50. fejezet - Meglepetések

Számoltuk vissza a napokat a téli szünetig. Már csak egy hét. Aztán öt nap. Majd csak három. És most eljött a várva várt osztálykarácsony, és egyben az utolsó napom ebben az évben Pesten, mivel délután indul a vonatom Debrecenbe.
Vicces volt nézni, hogy a legtöbb osztálytársunk ezen a héten próbálta meg kiokoskodni, mit adhatna a báránykájának, én meg diszkréten kiröhögtem őket, amiért én már több héttel ezelőtt beszereztem.
Az osztályterembe érve nem a megszokott hangulat fogadott minket - mert természetesen Vivivel mentem -, ami általában a lelombozottság és a fáradtság volt, amiket kómás diákfejek kísértek minden hétköznap. Már senki sem aggódott a jegyek miatt, vagy ha igen, akkor jól titkolta. Mindenki elfelejtette, hogy tulajdonképpen a suliban vagyunk, ez az ünnep kivert mindent a diákok fejéből. Tanúsíthatom, mivel csak háromszor mentem vissza Adrián ajándékáért a szobába. 
Más osztályok és a miénk is mosolygott kivételesen, pedig az iskolában azt nem szokás, ott kőkemény diktatúra van.
Furcsa volt látni, hogy nem a mindennapi farmer és póló kombinációját viselik az emberek, hanem a lányok nagy része szoknyát vett fel vagy valami csinos ruhát. Oké, a fiúkon megmaradt a farmer, de néhányukon felül ing díszelgett. Ma úgy döntöttünk Vivivel, hogy mi is jól akarunk kinézni, szóval egy mondhatni szexi külsőt öltöttünk magunkra, ami az esetemben tapadós szoknya, fekete harisnya és magassarkú csizma volt, míg felülre kötött pulcsit vettem. Most valamiért nagyon megszerettem őket. Vivi is hasonlóképpen nézett ki, mint én, csak ő tapadós, fekete ruhában villogtatta amúgy is csini alakját egy csizmával, ami kimondottan jól állt rajta. Másokat nézve talán lehetne azt mondani, hogy kicsit túlzásba vitte ezzel, de ha egyszer jól nézett ki benne, nem fogom megtagadni tőle ezt az élményt.
- Sziasztok - köszöntünk kórusban Vivivel, mire Bence felkapta a fejét, és felállt a székről, majd felénk lépdelt a kezében egy... egy rózsával. Egy vörös rózsával.
- Hello - lépett elénk.
- Szia - feleltem először én, aztán Vivi, aki ahogy ezt kimondta, már ott sem volt. Semmi magyarázkodás, semmi, csak a hűlt helye.
Bence kicsit habozott, de a következő pillanatban felém nyújtotta a virágot.
- Boldog karácsonyt! - mondta, én meg elvettem tőle az ajándékot, és beleszippantottam. Meglepett az illata, de jó értelemben. Tulajdonképpen csak azért csináltam ezt, mert minden romantikus filmben megjelenik ez a klisé, nem számítottam rá, hogy édeskés illat fog áradni a rózsából.
De mielőtt kimondhattam volna, hogy "neked is", már a két karja szorosan átölelt, ami mondhatjuk úgy is, hogy felpezsdítette a vérem, de azt is, hogy ettől rettentően elpirultam.
Mikor elengedett, turkálni kezdtem a táskámban, és elővettem a neki szánt ajándékom.
- Boldog karácsonyt! - adtam át neki. Elolvasta a könyv címét, és leesett állal nézett vissza rám.
- Hű, ez eszméletlen. Köszönöm. - Aztán hirtelen felindulásból egy puszit nyomott az arcom egyik felére.
- Nincs... - Befejeztem volna a mondatot, de félbeszakított a csengő és a tanárnő jelenléte. Az ofő tapsolt kettőt, hogy rá figyeljünk, ami mostanában szokásává vált.
