49. fejezet - Magas hangok

Ezt jól megcsináltam. Emberek tömkelege a szobámban, én meg a földre kényszerültem.
- Hé, minden oké? - jött a segítségemre valaki. Pontosabban nem valaki, hanem Bence. Kezét felém nyújtotta, hogy felhúzzon, és el is fogadtam.
- Csak meglepődtem. És ezt miért kaptam? A szülinapom csak augusztusban lesz... - néztem a körülöttem állók felé, mivel időközben egy kis kört alakítottunk. Bence, Vivi és én.
- Hát.. - szólalt meg a barátnőm. - Gondoltam jót tenne egy kisebb összejövetel, mivel kibékültünk meg ilyenek... Haragszol? - nézett rám bocsánatkérően. Ki tudna haragudni ilyenkor rá? Kis bociszemeinek senki se tud ellenállni, és csak jót akart.
- Dehogy haragszom, köszönöm - öleltem magamhoz, mire ő megkönnyebbült.
Bence kínosan mellettünk álldogált, míg mi Viviel összeláncolódtunk.
- Hozok inni, ki kér? - jelezte, hogy ő is itt van még.
- Én-én - mondtam szegény Bencének, aki gyorsan elsietett az italokkal megrakott kis részhez.
Közben az emberek a folyosóra is kimentek, így nagyobb hely maradt nekünk a szobában.
- Kóla - tért vissza Bence két pohárral, az egyiket magának szánta.
- Köszi - mosolyogtam rá, aztán mindketten az ágyamra ültünk. - Hogy terveltétek ki? - kérdeztem tőle.
- Vivi ötlete volt, de Adrián és én is segítettünk neki egy picit. Eredetileg csak egy kisebb összeruccanás szerű lett volna, de szóltunk Daniéknak, akik tovább adták a koleszos haverjainak, hogy buli lesz. És... ennyien lettünk - nevetett fel kínosan.
- Nem baj, tök jó ez így is.
A vállához nyúltam, és akaratomon kívül megsimogattam, mire ő a szemembe nézett. Pár pillanatig csak bámultunk egymást, én azt a mogyorószínű szempárt, amiben majdnem elvesztem.
Ennek a momentumnak hangos tapsolás vetett véget, amit Vivi adott ki. Az ajtóban állva magasba tartott kézzel kért figyelmet. Akárhogy is azt hinné az ember, hogy szerény lány, azért a szervezkedés a vérében van, és a figyelem középpontját sem szalasztja el soha.
- Arra gondoltunk, hogy énekelhetnénk valamit közösen. Már ha van kedvetek. Adrián hozta a gitárját, szóval kérjetek számot! - mutatott az ágynál elhelyezkedő fiúra, aki a hangszerét varázsolta elő a tokjából, és közben nevetett, ki tudja, min.
Fekete haja felfelé állt, narancssárga pólója egyáltalán nem tapadt most a testéhez, csaknem lógott rajta, de ez a stílus is jól állt neki. Egy laza mozdulattal a földre ült, és csodálattal néztem, hogy a többiek is követik őt. Szépen mindenki a padlón gyülekezett, várta, hogy elkezdődjön a dolog. Bencével egymás mellé telepedtünk le a két ágy közötti kis részre. Előttünk Bálint és társai ültek le, akik hátrafordultak, és nagyon kedves megjegyzéseket tettek ránk. Érezhető a szarkazmus? 
- Na, mi legyen az első? - hallatszott a zsivajban Adrián hangja, mire csaknem mindenki elcsendesült, és az emberek egymásra kezdtek nézegetni, hátha valaki megszólal.
- Valami ütőőőős - röhögött előttem Bálint, hangja kissé olyan volt, mintha néhány doboz sört már legurított volna, bár tudom, Vivi annyi piával nem szerelkezett fel, épp egy kicsivel.
- Egyéb kérés? - túrt bele a hajába Adrián.
Tudom. 
- Boulevard of Broken Dreams - mondtam neki, mire rám esett a pillantása. Elmosolyodott, és lefogta az első pár akkordot.
- I walk a lonely road - kezdte el, mire a második sorra mindenki bekapcsolódott, aki ismerte.
- The only one that I have ever known. Don't know where it goes. But it's home to me and I walk alone - folytattuk mindannyian.
Hirtelen meleg ujjak kezdtek az enyémre simulni, én pedig ösztönösen rákulcsoltam. Ránéztem a kéz tulajdonosára, és rámosolyogtam. Bence le sem vette a szemét rólam, ahogy én sem róla. Olyan volt, mintha egymásnak énekelnénk ezt a szomorú, de mégis megfogó dallamot.
- Stitchest! - kérlelte Vivi, mikor befejeződött a szám. - Légyszí!
- Adrián, mondd már meg neki, hogy nyálgépekkel nem foglalkozunk! - szólta le Marci Vivi stílusát.
- Vivi, az egy dolog, hogy én nem ismerem, bár ez a probléma orvosolható, ha kikeresem neten a kottáját, de a többiek nem ismerik, szóval. Valami más? - válaszolt diplomatikusan, és a maga stílusától kedvesebben Adrián.
