33. fejezet - Let me take a selfie

Nem kíméltek a tanárok, mit ne mondjak... Péntek délelőtt is úgy szívták a vérünket, mintha nem látnák vagy tudnák, mennyire izgulunk a szívatások miatt . Pedig így volt! Bár másoknak nagyobb szívás volt ez az egész pizsis dolog, Vivivel már nekünk mindegy volt, milyen ruhában tesszük meg azt a pár métert, ami elválaszt az iskola épületétől. Mikor reggel beértünk, megnyugodtam, hogy nem csak én nézek ki ultrahülyén a rózsaszín alapon kacsamintás pizsimben. Hát, ha már pizsi, akkor legyen hatásosan az. Lanáék persze nem voltak hajlandóak esti ruhában kilépni otthonról, ezért egy mélyen kivágott, de egyszínű pólóban libegtek ide-oda az osztályban. 

- Cuki a pizsid - szólalt meg a hátam mögül egy hang. Naná, hogy egyből felismertem. 

Vettem egy száznyolcan fokos fordulatot, így szembe találtam magam Bencével, aki ugyanúgy megpróbálta kihozni a bulit az egészből, és a lehető leggázabb pizsit vette ma fel. Az anyagon kis traktorok és teherautók furikáztak sötétkék alapon. Nagyon remélem, hogy ez még kisebb korából maradt meg, és nem használja már esténként, bár akkor én mit mondjak a kis sárga kacsáimra?

- Ne stíröld a kacsáimat, te perverz! - szóltam rá, mire elnevette magát. - Mert a te járgányaid menőbbek, mi? 

- Mi? Ezzel azt mondod, hogy egy traktor nem győz le simán egy kacsát? - nézett rám nagy szemekkel, mint aki nem hisz a fülének. Barna íriszei csak úgy csillogtak, miközben ajka hatalmas mosolyra húzódott. 

- Azt - válaszoltam, miközben együtt mentünk a padjaink felé. Szerencsére egymás mögött ülünk. 

- Héhéhéhé. Egy traktor simán elgázol egy kacsát, míg a kacsa mit csinál egy traktorral? Dob tőle egy barnát - tanított a mester, hogy még jobban megértsem a mutatóujjával is mutogatott hozzá. 

Elnevettem magam. 

- Ez nem volt szép. Szegény kacsa - simítottam meg egyet az anyagon. 

Két betolakodót vettem észre a termünkben, akik nem voltak mások, mint a tizedikesek nagykövetei. 

- Egy kis figyelmet kérnénk! - szólalt meg a srác, aki hétfőn is magára vállalta a beszélő szerepet, aztán, mikor megkapta, amit kért, folytatta. - Szóval készültünk még egy kis feladattal, csapatonként versenyezhettek, ezzel pontot gyűjtve már a délutánra. A lényege, hogy selfie-t kell készíteni a tanárokkal, és feltölteni a képeket a ZIG Gólyák nevű facebook oldalra délután négyig. És természetesen a csapatnevet is mindegyikhez írjátok oda! Ez nagyon fontos! Mindegyik tanár egy-egy pontot ér, kivéve Puskás Loretta tanárnő, aki különleges, hiszen az eddigi évek során nekünk sose sikerült lefotózni.
- Majd nekünk sikerülni fog. - Hajolt egy puha ajak egészen a fülemhez, szinte a levegővételét is éreztem. - Majd bevetem a bájaim - mosolygott az órák alatt mögöttem ülő srác önelégülten, mire nemes egyszerűséggel a kézfejem felső részével gyengéden hasba vágtam.
- Olyan hülye vagy, Bence - röhögtem el magam, mire elmosolyodott, és megint megszólalt.
- De te így is szeretsz. - Az arcán ugyanaz az önelégült mosoly ült ki.
- Persze - próbáltam viccesre venni a figurát, és megint hasba ütöttem. Megérdemelte.
- Szóval ennyi lett volna, sok sikert! - búcsúzott el a tizedikes, majd a kis követével elhagyta az osztályt. Még ezelőtt mondott valamit, de Bence nem hagyott figyelni, pff.
- Csapatom! - rikkantotta el magát Milán, mire odamentem, és a többiek is így tettek.
- Ha? - kérdezte rögtön Adrián. Vicces, mert rajta még a Superman-es pizsi is jól állt. Furcsa volt így látni, de el tudtam képzelni, mégis hogy nézhetett ki gyerekként. Ugyanígy, csak egy kicsit fiatalabb kiadásban. Fekete haj, barnán világító szempár, aranyos mosoly... Tiszta édes kölyök lehetett.
- Menjünk már most selfie-zni! Állat lesz! Én tuti fotózkodok a dirivel - röhögött, mi meg csak néztünk rá, hogy hát ok..
- Oké, menjünk - egyeztem bele, mire Dorci persze kiakadt, hogy ő nem jön, mert így nem fog felkerülni a facebookra, mert mi lesz, ha valaki meglátja ebben a pizsiben..

