Könnyekkel áztatott arccal estem be pont csöngetésre a terembe. Körbenéztem, de senki sem vette észre, hogy minden összetört bennem. Kivéve egy embert.
A tanár erőteljesen becsapta maga mögött az ajtót, nagy botját vonszolva maga mögött, ami csak annyit jelentett, hogy kezdődik egy újabb unalmas matek a rémisztő Orosszal. Ekkor egy toll fúródott mélyen a hátamba, amiért megfordultam.
Bence nézett mélyen a szemembe.
- Jól vagy? - kérdezte halkan, hogy a tanár ne hallja meg. - A szemed... - kapott a sajátjához.
- Persze - vágtam a szavába, tettetve, hogy minden rendben van.
De nincs...
Semmi sincs rendben, de ezt neki nem kell tudnia.
Amilyen gyorsan csak lehetett visszafordultam a tanár felé, csak ne kelljen a fiú mély szemeibe néznem.
Nem akarom, hogy elmondja Adriánnak. Az olyan... Gáz lenne.
Jobb, ha semmiről nem tud.
És a másik érzés, ami már egy ideje emészt belülről...
Andris.
Őt is annyira bántja az egész, mint engem? Vagy már túllépett? Esetleg van újabb barátnője?
Felhívom Lindát - határoztam el magamban. Ennyi idő elteltével megmondom neki a helyzetet, de csak akkor, ha lenyugodtam. Pótanyukámnak mindig is nagy ügyessége volt "kiszagolni", ha rossz kedvem volt.
Miával is régen beszéltem - vallottam be magamnak. - Majd kitalálok valamit. Mondjuk, hogy erős a suli, és tanulnom kell sokat.
A szívem összeszorult, ahogy az otthoniakra gondoltam. És a fiúra, akit egykor nagyon szerettem.
Vagy talán most is? - vetődött fel bennem a kérdés az érzelmeimmel kapcsolatban.
Talán.
Nem akarok fiúkra gondolni! Velük mindig csak a baj van! Mindig, mindent elrontanak!
És még mennyire igaz...
Ekkor egy óriásnak tűnő alak árnyékként tornyosult felém, mire kikecmeregtem a mély gondolataimból. Mikor felnéztem, nem mást láttam a szemem előtt, mint Oroszt.
- Nem hallotta? - érdeklődött mély, rekedtes hangján.
- Elnézést, nem figyeltem - válaszoltam őszintén, ami mint később kiderült rossz húzás volt.
Tapasztalat: Soha, de soha ne mondd egy tanárnak, hogy nem figyeltél az óráján, mert eszméletlenül kiakad.
- Vettem észre, kisasszony! Nem figyelt... ccc - Az utolsó mondatot már csak a foga között adta ki, így nem teljesen értettem. - Tudja mit? Jöjjön ki felelni!
- Most? - kérdeztem lágyan, még kábultan a szünetben történtektől.
Az osztály nagy röhögésben tört ki, de a tanár nem értékelte ennyire a húzásom. Naná, hogy nem.
- Nem, majd mikor vége lesz az iskolának. Persze, hogy MOST! - Az utolsó szót szinte üvöltötte, és biztos voltam benne, hogy a felettünk tartózkodó osztály is hallotta minden egyes szavát.
Csendesen, nagy léptekkel ballagtam a tábla elé.
A felelés minden egyes percét kínszenvedésnek éltem át. A tanár direkt kiszúrós kérdéseket tett fel nekem, kihasználva a helyzetet, amiről igazából nem is tudott.
Nem néztem az osztály felé, pedig tudtam, hogy Bence és Vivi megpróbálnak mindenáron súgni. De inkább nem akartam rontani a saját helyzetem.
- Szabó! Tudom, hogy kitűnő matekból, és nagyon jó barát, hogy segíteni akar a kisasszonynak, de kérem - itt tartott egy kisebb szünetet, aztán erőteljesen megszólalt - fogja már be!
Ezek után a fiú nem próbálkozott hangos súgással, de nem is baj. Ne kapjon miattam egyest, hisz' csak segíteni akart.
