Karácsonyi különkiadás

Eljött a Szenteste, amit tavaly óta várunk. Nem húznám tovább a szót: Minden kedves olvasómnak boldog karácsonyt! :) 
Egy kis ajándékkal is készültem nektek, egy különkiadással, mint azt a címből is láthatjátok. Kivételesen ez nem egy másik szereplő szemszögéből íródott, hanem egy másik évben játszódik. 
Remélem tetszeni fog így is! 
Köszönöm, hogy velem tartotok:
Barby

Egy kis karácsonyi hangulatot adott: (x)

Öt évvel ezelőtt - Szenteste

Már nagyban ment a szentesti készülődés a házban, amit annyira imádok. Összehozza a családot, és ez az egyetlen alkalom, mikor kimondottan szeretek takarítani.
Apa a fának a törzsét faragta a kertben, hogy beleférjen a tartójába, Krisz meg Ricsi segítettek neki, nehogy baja essen. Mármint a fának, nem apának. Annyi lenne a fenyőnek, ha véletlenül nagyobb erővel csapna a baltával, na neeem. Karácsonyfa nélkül nincs karácsony, nem szabad elrontani a farigcsolást!
- Mindennek tökéletesnek kell lennie! - mondtam anyának, miközben az összevalókat dobáltam bele egy tálba a mézeskalácshoz, amit minden évben szoktunk készíteni. Míg én sütöttem, anyára maradt a piszkos munka, felszedte a kis liszt, cukor darabokat, amik véletlenül kiszóródtak. Hopika. 
- Csak óvatosan, szívem! - figyelmeztetett, mikor már ezredszerre szóródott az asztalra valamennyi hozzávaló. Üres kezével eltolta az orrára hulló kis hajtincset, ami kiszabadult a hajgumival összefogott kontyából.
Olyan csodálatos nő volt. 
- Bocsi - néztem rá bűnbánóan, mire csak elmosolyodott, és puszit nyomott a fejem búbjára.
Rémesen éreztem magam, amiért nem ütöttem egy az egyben rá, pedig annyira jó lett volna, ugyanilyen szépnek születni! Szerintem sokkal szebb az ő fényes, barna haja, mint az én gyenge szőkém.
- Minden benne van? - nézett felém, miközben tett-vett a konyhában. Még ebben a melegítőben is csinin festett.
- Ahha. Összekeverhetem? - kérdeztem, mire csak a kezembe adta a keverőgépet, én meg mosolyogva elvettem a kezéből, és az áramba dugtam.
Annyira szerettem egyedül sütni, olyan érzés, mintha már felnőtt lennék, és ezerszer elgondolkodtam azon, vajon a jövendőbeli férjemnek ízleni fog-e majd az, amit sütök neki.
Hangos ajtó csapódás jelezte, hogy a fiúk rendesen elvégezték a feladatukat.
- Anya, van valami kaja? Éhen halok. És ne nevess! Sokkal nehezebb kifarigcsálni azt a szart, mint gondolnád - lépett be a helyiségbe Ricsi még koszos csizmával.
- Demeter Richárd! Most vedd le a mocskos csizmád, különben te takarítod fel a dzsuvát magad után, fiacskám - nézett anya mérgesen a bátyámra, aki úgy tett, mintha ártatlan lenne az egészben, de azért gyorsan kispurizott, hogy levegye a lábbelijét.
Egyszer csak apa jelent meg a fia helyén, és egyenesen anyához lépett.
- Hmmm, mi ez az isteni illat? - szagolt bele a levegőbe. Éppen a bejgli sült a sütőben, két mákos és három diós. - Drágám - szólította meg anyát, és egy cuppanós puszit nyomott a szájára, mire csak elfújjogtam magam.
- Inkább beteszem a kazettát a magnóba - minthogy pillanatokon belül pornójelenetté fajuló dolgokat lássak - tettem hozzá magamban.