- Hát akkor ne gyere, leszarjuk, csak menjünk már - hagyta rá Adrián kicsit paraszt módra, de ha ő nem szólja le így, én lettem volna, aki így ráripakodik.
Adrián felkapta az Iphone-ját, hogy akkor csináljuk azzal, és ő majd felteszi, így azzal együtt elindultunk a tanárihoz, hogy elkezdhessük a pontgyűjtést.
Milán egész végig rágta a fülünket, hogy kezdjük a dirinél, így úgy döntöttünk, hogy odamegyünk először.
- Nem merek bemenni - cövekeltem le az igazgatói előtt. Nem tehetek róla, de az a nő olyan félelmetes! Nem öreg, csak olyan... Nemtudom, de eléggé teletojom a gatyám, ha a közelembe jön. - Menjetek csak nélkülem, aztán a többi tanárnál én is rajta leszek - legyintettem.
Nagy meglepetésemre Bence is így tett, és odaállt mellém a vitrin elé, ami közvetlen az igazgatói előtt tornyosult.
- Miért is félsz te oda bemenni? - kérdezte. Szemében nem lenézés volt, inkább.. Nem is tudom, lehet, hogy félreértelmeztem, de valamiért együttérzést láttam.
- Olyan félelmetes, szerinted nem? - néztem rá, oké, az egész egy kicsit vicces helyzet volt, oké nagyon, de akkor is. Félelmetes, punktum.
Tényleg vicces helyzet lehetett, mivel Bence elröhögte magát, mire én se bírtam ki, úgyszint szakadtam a nevetéstől.
Szerencsére a fiúknak nem tellett sok időbe mire lőttek egy képet a dirinővel.
- Mit röhögtök itt! Van már két pontunk, hejj! - Milán a kezét a feje fölé tette, és valami eszméletlen idióta örömtáncot próbált eljárni, amin mi többiek csak dőltünk a röhögéstől. - Hát mér', most nem táncolok jól? - nézett ránk, mire látta, hogy jót nevetünk.
- Haver!  - nyögte ki Adrián. - Ez olyan volt, mint egy rossz csippendélshow.
A fiú beszólásán már maga Milán is röhögött, és úgy döntött, inkább abbahagyja a táncolást.
- Már csak egy kérdés - mondta Bence Adriánhoz fordulva, miközben a lépcsőn haladtunk, hogy begyűjtsük a tesi tanárnőtől a három pontot. - Te hol láttál már csippendésshow-t, hogy meg tudod különböztetni a jót és a rosszat? - kérdezte a haverjától, mire mi újra a nevetéstől kiszökkenő könnyeinkkel küszködtünk.
- Ez legyen az én titkom - kacsintott, mire egy pillanatig csend volt, de újra nekiálltunk nevetni. - Esetleg Barbinak elmondom, ha akarja, sőt, megmutatom neki, milyen a jó - nézett rám, mire talpig elvörösödtem. Nem néztem tükörbe, de éreztem, hogy még a fülem töve is piros mint a paradicsom.
- Beteg vagy - próbáltam elterelni az arcszínemről a tekintetét, és úgy, mint Bencét, hasba ütöttem.
Hmm. Milyen harcias lettem mostanság. 
Időközben odaértünk a tesitanárok szobájához, ahol ők általában szoktak lenni. Bekopogtunk.
- Igen? - hallatszott bentről a válasz.
- Tanárnő! - néztem bociszemekkel. - Nem akarna velünk egy fényképet csinálni? Tudja, ön éri a legtöbbet...
- Igen, igen, mert olyan csini ma - jegyezte meg Milán, mire a többiek röhögni kezdtek, és én is alig bírtam visszafolytani a nevetésem.
- Nem- nem, fotót azt nem - mondta, mire visszament a kuckójába.
- Hát... Úszott a három pontunk - néztem a fiúkra csalódottan.
- Igazából nem. - Szorgosan keresgélt a mobiljában, és felénk mutatta a képet.