- Mondjon már valamit! - fordult most felém a tanár. - Mondjuk a választ...
- Nem tudom, mi a válasz... - szólaltam meg halkan és alig érthetően.
- Nagyszerű! - csapta össze a két kezét, aztán egy újabb kérdést feltett, amire nem tudtam válaszolni. - Üljön le, ez elégtelen - mondta ki a végső szót, mire hátat fordítottam neki, és elindultam a padom felé. És mint ilyenkor szokott lenni, az egész osztály engem figyelt, hogyan távozom a kínzópadról. De engem ők nem érdekeltek. Csak egy szempár volt, akiébe mélyen bele tudtam nézni. Hálával. Sötétbarna szemeiben a szomorúság csillogott, leginkább attól, hogy nem tudott segíteni.
Leültem elé, és hallgattam, ahogy a tanár úr tartja tovább az óráját, mint azt tíz perccel ezelőtt is tette. De nem tehetek róla. Nem kötött le.
Hirtelen felindulásból halk, lassú mozdulatokkal téptem le egy apró darabot a füzetem sarkából, és a papírra hajolva körmölni kezdtem rá egy szót.
Köszönöm. :)
Csak ennyi volt ráírva, de reméltem, hogy az a megcsillanni látszó szomorúság helyét átveszi majd az öröm, hogy ő mindent megtett. És amúgy is, engem most legkevésbé egy matek jegy érdekel...
Mikor az öreg elfordult, és csikorogva írt a táblára, mire a többiek rögtön a fülükhöz kaptak, gyors mozdulattal helyeztem Bence füzetére az apró üzenetet.
Pár perc múlva egy apró bökést éreztem a tollal a hátamon, mire a szívem nagyot dobbant a meglepetéstől. A fejemet hátrafordítottam, és egy tollal találtam szembe magam, aminek a tartójában egy kockás lap hevert, amit a füzetemből téptem ki.
- Vedd el! - tátogta, mire megfogtam, és előre fordultam.
Amikor úgy éreztem, hogy a tanár nem figyel, kiszedtem a tollból az apró levelet, és óvatosan szétbontottam.
Nm. De te jól vagy?
Ez volt ráírva fiús kézírással.
Lekaptam a toll kupakját, és körmölni kezdtem vele.
Persze :) Minden ok.
Újból összehajtottam a lapocskát, és miután visszatettem rá a tetejét, visszahelyeztem oda, ahonnan kaptam.
Nem kellett sokáig várni a válaszra, a toll egy perc múlva ismét visszakerült hozzám.
Akkor jó.
Mikor elolvastam ezt a két szót, mintha megváltás lenne, úgy jutott el a tudatomig a csengő erőteljes hangja. És mintha a tanár is így érzett volna, elköszönt, és kilépett az ajtón.
Megfogtam a papírfecnit, és ahelyett, hogy kidobtam volna, belehelyeztem a tolltartóm legmélyebb bugyraiba. De nálam volt még valami, ami az övé, és vissza kellene adnom.
Felálltam a padomtól, és az övéhez sétáltam, bár nem volt nagy táv. A fiú még a táskájában kotorászott, ezért megköszörültem a torkom, mint ahogy a filmekben láttam.
- Szia! - nézett fel a táskájából, és köszönt, amint meglátott.
- Szia! - válaszoltam neki. - Nálam maradt a tollad - mondtam, és már tartottam is felé a tárgyat, mire ő is felé nyúlt.
Egy tizedmásodpercig összeért a bőrünk, és akkor mintha áramsugarat vezettek volna a testembe, megrázkódtam.
- Köszi - suttogta, és már el is tűnt a helyéről, a haverjai felé vette az irányt. Én meg csak álltam ott mint egy rakás szerencsétlenség, míg Vivi oda nem jött hozzám. Megértett. Tudta, hogy most nem puszta szavakra van szükségem, hanem egy bátorító, erőt adó ölelésre. Karjaimmal átöleltem apró testét, és erőt merítettem a barátságunkból.
Bence nézett mélyen a szemembe.
- Jól vagy? - kérdezte halkan, hogy a tanár ne hallja meg. - A szemed... - kapott a sajátjához.
