30. fejezet - Tökéletes

A házukhoz mentünk. Elé érve, mit is mondhatnék, ismerős látvány fogadott. A legtöbbször egy ilyen helyzetben, csak most látnám először ezt az épületet, de nem. Hála annak az incidensnek.

Bence udvariasan bevezetett a házukba, levettem a cipőmet, ahogy múltkor tettem, és engedtem, hogy előre menjen, hiszen ő a házigazda.
- Hol tanuljunk? - kérdezte, miközben a saját táskáját újra a vállára vette, és az enyémért nyúlt, de megráztam a fejem, erre a pár méterre csak kibírom, ha én viszem.
- Te ismered jobban a házat, hol lehetne? - néztem rá, mire elgondolkodott, és leesett neki, mennyire igazam van.
- Oké, akkor menjünk a konyhába, anyáék úgysincsenek itthon, mint látod.  - Elindult a helység felé, amit mondott, én meg követtem felemás zoknival a lábamon. Uppszi, máskor kétszer meggondolom, milyet vegyek fel keddenként. 
Feszengenem kellett volna, hiszen tényleg senki sem volt itt rajtunk kívül, és tisztán emlékszem, mi történt múltkor ugyanebben a házban.
Kihúztam magamnak egy széket a kerek konyhaasztalnál, és előszedtem a matekhoz szükséges cuccaimat. Tankönyv, füzet, tolltartó...
- Kérsz valamit inni? - kérdezte ugyanazt, mint múltkor, és a hatás kedvéért pont ugyanazon a helyen állt. Csak bólintottam, mire folytatta. - Van gyümölcslé, Sprite, kóla...
- A kóla jó lesz - vágtam rá, mire meghallottam a szinte már a drogommá vált ital nevét.
Bence elröhögte magát, majd kihozta az üveget, és töltött belőle nekem egy pohárral.
- A végén függő leszel, vigyáznod kéne - intett viccesen, és letelepedett mellém az asztalhoz. Középre húzta a füzetet, hogy jobban lássa, mit is szoktam pontosan csinálni matekon, amiért sík vagyok hozzá. Ömm, nem hiszem, hogy elragadtatta a látvány. A füzetlapokon mindenféle ábrák, dalszövegek, írások szerepeltek. A Linkin Park logója többször is előfordult, vagy egy-egy film motívuma. - Akkor már értem, mivel foglalkozol matekon - nézett a műveimre, majd rám.
- Egyszerűen nem köt le, nem tudok, mit csinálni, ezért rajzolgatok - vallottam be. De ne legyünk túl szőrösszívűek, meglátszik, hogy próbálkoztam! Tényleg! Egy csomó mindent megpróbáltam megoldani, de na... Nem örököltem matematikai géneket.
- Oké, akkor mit nem értesz? - Mi ez a hülye kérdés?
- Fogalmazzunk úgy, hogy inkább, mit értek? Nem sokat - alakítottam át a mondatát.
- Nem gondolkodtál még azon, hogy figyelni kéne? - faggatott apásan. De ne! Nekem ezt ne csinálja! Utálom, ha kioktatnak!
- Nekem te ne parancsolgass, oké? - kaptam fel a vizet, és már kezdtem is összepakolni, de lefogta a csuklóm, így nem tudtam tovább folytatni a folyamatot.
- Hé, Barbi! Ne szaladj már megint el! - Mintha ezt gunyorosan is mondta volna. - Kérlek! - tette hozzá, amitől talán egy kicsit meglágyultam, de akkor is! Mit akar kioktatni! Nem értem, nem értem. Kész. - Nem akartam parancsolgatni, de mi lenne, ha a művészi vénád otthon élnéd ki? És akkor, lehet, hogy megérted a matekot, miközben Orosz magyarázza - próbálkozott, de basszus,Oroszt már ne is emlegessük! Ki tudja azt a szenilis embert követni, miközben a matekozik? Na igen, Bencén kívül. Szegény reál tagozat, akiknek ő az ofője, én már a puszta jelenlététől összefosom magam, nemhogy, mikor elkezd beszélni...
- Oké - egyeztem bele, és ismét kinyitottam a füzetem.
- Kezdjük az azonosságokkal, jó? - kérdezte, mire csak bólintottam. - Na, akkor mondjuk az alapokkal, meg a képletekkel, utána megcsináljuk a házit, rendben? Szólj, ha valamit nem értesz!
Elmosolyodtam, a hirtelen jött szeszélyességem elszublimált, és örültem, hogy itt van velem és segít.
- Oké - mondtam ismét, mire elmosolyodott, és én is ugyanígy tettem.
- Mennyi (a+b)² ? - tette fel az első kérdést, amin nem is kellett gondolkodnom, mert ez komolyan a legkönnyebb, és ezt még tudom is.
- a²+2ab+b² - válaszoltam reflexből.
- Na, látod, megy ez - örült meg, és a következő kérdésre összpontosított. - És ugyanez kivonásban.