- Jesszum, ezt mikor? - néztem rá csodálkozva.
- Hát a profik ezt már csak így csinálják...
A képen Adrián fél feje látszott és a tanárnő, ahogy csak a fejét kidugva kinéz az ajtón. Lényegében selfie... 
- Profi - tartottam a kezemet, mire a srác belecsapott. A többiek is így tettek, aztán mentünk, hogy a tanárnő rá ne jöjjön, hogy lekaptuk. - Adrián! - szóltam utána.
- Hmm? - nézett vissza.
- El kell még egyszer próbálni a dalt? - Tudom, sekélyes, átlátszó, de ilyen egy kétségbeesett lány... Ja, egy kétségbeesett, béna lány.
- Szerintem már megy eléggé. - Nem spirázta túl.
Csak pampogtam egy "oké"-t, aztán mentünk is tovább a többi tanárhoz.
A nap végére tizenkét tanártól kaptunk képet, ami azért elég jó.. Fogjuk rá.
- Uuu, annyira várom már a délutáni dolgokat, ti hány fotót csináltatok? És sikerült lefotóznotok Puskást? - érdeklődött kicsit túlpörögve Vivi, idő közben valamelyik fiútól egy plüssállatot is ellopott, azzal a magyarázattal, hogy illik a ruhájához, ezért most ez kell neki.
- Tizenkettőt. Nem mondom el, majd meglátod - válaszoltam,mire csak egy "ahjjj"-t nyöszörgött, de ismét a tizedikesek jelentek meg a termünkben.
- Gyertek a biosz elődadóba! Legyen nálatok bérlet, kabát és a hálózsák! - figyelmeztetett, aztán ahogy jött, el is tűnt.
Az utolsó óránk elmaradt a gólyanap miatt, azidő alatt lesznek a tizedikesek által rendezett játékok.
Felkaptam a cuccokat, amiket kértek, és már indultunk is ki Vivivel a terem felé, amit kijelöltek nekünk.
Kivételesen a tízfős osztályterembe húsz embert kellett benyomorintani, és végre találkozhattunk kicsit közelebbről az évfolyamtársakkal, bár nem nagyon izgatott ez valakit is.
- Figyeljetek! - szólalt fel középen egy magas lány, valószínűleg a vetélkedőt ő szervezte. Éles hangja volt, ami egy kicsit fiús hatást keltett, amihez megfelelően is öltözködött. Szőke haját szög egyenesre vasalta, az arcára pedig nem kis vakolatot kent ma reggel. - Most kiosztjuk, hogy a három állomás közül melyik csapat hova megy, szóval kuss legyen, és figyeljetek egy kicsit - mondta kicsit hangosabban a kelleténél. - Szóval. Egy állomásra egyszerre egy á-s és egy b-s csapat indul. Palival megy - mutatott itt a mellette álló csontvékony, szőke srácra - a Wiener Schnittzel és a Cosinus csapat, mégpedig le a metróhoz. Lilivel - itt a másik oldalán lévő szemüveges lányra célzott - az Papucsállatkák és a Fish and Chips megy, és először a lenti Princesshez. Aztán Grétivel - ujjával a Lili mellett álló fekete hajú lányt vette célba - a maradék, vagyis a Sauerkraut és a Paralelogrammák. Ők a térre mennek. Jó szórakozást! Ha kell valami, szóljatok - fejezte be, majd ellépett az asztaltól.
- Szóval azt a Lili csajt kéne követni? - jelent meg mellettem hirtelen Dorci, mire csak bólintottam egyet, és megkerestük a csapat többi tagját.
- Mindenki megvan? - kérdezte a lány, akit a főkolompos Lilinek mutatott be.
- Elvileg... - válaszolta Adrián. Igazán körbe se nézett, de igazából édes mindegy. Ha a bések nem találnak ide, ez van.