- Figyeltek? - kérdezte inkább magától, mert pár pillanat múlva meg is válaszolta. - Szuper. Az erős fiúk tolják ki az asztalokat középre, addig a lányok terítsék meg a tanári asztalt a sütikkel, amiket hoztatok - adta ki az ukászt, és rögtön az asztalhoz lépett, majd rendezkedni kezdett. Ráterített egy hangulatos terítőt, aztán a szatyrából egyszer használatos edényeket vett elő. Addig a fiúk a parancsnak megfelelően nyikorogva tologatták az asztalokat úgy, hogy a székeket egy kör alakba lehessen rendezni. Mi lányok pedig elől segítettünk a tanárnőnek terülj-terülj asztalkát kovácsolni.
Mikor látszólag minden megvolt, Vivivel egymás mellé helyezkedtünk el, az ő másik oldalán Ádám, az enyémen Bence ült.
- Mit szeretnétek, először játszunk valamit vagy angyalkázzunk? - tette fel a kérdést a tanárnő, amire a válasz egyöntetű volt. Mindenki az angyalkázásra szavazott. - Rendben, akkor ki kezdi? - De nem várta meg a választ, rögtön a mellette ülő Danira mutatott, aki kedveszegetten és lustán tápászkodott fel.
Lehajolt a széke alá, hogy elővegye az egyik osztálytársunknak szánt ajándékát. A legrövidebb úton igyekezett menni, majd megállt Lana előtt, aki mikor meglátta, hogy hozzá érkezett először ajándék, felállt, és átvette a zacskót.
Ekkor az a barom Bálint benyögte:
- Puszit!
Az osztály elröhögte magát, de úgy tűnt, hogy Lanának nincs ellenvetése,  tartotta az arcát, hogy puszilkodjanak. Szegény Dani, aki nem egy ilyen típus, látszott, hogy nincs sok kedve hozzá, de úriember módjára két gyors puszit adott Lanának.
A lány letette a kis csomagját még bontatlanul, majd felkapta az általa hozott meglepetést, és elindult Bence felé. A szívem kihagyott egy ütemet, nem is húzhatta volna rosszabb őt! Hirtelen nem haragot éreztem, hanem erős égést a mellkasomban, mikor rájöttem, hogy valószínűleg meg fogják puszilni egymást. Persze, ez semmiség, de attól még reménykedtem az ellenkezőjében. Lana ügyetlenül Bence elé lépett, a kezébe nyomta a csomagot, amit a fiú megköszönt, aztán egy kis lábatlankodás következett. Végül a miniszoknyás drámakirálynő két puszit nyomott a legjobb barátom arcára, mire éreztem, hogy a szúró érzés már nem csak a mellkasomat, hanem az egész testemet elárasztotta. Hülyeség volt ezt gondolni, hiszen tényleg csak két apró pusziról volt szó, mégis úgy hatott rám, mint egy akkupunktúrás kezelés. Szúrt.
Szerencsémre ez gyorsabban elmúlt, mint ahogy jött, és már nem is foglalkoztam vele.
Bence felállt, és Bálinthoz ment. Sután álltak egymás előtt, az osztály nevetett, az mégis buzisan jönne ki, ha megpuszilnák egymást, így csak kezet ráztak. Kíváncsi lettem volna, mégis mit vett Bence neki, de végül nem kérdeztem meg.
Bálint Dorcit húzta, aki meg Ádámot. Láttam Vivi tekintetét, és most tényleg nem lettem volna Dorci helyében. Barátnőm azzal a pillantással, amivel méregette, meg tudta volna ölni szegény lányt, mikor megpuszilta Vivi pasiját. De egyből megenyhült, mikor Ádám felé indult el, és átadta az ajándékát. Olyan pirossá vált, mint általában én szoktam, aztán miután egy ideig nézegették egymást, mégis ők hogy adjanak puszit, úgy döntöttek, egy diszkrét elég lesz egymás szájára. Még jó, különben gyorsan gyártani kellene egy 18+ feliratú táblát. Azt hiszem, Bálint örömmel vállalná az elkészítését. 
