Epilógus - A világ peremén

Mit mondhatnék? Először is nagyon szépen köszönöm, hogy idáig velem tartottatok, rettentően hálás vagyok érte, és el nem tudjátok hinni, mennyire boldog vagyok jelen pillanatban. 
Csaknem másfél év. 

Ennyi időbe telt eljutni idáig, de meg se kell említenem, hogy megérte. Megérte írni a részeket nektek és önmagamnak is. Köszönöm, hogy kiadhattam az érzéseimet, és ti - habár nem biztos, hogy tudtatok erről a kis részletről - elolvastátok ezeket a sorokat. Közömbös érzéseket kellene táplálnom aziránt az ember iránt, aki miatt egyáltalán belekezdtem, de csak hálát érzek jelen pillanatban. Bár nem tudja, hogy ez a történet létezik, és remélem, nem is fogja soha megtudni, azért köszönetet mondok neki. A történések nélkül nem hiszem, hogy nekikezdtem volna, és akkor most nem írnám ezeket a sorokat. 
Még megköszönném drága bétámnak, Rosalya Payne-nek, aki végigkísérte a történetet, előolvasta, ha épp hamar volt készen, és véleményt mondott az egyes részekről. 
Aztán arról az emberről se feledkezzünk el, aki ezt a csodálatos designt varázsolta a blogra még másfél évvel ezelőtt. Drága Szofi S., nagyon köszönöm a munkádat, jól helytállt, és a kritikák alapján sok embernek elnyerte a tetszését, köztük legfőképpen nekem. 
344 ember bízott meg bennem annyira, hogy feliratkozzon a blogra, köszönöm nekik! 
Egy kis közvélemény-kutatást végeztem a facebook csoport tagjai között.
Az első kérdés az volt, hogy ki volt a kedvenc szereplőjük az eddig történtekben. Nem is kell mondanom, hogy ki kapta a legtöbb szavazatot. Ki lenne más, mint sokak szíve csücske, Szabó Bence? Na de a legutáltabb karakterek között is zajlott egy kisebb verseny. Kíváncsiak vagytok, a többség a történetnek melyik szereplőjét bírja legkevésbé? A 9.a szépségkirálynőjét, Tatrai Lanát. Gondoltátok volna? De azért megemlítem drága Luciám nevét, aki egyedüliként, de helytállt az Orosz tanúrra, mindenki "kedvenc" matektanárára szavazásban. 

Összefoglalva a sok-sok sort: Eszméletlenül hálás vagyok érte, hogy vagytok nekem. Ki tudja, lehet, hogy nélkületek és a lelkesítésetek nélkül az én történetem is csak a süllyesztőben végezte volna, és nem jutottam volna el idáig, akkor nem írnám ezeket a mondatokat nektek. 
Nem hazudok, ha azt mondom, ti vagytok a legjobb olvasók a Föld kerekén! <3 

Csak köszönöm.:) 

És akkor jöjjön az Epilógus...

Vivi szemszöge

A szobában rumli fogadott minket, legalábbis az én térfelemen. Barbi megrögzötten minden holmiját ugyanoda tette vissza, mindennek megvolt a helye nála. Bezzeg ehhez képest én... A területem inkább hasonlított egy háborús övezethez, mint koleszszobához. Nem is tudom, mit gondoltam, komolyan fel akartam hívni ide Bencét, hogy az exem és a legjobb barátnőm egy légtérben maradjon egyedül, és végre összejöjjenek? Nagyon úgy tűnik. Persze, mikor nem Bence, hanem Adrián ajánlotta fel a segítségét, már nem lehetett visszavonni az egészet. Ilyen az én szerencsém. Meg kellett volna mondanom a fiúnak, mikor mindenképpen úgy akart jönni, hogy "bocs már nem is kell" ? Valószínűleg, de az olyan cikin jött volna ki. 

- Bocsi a kupiért, nem így szokott kinézni, eskü - szabadkoztam, de ő diszkréten kiröhögött. - Most mi van? - néztem rá kérdőn. Barbi leterített ágyához vettük az irányt, gondoltam ott jobb leülni, mint az én bevetetlen huzatomon.  Adrián abbahagyta a nevetést, és válaszolt is. 

- Jártam nálatok még anno, Vivi, előttem nem kell megjátszanod magad. És a kupi enyhe kifejezés. 

Igaza volt végül is..

- De azóta megváltozhattam. Nem tarthatom azóta rendben a holmijaimat? 

Adrián csak elhúzta a száját. 