Négyük közül csak egy lány volt, aki szemmel láthatólag nem nagyon találta a helyét a fiúk között. Nem volt csúnya, de világszépének se nevezhetném. Barna haja pár méterről is töredezettnek látszott, de őszintén, nem úgy tűnt, mint akit a divat hajt. Csendesen követte a társait, meg minket.
- Szóval itt volnánk - állapította meg a vezetőnk. - Készültetek egy altatódallal, azt kell itt előadnotok. - Idő közben egy srác jelent meg fényképezőgéppel a kezében, mellette egy-két tizedikessel díszkíséretként. - Annál több pontot kaptok, minél nagyobb lesz a show. Szóval, ha csak simán eléneklitek és semmit sem csináltok, kevesebb pontot fogtok kapni. Minden világos?
Ezt úgy kérdezte, mintha hülyék lennénk felfogni. Nem csoda, hogy eddig se nagyon bírtuk őket, most meg... Hát már értjük, miért.
Egy kis körbe gyűltünk össze, hogy megtanácskozzuk a dolgokat.
- Mit csináljunk? - tette fel a nagy kérdést Milán. Ez jó. Nagyon jó. Csak nem vagyunk vele előrébb.
- Akkor a Charlie dal legyen, ugye? - kérdeztem a biztonság kedvéért, mire mindenki bólogatott. - Táncolhatnánk, az nem jó?
- Keringő? Azt úgyis mindenki tud - nézett elsőként a fiúkra Dorci. Az egy dolog, hogy ő tud, meg én is tudok, de a három fiú? Meg ahhoz túl kevesen vagyunk.
- Nem vagyunk kevesen hozzá? Mármint nem vagyok egy matekzseni, de asszem azt vágom még, hogy két lány meg három fiú az nem ugyanannyi - felelte Milán.
- Megvan - ugrott be valami Adriánnak, mire odament az egyik sráchoz a másik csapatból, és szó nélkül levetette a fejéről a baseball sapkáját. - Tessék. Tartsd ezt közben, hátha szerzünk valami lóvét.
Először azt hittem, poénkodik, de mire Milán elvette a sapit, kiderült, hogy mégsem.
Akkor benne vannak a táncos előadásban. Hejj.
Adrián elém lépett, és a kezébe fogta az enyémet. Hirtelen az egész világ kikapcsolt, ahhoz képest, hogy egy metróaluljáróban voltunk, ahol minden tele volt emberekkel. Kezét a derekamra tette, én meg közeledtem felé egy lépéssel, láttam, hogy Bence és Dorci, kissé ügyetlenül, de ugyanezt teszik. Aztán ahogy megbeszéltük, intettem, és elkezdtem a dal refrénjét.
- Könnyű álmot hozzon az éj, altasd el hűs dunai szél, aludj el, kisember, aludj el... - és mire az első szót kimondtam, a többiek csatlakoztak hozzám. Közben néha oldalra tekintgettem, Milán mégis mi a toszt csinál, de úgy látszik show-t. Miközben mi romantikusan keringőztünk, ő breakelni próbált, és az emberek felé tartotta a sapkát, mire önkéntelenül is elnevettem magam.
- Ez beteg - suttogtam alig hallhatóan, de Adrián mégis válaszolt rá.
- Az, de még mennyire. - Megpróbálta visszafolytani a nevetését, de alig sikerült neki.
Mikor vége lett a dalnak és a rövid bemutatónak, a többiek megtapsoltak minket, Milán odahozta hozzánk a sapkát, amiben kemény kétszáz forint hevert. Az aztán nem semmi!
A bések hagyták annyiban az egészet, és csak simán elénekeltek egy mindenki által ismert altatódalt.
- Oké! - csapta össze a kezét a vezetőnk. - Akkor menjünk tovább a metróhoz - vezényelt minket le, ahol már vártak ránk mások.