Aztán Ádám visszament a helyére, Vivi pedig hirtelen előttem termett.
- Boldog karácsonyt! - tartott felém egy alaposan becsomagolt dobozkát.
Megöleltük egymást, majd én a kettővel mellettem ülő személyhez mentem. Adrián felnézett rám, mikor elé értem. Barna szemében csodálkozás és öröm fényei csillantak, felállt és megköszönte az ajándékot. Őszintén kíváncsi voltam, tetszik-e majd neki a karkötő. 
Adrián Marcit húzta, aki pedig Zsoltit, aztán a sor Fannival folytatódott, utána Milán jött és a legvégére Dani is sorra került, mint ajándékozott.
Miután mindenki megkapta a kis dobozkáját, az egész osztály nekiesett, hogy megnézze, mit kapott.
Alig volt szívem széttépni a Vivi által becsomagolt meglepetést, de mikor szépen megoldottam, egy sötétkék sál kandikált ki belőle, pont azt, amit néztem és egy könyv a kedvenc írónőmtől.
- Köszönöm - fordultam hozzá, és újra megöleltem.
A könnyeimmel küszködtem. Hiába is, a legjobb ajándékokat a legjobb barátnőinktől kapjuk, nem igaz? Aki igazán ismer, és tudja, minek örülnél.
Oldalra sandítottam Adriánra, hogy lássam az arckifejezését, mikor kinyitja. Mit vártam egy pasitól, feltépte a csomaglópapírt a dobozról, aztán mikor meglátta a karkötőt a pengető medállal, elmosolyodott, tekintete megtalálta az enyémet, és az ajkaival csak annyit formált: köszönöm. 
Még volt szerencsém látni, ahogy felveszi a karjára.
Pont illik a csodálatos kezéhez - gondoltam magamban.
Passzolt hozzá, a hosszú ujjaihoz, a körmei vonalához, mindenhez...
- Na játszunk! - állt fel a tanárnő, mint egy izgalomban lévő kisgyerek.
Nagy nehezen álltunk már fel a végén, tulajdonképpen élveztük az egészet, pedig elsőre mindenki tekintetében rémület ült, hogy mégis mit találhatott ki Kiss.  Nevettünk mindannyian, és egészen addig folytattuk, míg az ofő azt mondta, hogy most már nem ártana menni.
Aztán eljött a búcsúzás ideje. Megöleltem mindenkit, és boldog karácsonyt és új évet kívántunk a távozóknak.
- Elmehetnénk valahova - vetette fel Adrián, mikor már csak mi négyen maradtunk és az ofő, akinek segítettünk visszarendezni a padokat és a székeket a helyére.
- Jó ötlet - helyeseltünk mindannyian, majd eldöntöttük, hogy elmegyünk valahova ebédelni. Meki, palacsintázó vagy valami ilyesmi.
Hiszen ki kell élvezni a pillanatokat, amíg még együtt vagyunk, pár óra múlva indul a vonatom Debrecenbe, és akkor két hétig nem látom őket. Persze, attól még beszélünk, de az nem az igazi.
- Bence, segítesz valamit a szobánkban megcsinálni? - kérdezte Vivi, mikor a tanárnő éppen az osztálytermen kívül volt. Barátnőm cinkos pillantásából ítélve valami összeesküvés elméletet szőtt, hogy egy légtérben maradhassak Adriánnal. Talán itt a nagy lehetőség, hogy a nyakába zúdítsam az érzéseimet. Talán ez a nagy alkalom arra, hogy innen egy párként távozzunk, de elég erős vagyok én ehhez? Hogy ne csak szótlanul álljak mellette, míg a szívem hangosan dörömböl, hanem mondjak is valamit arról, hogy is érzek iránta?
De úgy látszik, valaki keresztülhúzta a számításainkat.
- Majd én segítek - ajánlkozott Adrián, viszont Vivi próbálta menteni a menthetőt, hogy a javára legyen írva, de a fiú elszánt volt, így a terv amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan vált kámforrá.