A dobozhoz siettem, ki a konyhából, hogy megkeressem a kis kazettát, amit évente egyszer, ilyenkor előveszünk, és pakolás, sütés, főzés közben azt hallgatjuk. Nem kellett hozzá sok idő, hogy megtaláljam, hamar karácsonyi hangulat kezdett el uralkodni a házon a kis zenének is köszönhetően.
Amint ezzel végeztem, visszamentem a konyhába, de először belestem, hogy az a felállás van-e még ott, vagy nyugodtan folytathatom-e tovább a mézeskalácssütést. Szerencsére az utóbbi állt elő.
Elővettem a fiúkból a szintén évente egyszer használt mézeskalácsformákat, és a kinyújtott tésztából kis emberkéket és másféle alakokat vágtam ki, miközben apa a híres Demeter-féle halászlét készítette nagyban, pucolta a büdös halat, meg csinált mindent, ami ahhoz kellett. Én nem értek ehhez, így csak azt tudom, hogy nagyban ügyködött a konyhában, és néha össze is ütköztünk. Anya közben lepihent a nagy hasával, mivel az ünnep után be kell feküdnie a kórházba, hogy a kishúgom megszülethessen.
Lehet, kicsit önzően hangzik, de nem szerettem volna, hogy ma szülessen meg, azzal Szonja - elterveztük, ez lesz a neve - elrontaná az egész szentestét. Tíz éves fejjel szeretném nem a kórházban megkapni az ajándékaimat. Uppsz, ez megint önzően hangzott. 
- Valaki nyissa az ajtót! - nyögte ki a nagy súly alatt Krisz, aki Ricsivel együtt hősködni akartak, és egyedül hozták a feldíszítetlen karácsonyfát.
Otthagytam a tésztababáimat, és a segítségükre siettem.
- Várj, teszek alá valamit, hogy ha lehullanak a tűlevelek, könnyebben össze lehessen szedni őket. - Nem vártam meg a válaszát, kénytelenek voltak még egy kis ideig a bicepszükkel tartani a nehéz fát.
Gyorsan találtam egy szintén karácsonyi mintájú rongyot, amit leterítettem, így a fiúk nyugodtan ráhelyezhették a fenyőt.
- Akkor díszítsünk! - csapta össze a két kezét Ricsi, és már ment is a díszeket tartalmazó dobozokért.
Ez a fénypontja az egész karácsonynak! A fadíszítés, és aki nem ezt vallja, az kamuzik.
- Fiúk - lépett be apa a nappaliba. - Elbírtátok a fát? - nézett rájuk kételkedve, mire én elnevettem magam. Oltás a javából.
A bátyáim is tudták, hogy poénkodik, igazából büszke rájuk, de azért úgy tettek, mintha a szívükre vették volna.
- Ez - mutatott Krisz a felkarjára, ahol elvileg a bicepsze van. - Ez bírta el. - Ricsi és én se bírtuk ki röhögés nélkül. - Anya, segítesz díszíteni? - terelte tovább a témát, és odament segíteni neki felállni, mivel a pocaklakó miatt egyedül már alig sikerül neki.
Így történt, hogy az egész család együtt díszítette a fát. Minden tagja beleadta a saját maga kreativitását, már amennyit egy fenyő díszítésénél bele lehet adni.
- Kész - lépett hátra anya, hogy megcsodálja a művünket, miután feltette az utolsó darab függőt is.
Az egész fát égők sora vette körül, közöttük apró kis angyalkák, gömböcskék, arany és vörös árnyalatú díszek sokasága. Alul kis képek voltak mind az ötünkről, azért, hogy alá tehessük a kis ajándékokat és meglepetéseket a másiknak.