- Ez irtó gáz volt - suttogtam Bencének a mozgólépcsőn.
- Ne is mondd... - értett velem egyet, mire Milán arca éktelenkedett az enyémbe.
- De ne mondjátok, hogy nem vagyok ügyes?! Szereztem kétszáz forintot! Abból tudod, mit lehet venni? - nézett rám nagy szemekkel.
- Mind az ötünknek egy-egy kiflit? - kérdeztem vissza, mire Bence elnevette magát mellettem.
- Amatőr. Sört! Sört vehetünk belőle! - csinált úgy Milán, mintha a legnagyobb bűn lett volna, hogy ezt nem tudom.
- Minek neked a sört? - Persze, tudtam, csak azért na.
- Ne legyél már ennyire szőke. Ráönteni Dorci hajára. Annyira megnézném, ahogy sikítozik - röhögött fel, miközben a szeme előtt megjelent a kép. - Meginni, szerinted minek?
- Jó, oké, rendben. Felőlem azzal smárolsz verbálisan, akivel akarsz... - tettem fel a kezem, mire a srác visszamondta, hogy ő nem verbálisan smárol, hanem rendesen, és ha én tudnám, ő milyen jól smárol... Kezdek félni. 
- A lényeg, hogy a következő metróra fel kell szállnotok, és egy macit kell keresnetek. Bárhol, bárkinél lehet. - A bárkinél szót erősen kihangsúlyozta, így erős gyanúm támadt, hogy valamelyik tizedikesnél kell majd keresni. - De a Deáknál mindenképp szálljatok le, és forduljatok vissza! - utasított minket, és a következő szerelvényen már fent is voltunk.
- Mi Barbival megyünk az elejére, ti meg menjetek a másik végére - mondta Bence, és elindultunk egymás mellett a peron másik oldala felé.
- Tuti valamelyik tizedikesnél lesz. Kétlem, hogy egy macit egyedül utaztatnának egy metrón! - Kivéve, ha Ted az. 
- Valószínű. - A gép pittyogni kezdett, és az ajtók egyszerre csapódtak be. - Te nézd ezen az oldalt, én nézem a másikon.
Sok elnézést kérés után a metró közepén még a Batthyányi előtt találkoztunk a többiekkel, és nagy meglepetésünkre Adrián kezében egy jókora barnamaci volt felfedezhető.
- Asszem megtaláltuk - mondta.
A Deákon leszálltunk, ahol a bések már vártak ránk, hogy menjünk tovább az utolsó állomásra.
- Irány a park! - adta ki az utasítást Lili.
Az előző két csapat még nem fejezte be a dolgát itt, így láttuk, mi lesz a következő feladatunk. Zsákban ugrálás, hippi já jé. Ezért kellett a hálózsák.
- Érdemes levenni a cipőtöket, és úgy belelépni a zsákba. Biztos, láttatok már ilyet. Akik ezen az oldalon vannak, azok indulnak először, mikor átértek, akkor jön a másik oldal. És persze ezt minél gyorsabban. Felkészülni! Vigyázz! Rajt!
Az utolsó szó után elindította a stopperóráját, és mérte, mennyi idő alatt teljesítjük a távot. Az első szakaszt Adrián és Milán ugrálta, aztán jöttünk mi, többiek. Jó gyorsan átértek, így nekünk sem lenne szabad ezt az időt elrontani. De szerencsére tizenöt nagyobb ugrással simán át lehetett menni ezen a pályán.
- Szuper! 7.23 - diktálta be az időt. - Eddig ez a legjobb. Meg azt hiszem végleg is, mert ti vagytok az utolsók, ugye?
Mi csak bőszen bólogattunk, és már indultunk is vissza az iskolaépületbe.
Felüdülés volt a beizzadt pizsamából átváltani a rendes, bálozó ruhába.
Ja, mert persze. Nem említettem, hogy mindezt pizsamában?