38. fejezet - Azt hittem, örökké tart

Mia sietett felém, arca kissé kipirosodott, talán a szél tette. Terepszínű kabátot viselt, ami alól a fekete, szaggatott farmerja jól látszódott. Szemhéjára egy jól irányzott tusvonalat húzott, pilláit kispirálozta, ajkaira pedig világos színű rúzst vitt fel. 

- Bocsi, siettem, ahogy tudtam, csak... - gondolkodott, miközben próbálta egyenletesen venni a levegőket a lihegések közepette. - Csak feltartottak - fejezte be a mondatot. 

- Azért mondjuk felvehetted volna a telefont, vagy szólhattál volna előre, hogy "Bocs, csajszi, fél órát kések, vagy többet, ne várj" - ugrottam a fejének jogosan, hiszen még arra se méltatott, hogy felvegye a mobilját. 

- Lemerültem - vágta rá, és lesütötte a szemét. 

A szél ekkor megint rákezdett, így gondoltam, vagy bemegyünk, és megbeszéljük, amiért idejöttünk, vagy eljátszotta az összes esélyét, és hazamegyek. 

- Francba - hagyta el a számat egy kisebb káromkodás, aztán Miához fordultam. - Bemegyünk? Kezdek egy kissé fázni itt - kérdeztem érzelemmentesen, mire volt legjobb barátnőm arcára mosoly ült ki. 

- Persze, menjünk - nyúlt az ajtóhoz, és kinyitotta nekem. Gyorsan bespuriztam, mert láttam, hogy azt a nehéz ajtót nem sokáig bírja tartani, a szemem sarkából láttam, hogy követ. 

- Keressünk helyet! - mondtam neki. Szerencsénkre azt a helyet, ahol eddig dekkoltam, nem foglalta el senki. Újra kivakartam magam a kabátból, és Mia is ezt tette. Az anyag alatt egy tapadós top volt, rá pedig egy zöldes-fekete kockás inget vett. 

Mindig is szép volt, ez nem kérdéses. 

- Úgy látom, már rendeltél - nézett a kezemben tartott dedikált pohárra. 

- Gondoltam, ha már eljöttem ide, iszom is valamit hazafele, a többit már tudod - tettettem a jégkirálynőt, semmi érzés, csak flegmaság, érezze egy kicsit, hogy bepipultam rá nem csak a múltkori miatt, de most, hogy megszegtem az örök csendet, és beszélek vele azok után, ami történt, még képes fél órát késni. 

Mia lesütötte megint a szemét, látszott rajta, hogy szégyelli a dolog. 