- Persze - vágtam a szavába, tettetve, hogy minden rendben van.
De nincs...
Semmi sincs rendben, de ezt neki nem kell tudnia.
Amilyen gyorsan csak lehetett visszafordultam a tanár felé, csak ne kelljen a fiú mély szemeibe néznem.
Nem akarom, hogy elmondja Adriánnak. Az olyan... Gáz lenne.
Jobb, ha semmiről nem tud.
És a másik érzés, ami már egy ideje emészt belülről...
Andris.
Őt is annyira bántja az egész, mint engem? Vagy már túllépett? Esetleg van újabb barátnője?
Felhívom Lindát - határoztam el magamban. Ennyi idő elteltével megmondom neki a helyzetet, de csak akkor, ha lenyugodtam. Pótanyukámnak mindig is nagy ügyessége volt "kiszagolni", ha rossz kedvem volt.
Miával is régen beszéltem - vallottam be magamnak. - Majd kitalálok valamit. Mondjuk, hogy erős a suli, és tanulnom kell sokat.
A szívem összeszorult, ahogy az otthoniakra gondoltam. És a fiúra, akit egykor nagyon szerettem.
Vagy talán most is? - vetődött fel bennem a kérdés az érzelmeimmel kapcsolatban.
Talán.
Nem akarok fiúkra gondolni! Velük mindig csak a baj van! Mindig, mindent elrontanak!
És még mennyire igaz...
Ekkor egy óriásnak tűnő alak árnyékként tornyosult felém, mire kikecmeregtem a mély gondolataimból. Mikor felnéztem, nem mást láttam a szemem előtt, mint Oroszt.
- Nem hallotta? - érdeklődött mély, rekedtes hangján.
- Elnézést, nem figyeltem - válaszoltam őszintén, ami mint később kiderült rossz húzás volt.
Tapasztalat: Soha, de soha ne mondd egy tanárnak, hogy nem figyeltél az óráján, mert eszméletlenül kiakad.
- Vettem észre, kisasszony! Nem figyelt... ccc - Az utolsó mondatot már csak a foga között adta ki, így nem teljesen értettem. - Tudja mit? Jöjjön ki felelni!
- Most? - kérdeztem lágyan, még kábultan a szünetben történtektől.
Az osztály nagy röhögésben tört ki, de a tanár nem értékelte ennyire a húzásom. Naná, hogy nem.
- Nem, majd mikor vége lesz az iskolának. Persze, hogy MOST! - Az utolsó szót szinte üvöltötte, és biztos voltam benne, hogy a felettünk tartózkodó osztály is hallotta minden egyes szavát.
Csendesen, nagy léptekkel ballagtam a tábla elé.
A felelés minden egyes percét kínszenvedésnek éltem át. A tanár direkt kiszúrós kérdéseket tett fel nekem, kihasználva a helyzetet, amiről igazából nem is tudott.
Nem néztem az osztály felé, pedig tudtam, hogy Bence és Vivi megpróbálnak mindenáron súgni. De inkább nem akartam rontani a saját helyzetem.
- Szabó! Tudom, hogy kitűnő matekból, és nagyon jó barát, hogy segíteni akar a kisasszonynak, de kérem - itt tartott egy kisebb szünetet, aztán erőteljesen megszólalt - fogja már be!
Ezek után a fiú nem próbálkozott hangos súgással, de nem is baj. Ne kapjon miattam egyest, hisz' csak segíteni akart.
- Mondjon már valamit! - fordult most felém a tanár. - Mondjuk a választ...
- Nem tudom, mi a válasz... - szólaltam meg halkan és alig érthetően.
- Nagyszerű! - csapta össze a két kezét, aztán egy újabb kérdést feltett, amire nem tudtam válaszolni. - Üljön le, ez elégtelen - mondta ki a végső szót, mire hátat fordítottam neki, és elindultam a padom felé. És mint ilyenkor szokott lenni, az egész osztály engem figyelt, hogyan távozom a kínzópadról. De engem ők nem érdekeltek. Csak egy szempár volt, akiébe mélyen bele tudtam nézni. Hálával. Sötétbarna szemeiben a szomorúság csillogott, leginkább attól, hogy nem tudott segíteni.