Mind ugyanabban az évben készült, két évvel ezelőtt. Az enyém a nyolcéves szülinapomon, mikor a kezemben a tortám van, és mosolygok úgy, hogy az egyik első fogam ki van esve. Nem ciki kép, ááá dehogy. Időrendi sorrendben Ricsi a következő, akiről szintén egy kissé gázos kép került a fára, mikor annyi idős volt, mint most én. Megpróbál mérges lenni, de egy kissé furcsa arcformát hozott így össze. Oké, kimondom. Mint egy székrekedéses. Egyik szeme lecsukva, a másik résnyire nyitva, de apa pont ezt a képet kapta le, ami végül ide került. Kriszről egy teljesen normális, a ballagási tablóképe került ki, még tizennyolc éves korából, a mázlis, neki nem kell égnie. A szüleinknek közös csillag jutott, amibe a képet tették önmagukról, ami az esküvőn készült róluk. Természetesen egy profi fotó, anya gyönyörű rajta, apa meg kivételesen kiöltözött.
Elpakoltuk a dobozokat, aztán apa szólított, hogy menjünk az asztalhoz, mivel ilyenkor nem szoktunk ebédelni, csak valamit bekapunk, hogy ne korogjon egész nap a gyomrunk, este viszont egy olyan eszem-iszomot csapunk, hogy azután sose bírom egyhamar elaludni. Oké, talán a késői elalvásnak az új játékok is az okai szoktak lenni. 
- Jó étvágyat! - szólt anya, miután mindenkinek szedett apa híres halászlevéből.
- Jó étvágyat! - vágtuk rá szinte egyszerre mindannyian.
Egy kis csend telepedett ránk, mindenki evett, és a leves, mint mindig, most is mennyei lett, majd meg kell mondanom apának is.
Miután végeztünk az előétellel is meg a rántott hallal is, ami a második volt krumplipürével, felálltunk az asztaltól, és kérdés nélkül felszaladtunk a szobánkba a többiek ajándékáért, amit eddig a legféltettebb kincsnél is jobban őriztünk, és mikor visszaértünk, letettük a többi mellé.
Kíváncsian tapasztaltam, hogy az enyém alatt már van egy kis csomag, már fúrta az oldalam, mégis mi lehet benne. Mikor mindenki visszaért, anya felszólalt:
- Akkor ajándékozzunk!
Kezébe vette három csomagot, míg mi sorban álltunk, mint valami katonák, míg kiosztják az éves jutalmunkat.
- Boldog karácsonyt, szívem! - mondta anya mosolyogva, mikor apával együtt a kezembe adták a dobozt, ami már akkor hívogatott, mikor megláttam.
- Uuu - csak ennyit tudtam kimondani, és már szaggattam is szét a csomagolópapírt.
A csomagnak egy könyv volt az alapja, amit igazából már rég kérni akartam. Rajta egy családi képpel ellátott bögre volt, és ha jól láttam, ebből mindhárman kaptunk egyet-egyet. De amikor belenéztem a bögrébe, egy kis dobozt találtam benne, amit rögtön ki is vettem onnan. A kék bársonykötéses csomagolásban egy kis gyűrű pihent, benne egy apró ékkővel a közepén. Olyan csodálatos volt, hogy egyből könnyeket eresztettem miatta.
- Ez gyönyörű - böktem ki végre, és a szüleim nyakába borultam.
- Vedd föl - biztatott anya, és a tekintetével végigkövette a cselekménysort, ahogy a gyűrűsujjamra juttattam az ékszert.
- Na, hogy áll? - mutattam oda a család többi tagjának az új szerzeményemet.
- Csodásan áll, szívem - válaszolta apa. - Hord egészséggel - piszkálta össze a hajam.
- Anya? - néztem a nőre, aki mindig is a példaképem volt, és a véleménye rengeteget számított nekem.
De nem csodálatot vagy ámulatot láttam rajta, hanem... fájdalmat.
- Mi a baj, drágám? - nézett apa rémülten rá.
- Azt hiszem... - nyögte ki. - Megindult a szülés.
A szüleim egymásra néztek, apa felsegítette anyát, hogy bevigye őt a kocsiba, és sietősen menjenek a kórházba.
Felpattantam én is, segítettem pár ruhát összedobni egy táskába, míg apa anyának segít a kabátja és a cipője felvételében.