- Kérsz még valamit? Szívesen meghívlak valamire, ha már ennyit késtem - próbált kedveskedni, de nem kértem semmit. - Oké, mindjárt jövök - kapta fel a pénztárcáját, és a pulthoz libegett.
Jól tettem, hogy nem mondtam Lindának időt, mikorra érek haza, különben kiakadna, miért nem értem haza addigra, amikorra mondtam, mivel az az idő most járt le.
Pár percen belül egy gőzölgő kakaóval tért vissza. Én időközben már csaknem a felét felhajtottam, de figyeltem rá, hogy lassan haladjak vele, mert a beszélgetés végére is kellene maradnia.
- Tényleg bocsi, hogy késtem, ne haragudj - közölte sajnálkozva, mikor becsusszant a velem szembeni ülésre. - Csak... Közbejött valami, amire nem számítottam.
Ködösít, mintha nem tudná, hogy nekem mindent elmondhat. Volt olyan pillanat, mikor kinevettem volna valamiért? Hadd gondolkozzak... Nem, nem volt.
- Túlélem valahogy - tudtam le az egészet, nincs értelme tovább filózni rajta. - Na, de mesélj! - kértem, próbáltam a lehető legkedvesebben mondani.
- Rendben.. - egyezett bele. - Nem is tudom, honnan kezdjem... - ismerte be. Talán a találkozásunk óta most először nézett a szemembe.
- Mondjuk az elején, nem ártana, tudod... - próbáltam megadni neki a kezdőlöketet, ami segíti, hogy bevallja majd az igazságot.
- Oké, de figyelj. Mielőtt megtudod a teljes igazságot, tudnod kell, hogy sajnálom ezt az egész szarságot, érted? Minden csak úgy megtörtént, én meg nem tudtam mit kezdeni vele, így megbántottalak vele, sajnálom. - Már kíváncsi voltam, mit sajnálhat komolyan ennyire. A legrosszabbra gondoltam, hogy esetleg megölt valakit, de valljuk be, tizenöt évesek vagyunk, annyira ez nem túl valószínű.
- Csak mondd - biztattam. Tudom, még mindig nem sikerült elővennem a "rendes" formám, de igyekeztem.
- Oké - mondta ezt a szót már ezredszerre. - Szóval az egész még akkor kezdődött, mikor még jártatok Andrissal. Szerettétek egymást, ezt én is láttam, bár kicsit felesleges harmadiknak éreztem magam a közeletekben - vallotta be, aztán folytatta. - De most nyáron... Minden megváltozott. Összefutottunk az Árkádban, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem egyik nap beülni a moziba csak ketten. Gondoltam, úgyis barátok vagyunk, miért ne tehetnénk meg, és biztos téged kért meg először, de te nemet mondhattál. Aztán egyre több időt töltöttünk együtt. Elmentünk sétálni, beszélgettünk, és egyszer csak megtörtént... - Könnyek gördültek le az arcán, látszott rajta, hogy tényleg sajnálja a dolgokat. Nem mondta ki, de már összeállt a kép, de vártam, hogy ő is bevallja. - Megcsókolt. Mondtam neki, hogy ez nem helyes, a hátad mögött ezt csinálja, miközben te azt tudod, hogy el van utazva, és én is. Meghívott a közeli nyaralójukba, a szülei odaadták neki a kulcsot egész nyárra, és azt csinált, amit akart. Ismered őket, Andris a legkisebb problémájuk... Buliztunk, eljártunk mindenhova. Többször feltettem neki a kérdést, hogy szakított-e már veled, de egyre csak halogatta, halogatta, és mindig azt mondta, hogy nem akar megbántani, hiszen fontos maradtál neki attól még, mert már nem volt szerelmes beléd. - Még mindig nem mondta ki azt a szót.
Megcsalt téged. Megcsalt téged. Nem kellettél már neki. Nem kellettél már neki - hangozzak fel ezek a gondolatok, mire összeszorult a torkom.
Megcsalt, mert nem kellettem neki. 
Egy kósza könnycsepp szaladt ki akaratlanul is, hiszen Andris volt az első szerelemem, azt hittem, persze naivan, hogy egyszer össze fogunk házasodni és lesz két gyerekünk, egy fiú meg egy lány. Azt hittem, szeretett annyira, hogy bevallja az igazat nekem. Azt hittem, legalább annyira barátok voltunk, hogy megmondhatta volna, ha már nem úgy tekintett rám.
Megmondhatta volna az egészet, és akkor nem kellett volna a hátam mögött csinálni mindezt.