- Az alábbi példa is cáfolja a felvetésed, édes - jelentette ki könnyedén. Az édes kifejezésre felkaptam a fejem. Szakítottunk, mikor is? Évekkel ezelőtt. Nincs joga már édesnek hívni, csak Ádámnak. 

Ádám. 

Biztos fogunk találkozni a szünetben, bár azért valamennyire féltékeny voltam, bármennyire nem akartam magamnak beismerni. Megy síelni, és ki tudja, milyen szexi léces csajokkal fut majd össze a hüttében? Kakaóznak egy jót, és én már ejtve is vagyok... 

Önkénytelenül is megráztam a fejem a feltevés miatt. Határozottan jó a képzelőerőm. Ádám nem hagyna el valami hüttés csajszi miatt. De nem bizony! 

- Magadhoz nem hasonlíthatsz. Te túl rendes vagy. Már ami a szobádat illeti... Irreálisan is rendes egy fiúhoz képest. Ha csak annyiból kéne megítélnelek, talán kicsit sütinek is néznélek... - ugrattam. Megsértődhetett volna, hogy szegényt melegnek neveztem, de csak felnevetett. 

- Hát akkor rossz következtetés, édes, mivel te magad is megtapasztaltad, mennyire 110%-ig heteró vagyok. - Már megint az édes... 

Próbáltam figyelmen kívül hagyni, és továbblépni a neven. 

Kínos csönd... 

- Szerintem érdemes lenne visszamenni, nem gondolod? - törtem meg, és már kezdtem is felállni az ágyról. 

- Először is, miben kéne segíteni? - Azt hittem, hogy a teremben cikisebb lett volna az őszinteség? Tévedtem egyértelműen. 

- Hát ööö... - Vivi keresi a szavakat, ez se fordul elő sokszor. - Elfelejtettem - böktem ki végül, ami persze kamu volt. 

- Hát persze, akkor menjünk - egyezett bele, és már ő is állt mellettem. - De egyet még kérdezhetek? 

A szemébe néztem, azokba a gyönyörű, barna íriszeibe... Régen is imádtam őket, és ez most sem volt másképp. 

- Persze - feleltem. 

Megköszörülte a torkát. 

- Mi van most... velünk? - Hangja halk volt, rekedtes és férfiasan mély. 

De a kérdése akkor is sokkolt. A pillanatot újra végig kellett játszanom az agyamban. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam fejben valami választ összekotorni másodpercek alatt. 

- Mi lenne? - érkezett neki a frappáns válasz, pontosabban egy újabb kérdés, de aztán folytattam. - Barátok vagyunk, nem? 

Szemében ború futott át egy pillanatig. 

- Vivi... - mondta ki a nevem. - Mi sosem leszünk többé csak barátok, mint azelőtt - ismerte be. - Ez már akkor eldőlt. És őszintén... 

A hangja itt megrekedt. 

- Igen? - kérdeztem. 

- És őszintén, én nem tudok csak a barátod lenni - mondta ki, de bár ne tette volna! 

- Eddig is ment... Csak csináljuk így tovább. Adrián, én nem akarlak elveszíteni. - Azt ismételtem magamban, hogy ez csak egy rossz rémálom. Nem mondhatta ezt ki. Most nem. 

A könnyeimmel küszködtem, mert tényleg olyan oszlopos tagja volt az életemnek a fiú egy időben, hogy ... hiányozna, ha nem lenne benne. 

Az iskolában persze, ezt nem akartam kimutatni, egyrészt Barbi miatt, sőt, kértem Adriánt, hogy ő se említse a dolgot,  inkább próbáljon meg közeledni a barátnőm felé, hátha megkedveli. 

Olyan nehéz egy szobatárs, egy legjobb barát előtt titkot tartani, főleg egy ekkorát! Ő csak részletekben látta a képet, míg én teljesen. Beszéltem erről Adriánnal. 

És hogy ő mit érez Barbi iránt? 

Semmit. 

Annyira fájó volt biztatni őt, hogy mégis lehet valami közöttük, de tudtam, hogy Adrián nem úgy kedveli, ahogy kéne, vagy ahogy Barbi szeretné. De azért reméltem, ha egy kicsit rásegítek, talán ez megváltozik. De hát a szerelemnek nem tudunk parancsolni! Vagy jön, vagy nem... Ez nem a mi választásunk. Barbinál jött, Adriánnál nem... 

Ilyen pocsék legjobb barátnő lennék, hogy nem sikerült a srácot, aki tényleg csak a frendzónomban van a saját BF-emmel összehozni? Kétségtelenül. 