- Krisz - nézett apa a legidősebbre közülünk. - Vigyázz rájuk, hívlak, amint tudunk. Vigyázzatok magatokra, renden? - simogatta meg egyenként az arcunkat.
- Drágáim, ne haragudjatok - nyomott puszit anya is mindannyiunk arcára. - Auuu - rándult össze ismét, de apa erősen fogta ahhoz, hogy ne essen el, de láthattuk, hogy sietniük kell, ez nem játék.
- A kulcs fel van akasztva, ne engedjetek be senkit! - nézett hátra utoljára apa, bár ekkor még nem tudta, hogy utoljára vagyunk így együtt, közösen, öten.
Mit sem sejtve, jó testvér módjára ültünk hárman a szőnyegen, kibontva a többi nekünk szánt ajándékot, amikkel aztán játszani is kezdtünk. Közösen egy Monopoly-t is kaptunk, így leültünk, és nekikezdtünk egy menetbe.
- Hé, a telkemen vagy, fizess! - ripakodott rám Ricsi, pedig már el akartam slisszolni a dolgot, de észrevette. Sasszemű.. 
Hirtelen egy Tankcsapda szám törte meg a csendet, emlékszem rá, még Krisz mutatta, mikor bent jártam a szobájában.
- Igen? - vette fel a mobilját a bátyám. - Baszki - nyögte ki, pedig nem szokott káromkodni. Legalábbis én még nem hallottam. Arca falfehérré változott. - Siessetek! - kérte a vonal túlsó végén lévőket, aztán letette a telefont. Egyikünk sem szólalt meg, vártuk, hogy Krisz továbbadja, amit hallott. - A nagyi volt - kezdte. - Anyáéknak balesete volt. Jönnek értünk kocsival, és bemegyünk hozzájuk - adta ki az utasítást.
Igaz, már tizennyolc éves, de a jogsija egy autó nélkül mit sem ér...
- És ... jól vannak? - vett nagy levegőket Ricsi. Nem sokszor láttam volna rajta, hogy meg van ijedve, de ez az a pillanat volt.
- Nem tudom! - emelte fel a hangját Krisz, amitől a fivérünk egy kicsit megijedt. Látszott rajta, hogy ideges, méghozzá nagyon, ahogy mindhárman azok voltunk. Idegesek voltunk és féltünk. Féltünk mint még soha.
Jobbnak tartottuk, hogy meg se szólalunk, míg a nagyiék meg nem érkeznek hozzánk, szerencsére nem laknak orbitálisan messze, maximum húsz percre kocsival, de most alig negyed óra alatt ideértek.
- Gyertek! Semmi baj nem lesz - próbált megnyugtatni, és a szárnyai alá venni minket a nagyi. Mindannyiunk arcát könnyek tarkították, a felnőtteken is látszott, de próbálták miattunk titkolni.
A hozzánk lévő legközelebbi kórházba szállították őket, mint megtudtam a nagyitól. Nem sokat szólaltunk meg, nagyapa erősen fókuszált az útra, és ahogy jobban megnéztem, a kormány szorítása közben az ujjai teljesen elfehéredtek.
A megengedettnél kicsit többel mentünk, szerencsére rendőrrel nem találkoztunk, így gond nélkül parkoltunk le a kórház előtt.
- Kérem! - intett a nagyi egy arra jövő ápolónőnek. - Megtudná mondani, merre vitték a fiamat és a menyemet? Ma szállították be, autóbalesetben sérültek meg. Demeter Károly és Süle Tímea.  A menyem éppen a legkisebb unokánkat várta. Kérem, segítsen! - nézett rá könyörgően a nőre.
- Azt hiszem, tudom, kire gondol. Most hoztak be negyed órája egy  házaspárt. Bővebb információval sajnos nem tudok szolgálni. - A fiatal nőn látszott rajta, hogy nagyon sajnálja. - De nézzék, ott jön az főorvos úr, szerintem ő többet tud nálam - mutatott egy fehér köpenyes palira, aki közeledett felénk.