- Basszus - nézett rám Mia az asztal másik oldaláról. - Nem akartalak megbántani, nem is folytatom. - Már az ő szeméből is folytak a könnyek, éppen az arcáról törölt le egyet.
- De, folytasd. Tudnom kell az igazat, Mia - akadékoskodtam, de bármennyire is a szívem sajdult bele a dologba, akármennyire is nem szerettem már én sem úgy Andrist, mióta új osztályom lett, mióta Adrián feltűnt a színen az életemben, de attól még a múltam része maradt, az ellen nincs mit tenni.
- Rendben. Aztán úgy láttuk mindketten, hogy itt a tökéletes alkalom, elmentél Pestre, és alig jössz haza. Ez tökéletes indok lehet egy szakításra. A távkapcsolat - ismerte be. Az egészben talán nem is Andris árulása fájt a legjobban, na persze, ez sem volt egy pitiáner dolog a szívem megsebzésében. De az még jobban felhasította a lelkem, hogy Mia is benne volt. Együtt tervelték ki az egészet, ahelyett, hogy megmondták volna az igazat. "Hé, Barbi. Sajnálom, de megtörtént. Szerelmesek lettünk egymásba, és tényleg sajnáljuk. Csak megtörtént." Még ez is sokkal elfogadottabb lett volna, minthogy SMS-ben megtudom, hogy a pasim már csak az ex-pasim.
- Azért az SMS-ben szakításnál méltóbbat is kiagyalhattatok volna, nem gondolod? Vagy csak annyit ért nektek az óvoda óta tartó barátság, hogy egy nyamvadt pár sort írjatok nekem? Azért ez sok mindent elárul, mi mindenben tévedtem veletek kapcsolatban... - szögeztem neki a kérdést, kicsit elcsukló hangon. Megpróbáltam továbbra is erősnek mutatni magam, felvenni egy álarcot, ami eltakarja a valódi, sebzett énemet.
- Sajnálom. De az az igazság, hogy mindketten félreismertük Andrist - vallotta be. - Leakart feküdni velem. - Megállt az ütő bennem, Mia lesütötte a szemét, miközben kimondta ezt a mondatot. Újabb könnyhadsereg ostromolta porcelánbőrét. Egyikünket sem érdekelte, hogy nyilvános helyen vagyunk, hogy mindenki láthat minket, vagy hogy itt, mindenki előtt sírjuk el magunkat, egyszerűen az igazság fájdalmas, és ha itt jön elő, ennyi idő után, akkor itt, és mások le vannak ejtve. - És érted, ezt nem is olyan romantikusan mondta, hanem simán " Le kéne feküdnünk." - Látszólag újra lepörgött előtte az a beszélgetés. - Én persze nem akartam, így megmondtam neki, ha annyira akarja, akkor megbaszhatja magát, de én nem akarok abba a sorba beállni, ahol tizenöt évesen gyereket szülnek a lányok. - Magabiztosan beszélt. Az ember első pillantásra, és a díváskodásából azt vehetné ki, hogy nincs szíve, szűzhártyája meg végképp nem. De félreismerik.
- Jól tetted. - Mióta találkoztunk, ez volt az első alkalom, hogy elővettem az érzelmeim, és úgy válaszoltam neki. Elég volt a közömbösségből, épp azon töri magát, hogy mindent elmondjon nekem, és gondolom ez nem könnyű. Nem könnyű elmondani a volt legjobb barátnődnek, hogy titokban kavartál az exével, mikor még jártatok, és miattad dobott téged, aztán meg arra kért, hogy feküdj le vele.
- Kösz - mosolygott felém. - Berágtam rá eléggé, ráadásul lógtunk a suliból is, így gyorsan hazasiettem. Nem volt jobb dolgom, és reméltem, valami kedves idegennel megbeszélhetem, valaki biztos tud tanácsot adni... Így felmentem arra az oldalra, ahova mindig csak hülyülni mentünk fel, emlékszel? - Hogy ne emlékeztem volna. Volt hogy annyira a hasunkat fogtuk a nevetéstől, és olyan hülyeségeket írtunk egyes ismeretleneknek, akikkel soha nem fogunk találkozni, hogy az csak na.
- Persze - kúszott mosoly az arcomra.
- Ott találtam Kristófra.
Elgondolkodtam, ki is az a Kristóf. Ja igen.
- A srác a lepukkant lakásban sörtől bűzlően? - kérdeztem azért vissza, bár nagy rá a sansz, hogy jó pasira gondolok.