Leültem elé, és hallgattam, ahogy a tanár úr tartja tovább az óráját, mint azt tíz perccel ezelőtt is tette. De nem tehetek róla. Nem kötött le.
Hirtelen felindulásból halk, lassú mozdulatokkal téptem le egy apró darabot a füzetem sarkából, és a papírra hajolva körmölni kezdtem rá egy szót.
Köszönöm. :)
Csak ennyi volt ráírva, de reméltem, hogy az a megcsillanni látszó szomorúság helyét átveszi majd az öröm, hogy ő mindent megtett. És amúgy is, engem most legkevésbé egy matek jegy érdekel...
Mikor az öreg elfordult, és csikorogva írt a táblára, mire a többiek rögtön a fülükhöz kaptak, gyors mozdulattal helyeztem Bence füzetére az apró üzenetet.
Pár perc múlva egy apró bökést éreztem a tollal a hátamon, mire a szívem nagyot dobbant a meglepetéstől. A fejemet hátrafordítottam, és egy tollal találtam szembe magam, aminek a tartójában egy kockás lap hevert, amit a füzetemből téptem ki.
- Vedd el! - tátogta, mire megfogtam, és előre fordultam.
Amikor úgy éreztem, hogy a tanár nem figyel, kiszedtem a tollból az apró levelet, és óvatosan szétbontottam.
Nm. De te jól vagy?
Ez volt ráírva fiús kézírással.
Lekaptam a toll kupakját, és körmölni kezdtem vele.
Persze :) Minden ok.
Újból összehajtottam a lapocskát, és miután visszatettem rá a tetejét, visszahelyeztem oda, ahonnan kaptam.
Nem kellett sokáig várni a válaszra, a toll egy perc múlva ismét visszakerült hozzám.
Akkor jó.
Mikor elolvastam ezt a két szót, mintha megváltás lenne, úgy jutott el a tudatomig a csengő erőteljes hangja. És mintha a tanár is így érzett volna, elköszönt, és kilépett az ajtón.
Megfogtam a papírfecnit, és ahelyett, hogy kidobtam volna, belehelyeztem a tolltartóm legmélyebb bugyraiba. De nálam volt még valami, ami az övé, és vissza kellene adnom.
Felálltam a padomtól, és az övéhez sétáltam, bár nem volt nagy táv. A fiú még a táskájában kotorászott, ezért megköszörültem a torkom, mint ahogy a filmekben láttam.
- Szia! - nézett fel a táskájából, és köszönt, amint meglátott.
- Szia! - válaszoltam neki. - Nálam maradt a tollad - mondtam, és már tartottam is felé a tárgyat, mire ő is felé nyúlt.
Egy tizedmásodpercig összeért a bőrünk, és akkor mintha áramsugarat vezettek volna a testembe, megrázkódtam.
- Köszi - suttogta, és már el is tűnt a helyéről, a haverjai felé vette az irányt. Én meg csak álltam ott mint egy rakás szerencsétlenség, míg Vivi oda nem jött hozzám. Megértett. Tudta, hogy most nem puszta szavakra van szükségem, hanem egy bátorító, erőt adó ölelésre. Karjaimmal átöleltem apró testét, és erőt merítettem a barátságunkból.
***
Ha lehet, akkor a mateknál már csak egy dolgot rühellek jobban. Mégpedig a fizikát. Mintha kínaiul beszélne hozzám a tanár, de komolyan. És még az agyamat is lefárasztja, elveszi az életkedvemet, de szerintem ismerős ez az érzés...
Így a nap hátralévő részében a hangulatom még borongósabb lett, mint amilyen azelőtt volt.
Szuper...
És úgy látszik ez nem az én napom.
- Feleljünk! - kezdte el a tanár az óráját köszönés nélkül. Elővette a kis füzetét, amit nagyban nézegetett. - Megvan! Demeter! Jöjjön! - mondta, mintha ez teljesen normális lenne.
Remegő lábakkal sétáltam a tanár elé.
