39. fejezet - Mindenkinek szüksége van valakire

- Eddig is tudtuk, hogy nem érdemelt meg téged, ez nem újdonság, de ekkora seggdugasz, hogy lehet? Nem, hogy értékelné, amije van, inkább megcsalja - filozofált Bence, és őszintén, nagyon jól estek a szavai.
- Köszi. - Ezután nem tudtam, kiben bízhatnék meg. Mia elárult. Andris úgyszint. De akiket alig pár hónapja ismerek, ők bezzeg mindig mellettem állnak, az ilyen helyzetekben is, és segítenek, hogy túllépjek rajta.
- Mia pedig nem volt igazi barátnő, ha ezt tette veled. Komolyan, ki tenne ilyet? Egy ellenség, talán, de egy barát? Erősen kétlem - hordta le Miát a földig, és igaza volt, minden szavának. - És amúgy is, tudod, hogy én mindig itt leszek neked, Vivi is, ne aggódj, nem maradsz egyedül - biztatott tovább. - Szóval ne sírj ezek miatt a seggfejek miatt, jobb, hogy elengedted őket, mintsem tovább hazudjanak neked. Nem? - kérdezett vissza. Áhítattal ittam a szavait, a rengeteg könnytől meg sem bírtam szólalni a nagy mese után.
- De, igazad van - értettem vele egyet. Nem láttam, de éreztem, hogy megkönnyebbül és elmosolyodik.
- Na látod. Most pedig hívd fel Vivit, mesélj el neki is mindent, mert ő szerintem jobban ért ezekhez a szívügyekhez, mint én. Aztán pedig, mit szoktak ilyenkor csinálni a csajok?
- Megnézik az összes filmet, amiben a kedvenc, helyes színészük szerepel - vágtam rá gondolkodás nélkül. Legalábbis én mindig is ezzel nyomtam le a bánatomat.
- Akkor tedd azt - nevetett a túlsó végén a vonalnak. - Bocsi, viszont mennem kell, majd még beszélünk - ígérte.
- Szavadon foglak - engedtem el kuncogva, majd megszakítottam a vonalat.
Nem sok maradt már abból a másfél hétből, amit az iskola szünetnek kiadott. Halottak napjáig még két napunk van, előre félek attól az érzéstől, ami el fog fogni akkor, mikor anya sírjánál állunk. Olyankor mindenki a temetőket járja, és gyászolja az elhunyt szeretteit, de azt hiszem nekünk akkor is nehezebb. Mármint nem úgy értem, biztosan másoknak sem könnyű, sőt, nem jönnének ki, ha az lenne... De az az érzés, ami eluralkodik rajtunk, az a veszteség, ami akkor felerősödik, mikor a márvány sírnál állunk, és egymás kezét fogjuk, arcunkon könnyek csorognak végig, csendben a Miatyánkot mormoljuk, miközben a szívünk összeszorul. Sok emlék rohamoz meg minket, amit anyával töltöttünk. Persze, Szonjának hogy magyarázzuk meg? Nem ismerte, de mivel mindenki sír, ő is rákezd. Neki egész életében Linda volt az anyukája, nem ismerte az igazi anyukánkat, így megértem, ha annyira nem kötődik hozzá, mint mi. Az érzés, mikor apa a sírra néz, aztán vöröslő tekintettel szorítja meg a kezünket, mind a négyünkét, és azt mondja: szeret. Linda ott áll mellette, és támogatja, de tudja, neki ilyenkor csak ez a dolga, és ez is egy csodálatos dolog a nevelőanyánkban. Sosem akarta átvenni az édesanyánk helyét. Nem kérte, hogy szólítsuk annak, kimondottan kérte, hogy maradjunk a Linda elnevezésnél. És mellette apa kivirul mindennek ellenére. Boldog vele, miért mi, a saját gyerekei lennénk ennek az elrontója? Anya is ezt akarná, hogy mind boldogok legyünk.