Tényleg, ha anya... megsérült, mi történt a húgommal?
- Magunk Demeter Károly és Süle Tímea hozzátartozói? - nézett ránk higgadtan. Szerettem volna én is ilyen lenni az ilyen esetekben. Nyugodt maradni, de ez nekem sose sikerült.
- Igen, mi vagyunk. Hogy vannak? - vágott a nagyi bele a közepébe.
- Nem fogok hazudni maguknak. Szerintem a gyerekek is elég idősek ahhoz, hogy megértsék a helyzet súlyosságát - nézett ránk az orvos. - Apukátok nem sérült nagyot, néhány karcolással és egy pár perces eszméletvesztéssel megúszta a dolgot, de anyukátok már nem volt ilyen szerencsés. Már betoltuk a műtőbe, az orvosaink dolgoznak, az imént jöttem ki onnan, hogy megkeressem magukat. - Az utolsó mondatot már a nagyiéknak intézte.
- Mik az esélyei? - nézett az orvosra könnyes szemmel nagyapa.
- Sajnos nem szolgálhatok jó hírekkel. Egy igazi karácsonyi csoda kell ahhoz, hogy túlélje. - Szemében sajnálat jelei tükröződtek.
- Ez nem lehet igaz... -  csorogtak a könnyeim. Nem lehet igaz...  Anya. 
- És Szonja? - nézett Krisz továbbra is az orvosra. Szegényt elárasztottuk kérdésekkel, de nem várhatott mást.
- A picinek is válságos az állapota, az anyukával együtt nagyot ütődtek a szélvédőnek, nagyon sok vért vesztettek mindketten.
- Jajj, istenem - esett majdnem össze a nagyi, így nagyapa rögtön leültette a váróban egy székre.
- És... mikor láthatjuk? - kérdeztem meg félénken.
- Apukátokat már lehet látogatni azután, hogy elvégezték a rutinvizsgálatokat, ami még tíz perc körülbelül. De ne sírj, kicsi lány! - simogatta meg kedvesen a vállam. - Megteszünk mindent, hogy visszakapd anyukádat - próbált meg nyugtatgatni.
- Ígéri? - néztem rá félelemmel telin a doktorra.
- Ígérem - tette a szívére a kezét.
Ahogy a doki ígérte, tíz perc múlva bemehettünk apához, aki egy kórházi ágyban pihent.
- Gyertek! - kérte. Hangja kicsit rekedtes volt és fájdalommal teli. - Tímea hogy van? És a pici? - nézett a nagyiékra, akik szintén velünk jöttek.
- Nem túl jól - ismerték be.
Mi sorban odamentünk apához megölelni. A tudat, hogy egy hajszál híján itt hagyott minket... Összeszorította a szívem.
Egy ideig beszélgettünk mindahányan itt voltunk, úgy mindenről. Megpróbáltuk elütni az időt, amíg valaki nem szól nekünk az újabb fejleményekről.
- Süle Tímea rokonai? - lépdelt a kórterembe egy újabb fehér köpenyes ember, de nem az, aki fogadott miket a liftből kilépve.
- Igen - pattant fel nagyapa rögtön.
- Jól van a feleségem? - kérdezte apa aggodalmasan, amit teljesen megértek.
- Egy jó hírünk van és egy rossz - húzta az idegeinket a pasi, már most nem bírom. - A jó hír, hogy a kislányuk császárral megszületett, és teljesen egészséges, jelenleg egy inkubátorba helyeztük.
Apán egy enyhe mosoly jelent meg, de aztán a rossz hírre gondolt.
- És a feleségem? - nézett az orvosra aggodalmasan.
- Ez a rossz hír. Sajnálatos módon a felesége életét nem tudtuk megmenteni. Az eszméleténél van, kérte, hogy a bébit mentsük helyette. Őt most tolják át az egyik közeli kórterembe. Hallja, amit mondanak neki, de válaszolni nem tud. Nincs sok ideje hátra, percek, maximum órák. Amint áttolták meglátogathatják, és elbúcsúzhatnak tőle.