Szintén nem kellett sokat gondolkodnom, talán annyira még nem vagyok sík, hogy ezt ne tudjam.
- Ugyanez, csak a 2ab előtt mínusz van.
Bence megint mosolygott, mire nekem is valami olyasmi ült ki az arcomra. Egyszerűen ilyen hatással van ez a fiú az emberekre.
- Igen. Akkor most ehhez kapcsolódó házit csináljuk meg - adta ki a szolid utasítást, én kinyitottam a könyvemet, és a házihoz lapoztam.
Egy ideig még tanultunk, sőt még hosszú ideig... Bence igen kitartó volt e téren. Ha valamit nem értettem, elmagyarázta még ezerszer is akár, hogy az én pici agyam felfogja.
- Most már egész jól megy! Szerintem pihenjünk egy kicsit, elég nyúzottnak tűnsz - állapította meg. Na ne mondja! Én, matekozni, másfél órán keresztül? Nem nagyon fordult még elő. Pontosabban... Soha.
- Haha, vicces vagy, véletlenül nem kented be magad nevetgéllel? - szóvicceltem, mire hülyén nézett rám.
- Milyen az a nevetgél? - ráncolta össze a homlokát, ami belőlem erős nevetőgörcsöt váltott ki. Olyan ennek a gyereknek az arcmimikája, komolyan mondom...
- Én nem tudom, te használod - poénkodtam.
- Hát akkor nézzük meg, hátha maradt fent a szobámban valamennyi. - Elindult a szobája felé, mire követtem.
A rossz pornófilmek most következik az a rész, hogy egy ideig-óráig nem is jönnek aki a szobából, csak zuhanyozni.
A fiú a lépcső alján előreengedett, a közepe fele, az egyik fokra lépve, az nyikorgó hangot adott ki. Fülig elvörösödtem, és legszívesebben el is tűntem volna onnan azon nyomban, hiszen emiatt most tuti kövérnek hisz. Egy pillanatra megálltam.
- Nem mész tovább? - hallottam Bence csilingelő hangját közvetlen a fülem mellett.
- De - aztán fogtam magam, és nekiindultam. Örömmel konstantáltam, hogy a fok alatta is megnyikordult, így máris jobban éreztem magam egy fokkal.
Mivel tudtam a járást, egyenesen a fiú szobájába indultam, most azonban Adrián szobája csukva volt. Bence idő közben mellém lépett, és egymás mellett haladtunk a folyosón egyenesen a hálójába. Otthonosan levetette magát az ágyra, megpaskolta maga mellett a helyet, mire én egy kicsit feszengve, de odamentem hozzá.
- Hányra kell visszaérned a suliba? - érdeklődte kedvesen. Hassal a paplan felé feküdt, kis agyalás után én is így tettem.
- Az ofő kivett tanulószobáról keddenként, így végül is, csak nyolcra kell a koliba mennem - válaszoltam, de azért dobnom kellene egy üzit Vivinek ebben az esetben, ne nagyon várjon haza hamarabb.
Ő is, apa is, Linda is, meg a bátyáim is féltenek esténként egyedül közlekedni. Régebben Andris is. És hirtelen honvágyam támadt. Rég nem voltam otthon. A suli kezdete óta egyszer. Még a gólyatábor után. De azon kívül már hat hete nem jártam a saját szobámban. Nem találkoztam a tesóimmal, Lindával, apával. Miával igen, de bár ne lett volna... Andrissal meg nem is akarok. Legszívesebben az emlékét is kiölném az agyamból. Az idők során a szerelmes csalódásból egyre nagyobb gyűlöletet érzek iránta. Talán nem is ez a legjobb fogalom rá. Inkább az emléket gyűlölöm. Hogy emiatt kell szenvednem. Egy dolog miatt viszont gyűlölöm azt a gyereket. Mert nem volt annyi vér a pucájában, hogy felhívjon minimum, és szóban mondta volna el, nem csak egy nyamvadt SMS-ben.
Persze, azért beszéltem velük telefonon, de az nem ugyanaz.
- Akkor maradsz fél nyolcig? Szüleim sokáig dolgoznak, csak Adrián ér haza valamikor. Nézhetnénk filmet? - Felém fordította a karóráját, és láttam rajta, hogy még csak alig múlt fél hat, így egy film pont belefér.
- Maradhatok - feleltem, mire elmosolyodott. - Csak üzenek Vivinek, ne aggódjon.
Elküldtem egy pár szavas levelet a barátnőmnek, miszerint nyolcra a koliban leszek, csak filmezünk Bencével, mire rögtön jött a válasz, hogy wiii, érezzem jól magam.
Meglesz.
A fiú, akinek éppen az ágyán ültem, lekuporodott a DVD-i közé, és onnan fordult vissza hozzám egyel.
- Star Wars? - kérdezte, kezében pedig a Sithek bosszúját tartva, ami az egyik kedvenc részem a hatból.
- Oké - lelkendeztem, mire felkapta a laptopját, és betette a lemezt.