- Az - adta meg a tömör választ. - Olyan jól eltudtunk beszélgetni, aztán folytattuk facebookon. De tényleg, mindenféléről dumáltunk, ami eszünkbe jutott. Az én családomról, az övéről, filmekről, adott tanácsot az Andris ügyben. Napi órákat eltöltöttem ezzel, Andrisnak pedig azt mondtam, hogy tanulnom kell, így hagyjon egy ideig. Addig fajult a dolog, míg találkozni akart velem, és én is vele. Szimpatikus volt, kedves, aranyos, és a képei alapján jól is nézett ki. Így megbeszéltük, hogy egyik alkalommal felmegyek Pestre, mert ott lakik. Gondoltam, talán mégsem lenne a legjobb ötlet egyedül menni, így felhívtalak és elrángattalak, hogy gyere velem. Úgy állítottam be, mintha valami nagy buli lenne az egész, sajnálom. Kihasználtalak, hogy magamat védjem - ismerte be őszintén a történeteket. - Azt hittem, komolyan azt hittem, hogy jó arc, és nem tenne olyat, amivel árthatna nekem, ez esetben neked. Nem ilyennek ismertem meg - folytatta.
- Semmi gond - rejtettem el az igazi érzelmeimet. Tudom, ez az őszinteség ideje, de egyszerűen nem akartam elkezdeni lehordani ennyi ember előtt. Talán mégis zavarna egy kicsit, ha mindenki kiguvadt szemekkel bambulna felénk. 
- És tényleg sajnálom. Az elébb is azért késtem, mert Andrisnak megmondtam, hogy kitálalok neked, mert a legjobb barátnőm vagy, és el kell mondanom, különben elveszítelek.
És ez így is lett volna, bár szerintem ezen már nem nagyon változtat semmi, már elveszített, mikor a hátam mögött intézkedett és kihasznált. Ezt teszi egy igazi barátnő? Elhallgat dolgokat előled? Kétlem.
- Együtt vagytok még? Andrissal? - néztem felé, igaz, kicsit félve.
- Igazából igen, de mindez után, nem hiszem, hogy tovább húznánk. Ha csak a szex miatt akar velem lenni, akkor keresnie kell mást, mert én erre nem vagyok vevő - válaszolta.
- És mit mondott, amikor elmondtad neki, hogy kitalálsz? - kérdeztem ismét. Talán úgy hangozhatott, mintha faggatnám, de nem akarok ezentúl titkokat.
- Nem helyeselte, de kérte, hogy hívjam fel a találkozásunk után. - Felemelte a poharát, és kiitta az utolsó kortyot is.
- Mondd neki, hogy engem ne keressen többet - kértem, a legkevésbé vele akarok most társalogni.
- Oké, szeretnél még valamit tudni? - nézett most ő rám, de csak megráztam a fejem.
- Köszi, hogy elmondtad, de most megyek, Linda vár - kamuztam, és felálltam, hogy felvegyem a kabátomat. Ő ugyanígy tett, közelebb lépett, és megölelt. Nem tolhattam el magamtól, hiszen szembemenve a pasijával, elmondott mindent, így visszaöleltem, de nem szorítottam úgy magamhoz, mint akit soha nem akarnék elengedni.
- Sajnálom. Nem tudod elhinni, mennyire - nézett rám, aztán elhúzódott.
- Elhiszem - simogattam meg a kezét, hátha ezzel jobban meggyőzöm, aztán elindultam az ajtó felé immár másodjára.
Kiléptem a hűvös levegőre, és elővettem a fülhallgatóm, hogy zenével tompítsam a hallottakat.
Andris megcsalt. Miával egész végig hazudtak nekem. Kihasználtak. 
Basszák meg!
Sietve lépkedtem az utcán, hogy gyorsan hazaérjek, és az ágyra vessem magam.
- Megjöttem! - kiáltottam, mikor átléptem a küszöbön, levettem a kabátot és a cipőt, majd rohantam fel az emeletre. Kissé rekedtes volt már a hangom, a bennem összegyűlt dolgoktól és a sírás elfojtásától.
Az ágyra vetettem magam, fejemet a párnába vájtam, és vártam, hogy elinduljon a könnytenger. Nem kellett sokáig várnom.
Újra ugyanazok a gondolatok járkáltak a fejemben. Megcsalt. Hazudott. Kihasznált. 
Hirtelen gondolattól vezérelve a mobilomhoz kaptam, és egy számot kezdtem el tárcsázni.
Kicsengett. Bip-bip. 
Négy után fel is vette az illető.
- Szia, tudunk beszélni? Nem zavarlak? - kérdeztem rögtön, mielőtt beleszólhatott volna.
- Persze, semmi vész, uncsi a szünet, örülök, hogy hívtál. - Hangjában hallottam azt a kis mosolyt, amire vágytam ebben a pillanatban.
- Szükségem van rád - hagyta el ez a mondat hirtelen a számat, mire éreztem, hogy vérvörös lesz a fejem. Csak barátok vagyunk. 
- Nekem is rád, Szöszi - nyugtatott meg Bence, egy nagy levegőt vettem, és elmeséltem neki mindent. Töviről, hegyire...