Ez tényleg nem az én napom...
Tamási egy sor kérdéssel várt, de azok legalább nem olyanok voltak mint Oroszé. Bírom a tanárt, a tantárgyat már sokkal kevésbé, mivel nem jeleskedek benne... De nemám...
- Kezdjük egy egyszerűvel - kezdett bele. - Melyik Magyarország északi szomszédja?
Nagy csend.
Basszus...
És komolyan nem tudom... Basszus!
Segítségkérően a hozzám legközelebb ülő emberre tekintettem, remélve, hogy ő tudja... Zsolti mélyen a szemembe nézett, és egy ország nevét tátogta.
Horvátország.
- Horvátország - mondom ki hangosan magabiztosan.
Kár volt.
Az egész osztály röhögésben tört ki, beleértve a tanárt is, aki majdnem leesett a székről emiatt. Menten elsírtam volna magam ezzel a lelkiállapottal.
Basszus! Kapd be, Zsolti! De komolyan!
- Üljön le, egyes! - zengte csaknem ördögien. Vagy csak én hallottam annak a nagy megszégyenüléstől?
Nem bírtam emelt fővel végigvonulni a két pad között kialakult folyosón.
Egyszerűen nem ment már. Miért? Miért egy nap kell ez a sok szar?!
Angolokon Bence látta, hogy rossz kedvem van, így megpróbált aranyosan felvidítani, amiért eszméletlenül hálás vagyok neki. Nem tudom, mi lenne velem nélküle. Ő egy tökéletes fiúbarát. Azt kívánom neki, hogy találja meg magának a megfelelő személyt.
Mikor kicsöngettek a második angolról is, felkaptam a cuccaim, megvártam Vivit, és mentünk is át a koliba vissza. Egyrészt tanulószoba, másrészt nem bírtam már a suliban lenni, és erősnek mutatni magam. Hisz nem vagyok az.
Végigmentünk szótlanul a köves úton, cipeltük a nehéz táskánkat. De mikor felértünk nem bírtam tovább. Az ágyamhoz siettem, és táskástul, mindenestül beugrottam a rendezett ágyba, és mély zokogásban törtem ki.
- De miért?! - szavaim hasítottak a csöndben.
Éreztem, ahogy besüppedt az ágy egy másik személy alatt.
Vivi volt az.
Barátnőm ráhajolt fekvő testemre, és úgy ölelt, miközben a másik kezével az arcomból szedte ki a pár perc alatt csuromvizessé vált fürtöket.
- Semmi baj - mondogatta. - Tudod, hogy én mindig itt leszek neked, rendben? Bármivel fordulhatsz hozzám, ha valami bánt, ezt sose felejtsd el! - Ahogy szavait kimondta, azok megmelengedték a szívemet.
Nyomtam barátnőm arcára egy gyér puszit.
Csak ennyit tudtam adni.
Vivi egy kicsit elhúzódott tőlem, majd az órára nézett, és elkerekedett a szeme.
- Mennünk kéne, igaz? - kérdeztem sírástól elfojtott hangon.
- Hát.. igen - válaszolta, mire felkeltem, arcomról a könnyeket a kezemmel mostam le, de rögtön a fürdő felé vettem az irányt, hogy meglássam mennyire rossz a helyzet.
Rosszabbra számítottam.
Másfél óra múlva már jöttünk is fel, mivel mindennel készen lettünk. Vivi segített egy kicsit, hogy azt a két karót ki tudjam javítani valahogy.
- Figyi... - kezdett bele a szövegébe barátnőm, mikor becsuktuk az ajtót - Nem lenne gond, ha átmennék egy kicsit Ádámhoz még takarodó előtt? - kérdezte szégyenkezve.
Arca bőrszínéből rögtön átváltott élénk vörösbe, ahogy kimondta szívszerelme nevét.
- Semmi gond, jól leszek, menj csak! - válaszoltam neki, és hogy meggyőzzem, egy szoros ölelést is adtam neki. - Semmi baj, komolyan! - tettem hozzá arckifejezését látva.
- Sietek! - mondta örömmel teli hangon.