- Csinálok popcornt, meg hozok italt, elleszel? - kérdezte csintalan vigyorral a képén. Mit csinálhatnék egy ekkora szobában? Oké, talán elvesznék.
- Megtaláltad a nevetgélt? - ökörködtem, mire elnevette magát, és kiment az ajtón.
Pár perc múlva egy tál ropogtatni valóval tért vissza, két pohárral és egy üveg kólával.
Az egyiket teletöltötte, majd odaadta nekem.
- Kólát a kólafüggőnek - mosolyogta.
- Kösz - vettem el tőle, majd magának is töltött, és lehuppant mellém. Közénk került a popcorn, aztán elindult a film.
Felcsendült a jól ismert dallam. Tü-tüüüü-tü-tü-tü-tüüüüü-tüüüü...
Párszor különös módon, Bencével együtt nyúltunk a tálba, és mintha egy egész kétszáz wattos áramkör áthaladt volna a testemen, kihagyott a szívverésem. Egy ilyen után fordult felém a kérdésével.
- Figyelj... - kezdte.
- Figyelek - feleltem, mire elmosolyodott. Kis gödröcskék kerültek a szája sarkába, és így dekorálták az arcát.
- Ugye most már minden rendben van? - váltott komoly hangnemre.
Tudtam, mire érti, de nem akartam kitérni erre a részre.
- Ühhüm, köszi. Most már legalább értem ezt a részt. Jövőhéten is tudunk gyakorolni? Tanárnak kéne menned, komolyan, nagyon jól csinálod. - Csak úgy fostam a szavakat, hátha elmegyünk más irányba.
- Kösz, és persze, de én úgy értettem, hogy köztünk - pontosította, amitől a legjobban féltem.
- Persze - válaszoltam, mire őszinte mosolyra fakadt, arrébb tette a köztünk lévő tálat, és közelebb húzódott.

És mi van, ha én adtam meg a kezdőlökést? Mielőtt megmozdulhatott volna, odabújtam hozzá. Két kezemmel a nyakába kapaszkodtam, úgy húztam magamhoz, míg az övé a derekamra tévedt. A vállába temettem az arcom, miközben a szempilláimmal a pulcsiját verdestem.
- Olyan jó barát vagy, köszönöm - ismertem be.
Kicsit habozott a válasszal, de végül kimondta.
- Te is. - Ajkait az arcomra helyezte, és egy lassú puszit nyomott oda.
A szívverésem felgyorsult, ahogy a filmbeli események is, és a valóságiak is. Kopogtak. Bencével pillanatokon belül szétrebbentünk, mire a hang megszólalt kívülről.
- Szabad? - kérdezte a jól ismert, erőteljes hangszín az ajtón keresztül. Adrián hazaért.
- Persze - felelte Bence neki, mire kinyílt a fa szerkezet, és a fiú belépett rajta.
- Mit csináltok? Oh, van popcorn! Kapok? - Felmarkolt egy adag nasit, és leült az ágy szélére. - Mit néztek?
- Star Warst, nem nagyon csíped - adta meg a választ Bence, van egy olyan érzésem, hogy enyhe célzás volt.
- Nem baj, maradok, ha nem gáz. - Olyan pózban huppant le mellém, mint amilyenben Bencével voltunk.
- Dehogy - szűrte ki a foga között a választ legjobb barátja.
- Szuper! - örült meg Adrián, és nagyban elfogyasztotta a maradék popcornt. - Oh, basszus, elfogyott, megyek, csinálok!
Gyorsan felállt, és már a szobában sem volt.
Én is felterpeszkedtem a pózból, és amint ezt Bence is meglátta, ugyanígy tett.
- Mi az? - kérdezte kedvesen.
- Mennem kell - kaptam elő a mobilom - Vivi írt... - kamuztam, de nem akartam valami ócska kifogást találni, inkább ezután nem mondtam semmit.
- Rendben - hagyta rám Bence, de láttam az arcán egy kis szomorúságot. - Kikísérlek.
Leugrottunk a konyhába, a cuccaimért, ahol Adrián a popit csinálta éppen.
- Már mész is? - kérdezte kicsit csalódottan.
- Mennem kell - feleltem, és megfordultam, hogy elhagyjam a házat.
Felkaptam a cipőm, és a kabátom, közben mellettem Bence is így tett.
- Elkísérjelek? - Hangjában a szokásos kedvesség jelent meg, de nem akartam, magammal vonszolni, így nemet intettem.
- Nem kell, nézd nyugodtan a filmet Adriánnal, biztos keveset vagytok együtt - szabadkoztam, és valami hihetőt akartam adni neki.
- Rendben - vette tudomásul, majd a kapuig mellettem jött, ahol megölelt ismét, ugyanolyan szorosan, mint bent.
- Tudod... - kezdtem bele a monológomba. - Igazából nem is haragudtam rád.
Kicsit elhúzódtam tőle, hogy lássam a tekintetét. Mosolygott, mint mindig.
- Tudom - mondta, és egy puszit adott az arcomra.