Elgondolkodtam azon, hogy tanítják-e ezt az orvosi egyetemen, az érzelemmentes közlést a halálát valaki szeretteinek. Lehetséges...
- Menjünk, gyertek! - szorította meg erősen a kezem apa, mintha ebből nyerne erőt ahhoz, hogy felálljon, és elbúcsúzzon.
Megkerestük a termet, amit a doki mondott, és az egyik ágyban anya feküdt, látszólag öntudatlanul, de ha az ember igazat szólt, akkor hall minket.
Először a nagyiék mentek oda hozzá. Mindketten megpuszilták az arcát, és néhány szót suttogtak neki, amit nem akartam kihallgatni, mivel magánügy. Aztán viszont sorjában, először Krisz, majd Ricsi, utána pedig én kerültem sorra. Végignéztem a többieken. Mindenkin látszott a fájdalom, a kisírt szemeken végignézve nekem is újabb adag könnyzuhatag tört ki.
- Én... sajnálom - böktem ki. Anya kezére tettem az enyémet, az ujjaira kulcsoltam a sajátjaimat. - Ne hagyj el, kérlek! - suttogtam neki. - Kérlek, anya! Szükségem van rád. Kérlek. - Szememet lehunytam, és vártam a csodára. Szenteste. Ezer meg ezer könnycsepp gördült ki a szempilláim alól. - Szeretlek - mondtam ki végezetül.
Hirtelen egy apró szorítást éreztem az ujjaimon. Erőtlenül, de ez egy apró biztosíték volt, hogy hallotta, amit mondtam neki, és ő is ugyanígy érez.
Ajkamat az arcára nyomtam, és egy utolsó puszit adtam neki. Utolsót. 
Megfordultam, így a többiekkel kerültem szembe. Letöröltem a sok könnycseppet, amik az arcomon futottak végig.
- Én ezt nem bírom - suttogtam magam elé, és hagytam, hogy érzelmeimtől vezérelve kirohanjak a kórteremtől.
Céltudatosan kerestem valamit. A táblák az emelet másik felébe irányítottak, ahonnan kisgyerekek százai, oké ez egy kicsit sok, de rengeteg gyerek ordibált, így hallottam, hogy jó helyen járok.
Egy üveggel elkerített résznél apró bébik feküdtek inkubátorokban. A szemem önkéntelenül is a falhoz tapadt, tekintetemmel a húgomat kerestem. Akkor vettem észre, hogy mellettem közvetlenül egy ajtó van, ami bevezet a kisgyerekekhez. Tudtam, hogy hülyeség és veszélyes, de lenyomtam a kilincset, és a legnagyobb meglepetésemre nyitva volt. Óvatosan bezártam magam mögött, és hangtalanul lépkedni kezdtem a többnyire alvó csecsemők között. Az összes el volt látva névvel, így azokat is elkezdtem figyelni, hátha megtalálom a húgom.
Aztán megláttam.
Egy pöttöm virágszál feküdt fehér rongyba bugyolálva. Pár centis barna haja az égnek állt, amit a nagy páva gyerekek zselével sosem érnek el. Árgus szemekkel figyelt, de nem sírt rögtön, ahogy meglátott, hanem megnyugodott. Vagyis én így éreztem. Mindkét keze ökölbe volt szorítva, de a jobbal meg akart engem érinteni, nyújtózkodott, hogy elérjen. Így láttam, a csuklóján lévő papírra mit írtak:
Demeter Szonja. Született: 2010. 12. 24. 
Nem tudtam türtőztetni magam, egy újabb kósza könnycsepp gyűlt össze a csatornában, aztán gondolt egyet, és az inkubátorra hullott.
- Üdv a családban, Demeter Szonja! - suttogtam neki halkan és rámosolyogtam.