- Hidd el, Vivi, én sem, de egyszerűen... fáj azt nézni, ahogy Szalontayval vagy! Elcsesztem, béna vagyok, tudom. Csak próbáljuk meg még egyszer! - kérlelt, bár a térdre még nem ereszkedett és a kezét se kulcsolta össze hál'istennek. 

- Bocs, hogy továbbléptem! Tényleg elcseszted - emeltem fel egy kicsit a hangom. Hogy jön ő ahhoz, hogy megmondja, kivel legyek! - Te akartál csak barát lenni, szó szerint te mondtad! 

Az emlékek elöntöttek arról a délutánról. 

- Tudod, hogy nem gondoltam komolyan! De nem fogom még egyszer kimondani, nem vagyok valami papucspali, akivel ezt megteheted! - kiabált már ő is. 

- Bár csak egyszer se mondtad volna ki!

- Ó, hát így állunk? Egyszer nem mondom elégszer, aztán már sokszor is? Miért teremtett Isten ennyi lökött nőt a világra, jesszus... 

- Lökött? Tényleg? Menj ki! - utasítottam, de aztán meggondoltam magam. - Nem is, én megyek el, te csak maradj, és várd meg Barbit!

Dühösen indultam az ajtó felé, a szemem sarkából láttam, hogy követ. 

- Mondtam, hogy... - fordultam vissza, hogy leüvöltsem a fejét, amiért nem hagy elmenni, de ennyi kellett ahhoz, amit úgy hívnak, totális bénaság és a rendetlenség eredménye. A lábam beleakadt a táskám pántjába, ami visszarántott az eredeti irányba, mikor megfordultam. Vészesen közeledett a padló felém, de nem éreztem a puffanást. Mint egy klisés romantikus filmben, két kar tartott meg a levegőben, egyik a derekamat szorította, a másik a kezemet kapta el. De ami ennél kínosabb volt, Adrián tekintete és az egész feje túlságosan közel volt az enyémhez. A szívem dobogott ezerrel, mintha ki akart volna szaladni a világból, vagy csak egy nyolckörös futás utánhoz hasonlítanám, amit tesi órán szokott velünk leművelni a tanár. 

- Kö... - de Adrián nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, ajkait az enyémhez tapasztotta, így belém fojtotta a szót. Karjával függőlegesbe emelt, így már stabilan álltam a lábamon. Ujjaim hosszúra hagyott, fekete hajába tévedtek, és a tarkóját markolva húztam még közelebb magamhoz. 

Hirtelen minden haragom elillant, amit iránta éreztem. Ajkaink egyre akaratosabban falták egymást, Adrián be akarta pótolni az elvesztegetett két évet. Pillangók sokasága érkezett messzi tájakról, hogy újra verdessenek a gyomromban.
- Vi... - A zár kattant, és egy ismerős hang szólalt meg a háttérben.
Barbi. 
Gyorsan eltávolodtunk Adriánnal, és a legjobb barátnőmre néztem. Ledöbbenve állt előttem, tekintetében csalódottság volt. Jesszusom. 