- Miattam ne! - Mosolyogtam, csak hogy jobban érezze magát.
Kilépett az ajtón, magamra hagyva a rengeteg gondolatommal és érzelmemmel.
Könnyek gyűltek a szemembe, amikkel nem bírtam megbirkózni. Ki kell őket engednem. Nem tarthatom bent őket örökre...
Tíz perc sem telt bele, de már kopogtak az ajtón.
Karommal letöröltem az arcomról a sírás nyomát, még egy utolsót szipogtam, és odaléptem az ajtóhoz.
- Ez gyors volt! - kiabáltam ki a fán keresztül, de nem jött válasz. Elforgattam a zárban a kulcsot, ami hangosan kattant egyet. Erős mozdulattal nyitottam ki az ajtót, de nem Vivi állt a küszöbön.
Hanem Bence, kezében egy tábla csokival, ami láttán, szememen egy könnyhártya uralkodott.
- Szomorúnak néztél ki délelőtt, gondoltam a csoki mindig bejön - nyújtotta felém a Milkát, de ahelyett, hogy elvettem volna, egy lépést léptem felé, és egy hirtelen mozdulatnak köszönhetően a karjában találtam magam. Éreztem, ahogy a szívem felgyorsul, az illatát érezve megkönnyebbültem valamiért.
- Köszönöm - suttogtam halkan, remélve, hogy hallja is. - Te vagy a legjobb barát a világon.
- Bármikor - felelte. - Egy barátnak bármit.
De nem tudom miért, de úgy éreztem, mintha a "barát" szót keserűen mondta volna. De nem ez a lényeg.
Végre éreztem, hogy valakinek számítok, és valaki törődik velem, anélkül, hogy én kértem volna.
Nagyon nagyon jó lett..imádtam <3
VálaszTörlésKöszi, Andi <33
TörlésHúha! Ez (mint mindig) most is nagyon jóra sikeredett! Csak így tovább! c:
VálaszTörlésNagyon szépen köszönöm <3 Nagyon sokat jelent a támogatásod <33
TörlésWaaaaaa<33 legeslegjobb mint mindig:3. szupeer tehetseges vagy csak igy tovabb:*
VálaszTörlésKöszi szépen <333
Törlés"Legjobb barát a világon" Én sírok. Bencével akarom együtt látni. Most. És nem mint egy barátot:(
VálaszTörlésNa de ettől eltekintve jó rész volt!☺ Sok érzést olvashattunk Barbi szemszögéből Adriánnal kapcsolatban, és Bencével is. Én nagyon remélem, hogy amikor áramsugarat érzett az érintkezésekkor az arra utalt, hogy vonzalmat vált ki belőle Bence!:3 #teamBence
Ui.: Ez az első kommentem a blogon, így megjegyezném, hogy elnyerted a tetszésem, pedig nem vagyok gimis sztori olvasó típus! :)
Köszi <3 Hát, meglátjuk, mit hoz majd számukra a jövő...És még egyszer köszönöm szépen <3
TörlésMég mindig imádom!<3 Nagyon várom a kövi részt is!Tetszik, hogy átadod az érzelmeket, amiket Barbi érez:)
VálaszTörlésKöszönöm <3
TörlésNagyon tetszett ez a fejezet is. Bence és Vivi Barbi két legmegbízhatóbb barátja :). Zsolti pedig egy troll! Ez a történet megunhatatlan, mindig történik valami. Várom a kövi részt! :) Kíváncsi vagyok, Barbi végül melyik fiút válassza.
VálaszTörlésKöszi <3 Hát igen, az biztos, hogy egy nagy troll :D Még egyszer köszönöm <333
TörlésTejóég! Ez a történet királyság! Még csak tegnap kezdtem el olvasni, mert az egyik barátnőm ajánlotta, de abszolút megérte! Rohadt jól írsz, és csak így tovább! Már most nagyon várom a kövi részt! #luvAdrián
VálaszTörlésJajj, nagyon köszönöm <3
TörlésMeglepetés! :D
VálaszTörléshttp://destiny-s-life.blogspot.hu/2015/06/dij-3.html
Köszönöm :)
Törlés