- Mennyország Tourist! - üvöltötte be valaki a tömegből.
Adrián valamit ügyködött a mobilján, aztán újra a húrokhoz csapott.
Bár ismertem a számot, ahogy mindenki más, de nem énekeltem, egyszerűen csak figyeltem az összegyűlteket, ahogy a gitárost bámulják. A fiúk irigykedő, a lányok elaléló tekintettel. Adrián mindenkit az ujja köré tud csavarni. 
Jó volt figyelni az embereket, ahogy mindenki másként éli meg a dallamot. Néhány nőnemű egyed a fiújához dörgölőzve énekelt lágyan, míg mások a szingliként ringtak a dallamra. A pasik pedig átérezve a ritmust doboltak. Az összhang tökéletes volt.
Még néhány híresebb szám megszólalt; az RHCP pár száma, de magyar slágerek is megjelentek, olyanok mint a Valami van a levegőben vagy a Wellhellotól valami.
Aztán az emberek ezt is megunták, esetleg Adriánnak fáradt el a keze?
Bencével az italokhoz mentünk, ahol lehúztam egy újabb adag kólát, de láttam, hogy a mellettem álló fiú nagyon bűvöli az asztalon pihenő egyik gyümölcsös sört. A hirtelen ötlettől vezérelve érte nyúltam, és felpattintottam. Bence a mozdulatot a szemével követte.
- Felezünk? - kérdeztem tőle. A srác nagy szemekkel nézett rám.
- Sose láttalak még alkoholt inni - húzódott mosolyra a szája.
- Hát... most majd látsz - mondtam ki, és jól meghúztam a dobozt. A hideg, pár százalék alkoholtartalmú ital jó érzéssel töltötte el a torkomat, bár meg kell mondanom, nem fogok rászokni. - Most te jössz! - utasítottam, mire elvette, a szájához tartotta, de mielőtt beleivott volna, egy újabb mosoly terült szét az arcán, és újra megszólalt.
- Most le akarsz itatni? - röhögött. Ajkaitól elemelte a dobozt, de nem nagyon, csak annyira, hogy meg tudjon tőle szólalni.
- Az is lehet... - szaladt ki a számon ez a hülyeség, az ujjaim közben a mellkasára tapadtak, és úgy csináltak, mintha felsétálnának a fiú testén.
Bence újra felemelte a sört, és végre bele is ivott.
- Anyáék kinyírnak.. de amiről nem tud, az nem fáj - hagyta a lelkiismeretét, és  újabb adagot gurított le a torkán.
Zsolti és Milán jelent meg mellettünk, ekkor úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha hagyom a fiúkat dumálni. Meg amúgy sem akartam elvenni tőlük Bencét.
Meg akartam keresni Vivit, de mikor megtaláltam, inkább őt is hagytam, hadd töltse az idejét a pasijával. Úgyis sokat voltunk most együtt.
- Szia! Téged kerestelek pont - szólalt meg mögöttem egy selymes hang. Adrián volt az. 
Megfordultam, mire szembe került a gyönyörű, barna íriszeivel.
- Tényleg? - néztem rá nagy szemekkel.
- Ahha, mutatni szerettem volna valamit.
- Na, és mit? - érdeklődtem, de csak egy csintalan arckifejezést kaptam válaszul.
- Mindjárt megtudod - titokzatoskodott.
A szívem ritmusa az egekbe szökött, mikor az ujjai hozzám értek, és elkezdtek húzni ki az ajtón. Másik kezében a gitárjának a nyakát szorongatta. Mivel még a folyosón is folytatódott azok számára a buli, akik nem akartak a kis helyiségben nyomorogni, így távolabb kellett mennünk, hogy csendes helyre érjünk. De tényleg ezt akarta Adrián? Egy csendes helyet? Csak kettesben? A szívem hevesebben vert, mint eddig valaha is, ereimben a vér dübörgött, valószínűleg már Tokióig eljutott a hír, hogy mennyire izgulok. Ezernyi lehetséges kép jelent meg a szemem előtt, és az izgulás mellé egy kis félelem is párosult. Persze, nem hittem, hogy valami olyat csinálna velem, ami nem úriemberhez méltó, de egyszerűen elöntöttek az érzések. Egy fenti emelethez vezető lépcsőházhoz vezetett, a buli zajai már kezdtek tompulni. Aztán hirtelen megállt a sor tetején, és magával húzva engem is, leült. Persze én béna nem számítottam erre a mozdulatra, és majdnem vízszintesben végeztem, de Adrián elkapott.
- Óvatosan, kislány! Megvagy? - Mosoly jelent meg az ajkai szélén.
- Persze - válaszoltam, és gyorsan mellé huppantam a lépcsőfokra. Mutatóujjammal a rendezetlen tincseimhez kaptam, amik az esés közepette a szemembe hullottak, így azokat a fülem mögé toltam. -

Mit szerettél volna mutatni? - kíváncsiskodtam.