- Barbi, sa... - közeledtem felé, de ő egy lépéssel hátrált.
- Ne mondd, hogy sajnálod! Kérlek, csak azt ne! - Ujjaival a szeméhez nyúlt, a könnyeit törölgette, aztán a bőröndjeihez lépett.
A lélegzetem is elakadt, nem tudtam, mit kéne csinálnom. Megállítani? Úgyis eltolna. Hagyjam elmenni egész téli szünetre úgy, hogy haragszik rám?
Mire eldöntöttem, hogy utána megyek, Barbi már rég kint volt a lépcsőházban, aztán a bejárati ajtó csapódását lehetett hallani.
- Barbi, várj! - siettem utána, de nem hallott, vagy nem akarta meghallani a hangom.
- Hagyd, elment! - fogta meg Adrián a csuklóm, így húzott vissza az ajtóból.
- Nem! - rángattam ki a szorításából magam.
Sós könnytenger folyt végig az arcomon.
Basszus, ezt elrontottam, nagyon, nagyon, nagyon elrontottam. 
Adrián körülölelte a derekam, és magához húzott vigasztalásul.
- Majd megbékél - suttogta a fülembe.
- Te ezt nem érted! - toltam el magamtól, és felvettem a kabátom, hogy gyorsan még utánamenjek a pályaudvarra.
Lesiettem a lépcsősoron, majd kiléptem a havazásba.
A szívem újra felgyorsult az izgalomból, de most nem élveztem.
A mobilom hirtelen csörögni kezdett egy jól ismer dallamra. Az első pillanatban azt hittem, Barbi hív, de mikor a képernyőre néztem, csalódnom kellett.
Ádám volt.
Ádám. Hogy mondom meg neki? 
Most jutott eszembe a fiú. A fiúm.. 
Amiről nem tud, az nem fáj? Mi lenne, ha ezt a titkot a sírba vinném magammal. Barbinak szerintem van annyi lojalitás, hogy nem szól neki róla.
- Szia - vettem fel a telefont.
- Szia - szólt bele a fiú, hangja furcsa volt, de nem tulajdonítottam neki semmit, bíztam Barbiban.
- Hol vagy? - kérdezte.
- Hogy hogy hol? A koliban. - Egy kis csönd volt. Kezdtem aggódni. - Miért?
Nem válaszolt, csak hallgatott.
- Szakítok veled - mondta ki, nekem pedig a szívverésem kis híján abbamaradt. A könnyek alig nem sokkal ezelőtt elapadtak, de most újra útnak indultak.
- Miért, Ádám? - szipogtam.
Kínosan belenevetett a vonalba.
- Komolyan kérdezed, Vivi? Ennyire nem nézhetsz hülyének. Csak annyit mondj meg, hogy mióta tart köztetek!
- Én.. Mi.. Nem.. - nem voltam képest egy épkézláb mondat kinyögésére.
- Ne, tudod, mit? Ne is mondj semmit. Nem vagyok kíváncsi a részletekre. Tudod... Én tényleg szerettelek. Vagyis azt hittem, szeretlek. Olyan különleges voltál már első pillanattól, én pedig olyan szerencsésnek éreztem magamat, hogy te is ugyanazt érzed irántam. Nem hittem, hogy összeházasodunk, de azért nem csak pár hónapot jósoltam volna magunknak. De így történt.
Hangja közömbös volt, én pedig csak szipogtam egyre hangosabban.
- Nem az történt, amit.. - vágtam közbe.
- Nem? Nem az történt, amire gondolok? Barbi mindent elmondott, nem szükséges élőben látnom a kis párocskát. Köszönöm, éld tovább az életed, én pedig ígérem, továbblépek, ne aggódj efelől.
Szavai mélyen a szívembe hasítottak. Esélyt sem adott a dolgok megmagyarázására, rögtön bontotta a vonalat.
- Nem, ez csak egy rossz álom - biztattam magam. - Ez nem a valóság.
Nedves, hideg hó tapadt az arcomra, és fagyasztotta meg kis híján a könnyeim.
Ha visszamegyek a szobába, Adrián látni fogja, hogy sírtam, azt pedig nem lehet. Ha ez a valóság...
A két épület közötti padhoz sétáltam, és leültem a fehérlő fapadra. Kezemet az arcom elé tettem, ezzel is védve a fagyos szellőtől.
Torkomból mély zokogás tört elő, a vállam rázkódott a sírástól.
- Nem, ez nem igaz. Ez nem a valóság. Csak egy rossz álom.
Barbi számát tárcsáztam, egy kis részem mérges volt rá, gyűlölte azért, amit tett, de egy nagyobb százaléka az agyamnak azt harsogta, hogy kérjek tőle bocsánatot, és találkozzunk, mielőtt elmegy.
Őszintén, nem fogadtam volna rá, hogy felveszi a telefont.
- Mit akarsz, Vivi? Nem aláztál meg eléggé? A sajnálatodból nem kérek, köszönöm, Ennyit akartál, mert akkor végeztünk - szólt bele rögtön a kagylóba.
- Ádám... - mondtam szavanként. - Szakított velem - zokogtam.
- Mondjam ki, amit gondolok? Megérdemelted. Megcsaltad! És ezzel nem csak engem bántottál meg, hanem őt is. Azt mondtad, soha nem fog megtörténni. Hazudtál. Megint. 
A szél süvített, jobb ötletnek tűnt visszamenni a szobába, de ott nem lettem volna egyedül.
- Sajnálom - böktem ki. - Megmagyarázom...
- Ne! Jó szünetet, egy ideig ne keress - mondta ki, aztán bontotta a vonalat ő is.
Egy ideig ne keress. 
Szavai visszhangoztak a fejemben még egy ideig, és minden egyes alkalommal újabbat fordított a tőrön, ami a szívemben éktelenkedett.
Arra eszméltem, hogy egy üres lyuk éktelenkedett hirtelen a mellkasomban. Nem szó szerinti értelemben, de rá kellett jöjjek, hogy jelen pillanatban magamra maradtam.
Egyedül, a hópelyhekkel ellentétben, akik nagyban hullottak alá a hatalmas felhőkből.