok, a köcsög Orosz és Tamási. Hamar lefeküdtünk aludni, bár én legszívesebben egész éjszaka fent maradtam volna, csak hogy biztosan halljam, ha Bence hív.

De nem hívott. 

Vártam rá. Annyira vártam. De nem csörgött a hülye mobil. 

Elalvás előtt még utoljára megnéztem, de semmi jele nem volt annak, hogy keresett volna. Így hát lecsuktam a szemeim, és megpróbáltam elutazni a saját magam által kialakított álomvilágomba, ahol minden tökéletes. 

De reggel nem volt menekvés az élet elől... 

- Keljen már fel! - Egy mély hang üvöltött torkaszakadtából, amire kénytelen voltam felkelni. - Nem hallja?! 

Kinyitottam a szemeim, még egyszer megdörzsöltem, hogy ne érjen hirtelen a látvány. 

Orosz látványa. 

- Basszus... - sziszegtem a fogam között, de nem tudtam eltussolni, hiszen Orosz mindent hall... 

- Mit mondott? Tudja mit? Nem érdekel, csak szálljon ki abból a retkes ágyból! - kiabálta, mire Vivi is a füléhez kapott. 

- Tanár úr! Még aludnék. Nem lehetne egy kicsit csendesebben? - kérdezte a fáradtságtól rekedtes hangon. 

Rossz húzás volt. A tanár arcszíne normálisból céklavörösre változott, és már megállíthatatlan volt. 

- Csonka! Azonnal keljen ki abból az ágyból, vagy esküszöm, egy vödör hideg vízzel térek vissza - esküdözött, kezével hadonászva a nagyobb hatásért. - Ez magára is vonatkozik Demeter! - nézett rám összehúzott szemöldökkel, ami véleményem szerint, akkor is egybeérne, ha nem húzná össze. Amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza... Szemei villámokat szórtak felém. Esküszöm, frászt kapok ettől a tanártól. 

Megfordult, közben hosszú, csaknem raszta barna haja pörgött egyet a levegőben. 

- Ne már! Nincs kedvem felkelni! - nyöszörgött a mellettem lévő ágyban barátnőm.

- Várod már a hidegzuhanyt, mi? - kérdeztem nevetve, mire észbe kapott, és rögtön kiugrott az ágyából. 

Felkaptam az első ruhát, ami a kezembe került. Oké, talán ez nem teljesen így volt.. Egy aranyos ruhácskát találtam mára, amin aprócska virágok voltak. 

- Mehetünk? - tettem fel a szokásos kérdést, majd miután Vivi bólintott, már léptünk is ki az ajtón. 

Mikor átértünk az iskolaépületbe, alig maradt pár percünk, hogy felkapjuk a tornazsákunkat, és átöltözzünk az órára. A tanárnő közölte, hogy amíg jó idő van, használjuk ki, és fussunk egész órán. Szuper. Mire kicsöngettek mindenem fájt. A lábam, a tüdőm, a szívem, sőt még a hajtövem is a szoros copftól. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a nap többi része izgalmasan telt, mivel semmi extra nem volt benne. Minden szünetben kerestem az alkalmat, hogy tudjak Bencével beszélni, de inkább hanyagoltam. Csak nem vonhatom kérdőre, hogy miért nem hívott, igaz? Ellenben végig kellett néznem, ahogy Lana mindenki szeme láttára mégjobban nyomul Adriánra. De mit tehetek ellene? Ha neki ő kell... Akkor... Akkor az nekem fáj, de ez az ő döntése. Nem szólhatok bele, Vivihez futottam volna, mint a mentsváramhoz, de nem találtam sehol. Biztos kiment WC-re. A sírás kerülgetett.
Bármennyire is próbáltam magamat annyira erősnek mutatni, hogy engem ez az egész nem hat meg. Pedig de. Még mennyire, hogy de. A budikhoz vezető szekrénysor mellett haladtam végig, ahol Vivi vörös haja csak úgy kitűnt a többi diák közül. Ádámmal volt, és éppen csókolóztak.

Gusztustalanul boldogok voltak. Én pedig rohadtul nemaz. 

Hangtalanul megfordultam, szememet leginkább a talajon meresztettem. 

- Barbi! - kiáltott utánam egy rég nem hallott hang. Arrafelé fordultam, ahonnan ez jött. Egy futó lányalak közeledett felém, barna haja jobbra-balra lengett, miközben loholt. - Barbi! - mondta mégegyszer, immáron a nyakamban. 

- Miaaaa! - üvöltöttem torkom szakadtából, és csak öleltük egymást. - Hogyhogy itt vagy? Nektek nincs suli? - csodálkoztam.

- Nincs. Szóval tök fasza. A tanárok elmentek valami továbbképzésre, ami őszintén... Rájuk is fér. - Vele együtt nevettem. - Elmegyünk valahova? Ugye ez volt az uccsó órád? Ha nem, akkor is lóghatsz egyet. 

Nem ez volt. 

- Van még egy nyelvtanom... -válaszoltam sajnálkozva. - És nem lóghatom el. 

- Ennyire fontos? - kérdezte hitetlenkedve.

Elgondolkodtam.

Egy óra csak nem a világ vége. Úgyse lógtam még.

- Rendben, de még a teremben vannak a cuccaim. 

- Nem gond, hozd ki, aztán lépjünk! Itt megvárlak - mondta, és támasztani kezdte az ajtófélfát. 

Becsörtettem a terembe, és odalépkedtem az asztalomhoz. Mindent bepakoltam a táskámba, ami kellhet holnapra. Már épp indulni akartam volna, de egy hang visszatartott.

- Hova mész? Még van egy német. - Bencéé volt a hang. Felnézett a következő óra jegyzeteiből.

- Tudom... De itt a barátnőm, akit már ezer éve nem láttam, és el kellene vele töltenem egy kis időt... - próbáltam magamat is nyugtatni ezekkel a szavakkal. - Mondd, hogy orvosiba mentem, vagy bármi, oké? - Nem enyhült az arckifejezése. Haragos tekintettel nézett rám. Csalódottal. 

- Rendben - mondta ki végül.

- Köszi - Ránéztem az órámra, egy perc múlva csengő, sietnem kell. Sietnünk kell. - Itt vagyok - szóltam Miához, mikor átléptem a küszöbön. 

- Akkor nyomás! 

Sietős léptekkel mentünk le a portához, ahol nem volt ott az öregúr. Hála az égnek, hogy nem szed Prostamol Uno-t! Megnyomtam a gombot, míg Mia kinyitotta az ajtót, és fogta nekem. 

Óvatosan csuktuk be magunk mögött, hogy senki ne vegye észre, hogy eltűntem. 

- Hova megyünk először? - kérdezte a barátnőm. 

De közben bevillant Bence arca, amin csalódott tekintettel figyel rám, és csak az ugrott be, hogy nem kellett volna ezt tennem.

És mennyire igazam volt.