Már majdnem készen voltunk az osztály kitakarításával, már csak pár piszkos műanyagtányér maradt az asztalokon, mikor a tanárnő megszólalt:
- Menjetek nyugodtan! Köszönöm a segítséget, és boldog karácsonyt, gyerekek! - engedett el minket az ofő.
Hasonló jókat kívántunk neki is, aztán elindultunk a koli felé, hogy felvegyük Adriánt és Vivit a szobánkból, közben megcsörgettem a barátnőm mobilját, hogy nekünk már ne kelljen az épületbe bemenni, de nem vette fel. Még egyszer próbálkoztam, miközben a igyekeztem a testemet felmelegíteni a fagyban, de semmi siker nem volt.
- Felmegyek, te várj meg addig itt - utasítottam Bencét, aki nem ellenkezett, így gyorsan beléptem a kolesz melegébe, és felszaladtam a lépcsőn, így is egy kis erőt csalogatva az átfagyott végtagjaimba.
Sietősen benyitottam az ajtón, arcom piroslott a hideg adta pírtól.
- Vi... - folytattam volna, de ahogy beléptem a szobába, nem hittem volna, hogy nagyobb meglepetést kaphattam volna karácsonyra.
Említettem, hogy a barátnők a legjobb ajándékozók. Ezek szerint a legjobbak abban is, hogy eláruljanak.
Arcomra fagyott a mosoly, ami a jó délelőtt eredménye volt, mikor megláttam őket. Legjobb barátnőm karja Adriánt nyaka köré volt fonódva, ezzel elmélyítve a csókjukat, amiről Vivi azt állította, hogy sohase fog megtörténni. Hazudott. Megint. 
Adrián ujjai Vivi derekán pihentek, de abban a pillanatban, amikor meghallottak, szétrebbentek, barátnőm a hajához kapott, szemében mély megbánás tükröződött, de mit sem ért.
A könnyeimmel küszködtem, igyekeztem nem útjára ereszteni őket, de nem tudtam, mit tenni, maguk fölött uralkodtak, és eleredtek, szétszéledve az egész arcomon.
- Barbi, sa.. - lépett felém, de én megtartottam a köztünk lévő távolságot, és az ajtóba támaszkodtam, hogy ne essek el.
- Ne mondd, hogy sajnálod! Kérlek, csak azt ne! - töröltem le a könnyeim a kesztyűbe bújtatott ujjaimmal, aztán a már készen sorakozott bőröndjeimhez léptem, és elviharzottam.
Mélységesen zokogtam, hallottam, amint Vivi utánam próbál jönni, de Adrián feltartja. Jól is teszi! 
Kétségbeesés és csalódottság lett úrrá rajtam, az érzéseim felszínre törtek. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy Vivit és Adriánt újra akarom majd látni valaha. Ki tudja, talán átiratkozom egy másik iskolába...
Rettentően naiv voltam, mikor azt hittem, hogy ez egy nekem való hely. Hogy ez az álomiskolám, ahol ugyanolyan szerencsés lehetek, mint anyáék. Hogy megtalálhatom ugyanúgy az igaz szerelmet, mint ők.
Milyen naiv...
Kirontottam a kollégium ajtaján, ami hatalmas robajjal csapódott be, mire Bence is felkapta a fejét.
Arcára félelem ült ki, mikor meglátta a könnyektől áztatott tekintetemet.
- Mi történt? - kérdezte, és lépkedni kezdett felém, hogy hamarabb leszűkítsük a köztünk maradt távolságot. Kérdezés nélkül magához ölelt, karját a nyakam köré fonta, én pedig a dereka köré a sajátjaimat.
Zokogtam.
Végeláthatatlan könnytenger öntött el, de mikor Bence magához ölelt, a szívverésem lelassult, az ereim dübörögtek, a jelenléte megnyugtatott, és összességében úgy éreztem, otthonra leltem.