- Ezt gyakoroltam az elmúlt hetekben, bár még nem tökéletes - szabadkozott, aztán az ölébe vette a gitárját, ujjbegyeit erősen a húrokra nyomta, hogy ne rezonáljanak vagy recsegjenek. Farzsebéből egy pengetőt vett elő, majd egy ismerős dallamot kezdett játszani. - Take me down to the river bend... -  énekelte, nekem pedig könnyek kezdtek el gyűlni a szememben. Tekintetét elemelte a hangszerről, és rám nézett. Egy aprócska csepp haladt lefele az arcomon, mikor Adrián a refrénhez ért. Ahogy meglátta, lefogta a húrokat, arcára kis idegesség futott át. - Ennyire nem tetszett? 

- Dehogy is! - válaszoltam rögtön. - Ez gyönyörű, Adrián. 

Szája sarka már felfele görbült. Ujjával felém nyúlt, hogy azt a kósza könnycseppet letörölje. Bőre érdes volt a húr erős fogásától, de ez csak jó érzéssel töltött el. 

- Akarod hallani végig? - kérdezte közben. 

- Persze! - kiáltottam fel kissé hangosan. - Meg se kellett volna kérdezned. 

Újabb mosollyal díjazta a válaszom, majd ismét a gitár fölé hajolt, és onnan folytatta, ahol abbahagyta. 

- 'Cause I'm only a crack in this castle of glass. Hardly anything there for you to see. For you to see. - A sor végén felnézett rám, tekintetünk összetalálkozott, és onnantól kezdve nem szakadt el köztünk ez a kapocs. Olyan volt, mintha Adrián nekem énekelt volna, bár tulajdonképpen ez így is volt. 

Az utolsó szavakat alig merte kiejteni, nehogy megszűnjön a kettőnk közti varázs, de mikor mégis megtörtént, maga mellé helyezte a hangszert, gyönyörű kezét az enyémre helyezte, ami az ölemben feküdt. Aztán egyszer csak közelebb hajolt, én pedig tudtam, mit akar, mert én is ugyanazt szerettem volna. Megcsókolni őt. 

Olyan gyönyörű ajándékot adott nekem, megtanulta a kedvenc számomat, és mint egy szerenád elénekelte nekem akusztikus verzióban. Kell ennél több? 

Lassan közeledett felém, nem úgy, mint azt a legtöbb fiú szokta. Várta, mikor hátrálok ki a szituációból, de nem tudta, hogy eszem ágában sincs ebből a pillanatból kimaradni. Már csak milliméterek választhatták el az ajkainkat, de még mindig nem csókolt meg. A szikra, mint lángoló tűz pattogott közöttünk.

- Barbi! - hívott egy édes távoli hang, amire alapjáraton nem lettem volna mérges, de ebben az esetben... el nem lehet mondani, mennyire dühös voltam Bencére. A fiú megjelent a lépcső alján, ahol mi ültünk. Egy pillanat sem tellett bele, mire Adriánnal szétrebbentünk. - Oh - hagyta el ez a kis szócska Bence száját. 

Oh bizony. Lesz neked oh nem sokára...

- Akkor... - állt fel Adrián, és felém nyújtotta a kezét. - Menjünk vissza a szobába. 

A fiú egy apró rántással talpra segített, aztán gyorsan szedve a lépcsőfokokat Bence mellé értünk. 

- Már mindenki titeket keresett, haver. Azért nem kellett volna csak úgy eltűnnötök. Vivi kereste - próbálta Bence halkan a szemére hányni a dolgokat, de annyira azért nem volt erőssége a suttogás ezek szerint. 

- Csak hogy megvagytok - üdvözölt ismét Vivi. - Ki kér bort? - nézett körbe a társaságon. 

Nem is tudom, miért, de felé nyújtottam a műanyag poharamat. Bence és Adrián ugyanígy tett. 

Magamban fortyogtam még egy darabig amiatt, hogy csókolózhattam volna életem szerelmével, ha életem barátja nem szól közbe... Szóval jogosan ihattam most kis feszültséglevezetés gyanánt. 

- Kérsz még? - kérdezte Bence. Miközben magamban vitáztam vele, észre se vettem, hogy Adrián és Vivi már nem volt a közelben, és az a borocska is eltűnt a pohárból... Huppsz? 

- Te most le akarsz itatni? - hangzott el ez a mondat a mai napon már másodjára. 

Nem érdekes, nem tudtam rá haragudni. 

Csak rá kellett nézni arra a meggyőző pofázmányára, és már boldogabb lesz az ember. 

Mosoly kúszott fel az ajkán, aztán válaszolt. 

- Talán.