***

Eltelt az őszi szünet is, mit ne mondjak, bírtam volna még itthon a családdal, elmondhatatlanul jó volt őket ennyi idő után újra látni, de azért bevallom, kicsit hiányzott az iskolai pörgés, mikor mindig történik valami.
- Nagyon szeretlek, ugye tudod? - nézett rám apa szinte könnyes szemmel, hogy megint búcsúznia kell tőlem, de pont hét hét, és már láthat is újra, mivel akkor kezdődik a téli szünet.
- Persze, hogy tudom - mosolyogtam rá.
A pályaudvaron álltunk, a szél már fújt, az idő rengeteget változott, lehűlt az idő alatt, miközben itthon voltam. Az egész család kijött, hogy elköszönjön tőlem. Szonja furakodott hozzám, és óvatosan megölelt, én pedig lehajoltam hozzá, így ez könnyebben megtörtént.
- Vigyázz magadra - adtam puszit az arcára, mire csak babásan nevetett, és megígérte, hogy jó lesz az oviban.
Ezután Krisz ölelt meg nagybátyósan, nem törődve a tömeggel, jól megszorongatott, és megígérte, hogy mindenképp értesít, ha valami lesz a kis unokahúgommal. Még szép, ha nem szólt már, hogy érkezik... 
Ricsi kicsit furcsán lépkedett közelebb hozzám, sután megölelt, de aztán ahogy egymásnak nyomódtunk, a zsebéből egy cigis doboz kukkantott ki.
- Ésszel, légyszi - néztem rá, mintha én lennék az idősebb. De akkor is! Értem én, menő meg minden, de ésszel. Nem akarom, hogy olyan legyen a tüdeje, mint azokon a képeken a cigifüggőkéről. Pfuj.
- Nyugi, húgi, csak vigyázz magadra! - adott egy nagy barackot a fejemre, és röhögött. Hol vagyunk mi, az oviban?
- Te is! - viszonoztam neki, de akkorára nőtt, hogy nem értem már el a fejét, mire még jobban nevetni kezdett. - Haha - mondtam szarkasztikusan. Ellépett mellőlem, és Linda vette át a helyét.
- Szeretlek, én is. Ha baj van a fiúkkal, azonnal hívj, és lerendezem őket! - Afelől nincs semmi kétségem.
- Én is szeretlek - pusziltam meg, aztán megfordultam, és a nagy bőröndömmel együtt a vonathoz léptem, ahova már engedélyezték a felszállást.
A lépcsők tetejéről még visszanéztem, a családom bőszen integetett, én pedig nem tudom miért, de a napokban már sokadjára, de elérzékenyültem.
Megkerestem a helyem, ahová a jegyem szólt, szerencsére ablakmellé ültem. A táska nehézsége és segítség hiánya miatt a bőröndömet nem tettem fel a tartóra, inkább hagytam a lábam alatt, és elővettem a fülhallgatómat meg a könyvemet, és felkészültem a pár óra utazásra.

***

Egyre jobban izgultam, milyen lesz újra látni Vivit meg a többieket. Vasárnap délután van, barátnőmet ismerve pedig már rég bent portyázik a szobánkban várva engem, hogy kipletyizhessünk mindent élőben, de persze minden nap beszéltünk, telefonáltunk vagy cseteltünk egymással hála a 21. század technológiájának volt mivel kapcsolatot tartanunk, de akkor is! Élőben minden más. Kivesézhetjük, mégis hogy nézett Andris, mikor ott hagytam faképnél, Ádám miket mondott a randin, hogy csókol, meg minden ilyen csajos részletet, amiket biztosan sosem ununk meg.
Leszálltam a lassan túl ismerőssé is váló pályaudvaron, átszálltam a villamosra, hogy azzal egyenesen az iskolához menjek. Magam mögött húztam a kofferom, amibe Linda most jó sok édességet csomagolt, hiszen nem engedhet el úgy, hogy egy mázsa csoki ne lenne a táskámban... Yeah, hízzunk el! Nem mintha problémám lenne a kilóimmal, csak egyszerűen rossz érzésem van, ha teleeszem magam édességgel, félek, hogy annyit eszek belőle, hogy többet rá se merek nézni. Megesett már az ilyen, nem is egyszer.. 

Beléptem a sulit övező vaskapun, és a kikövezett ösvényen keresztül a bejárathoz lépkedtem. Egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy visszarázódjak a tanítási időbe, olyan furcsa lesz az otthon töltött idő után, már most hiányoznak mind... Apa, Linda, Szonja, Krisz és még Ricsi is...
Köszöntem a rég nem látott portásnak, aki a szokásos komor tekintettel közölte, hogy "Jó estét kívánok!"
- Jó estét! válaszoltam neki. A lépcső alján megemeltem a bőröndöm, és sietős léptekkel igyekeztem az első emeletre. Lenyomtam a kilincset, de az kulcsra volt zárva, így egy kis időt még elszöszmötöltem a zárral, mire beléptem az elkövetkezendő négy évemet meghatározó szobácskába.
- Barbi! - pattant fel Vivi az ágyáról. Kis itthoni ruhácskába volt, de még ez is jól állt neki. A nyakamba vetődött, mint egy rossz helyre dobott gránát.
- Vivi! - üdvözöltem én is. - Úristen! Hogy vagy? - kérdeztem rögtön, mire elengedett, és nekikezdett a mesélésnek.
- Képzeld, tudod hova vitt Ádám? - nézett rám, mintha nem hallottam volna a sztorit.
- Csak nem az Állatkertbe? - kérdeztem vissza humorizálva.
- Olyan csodálatos volt. Lejártam a lábam, de kimondottan megérte - lelkendezett. Nekem az Andrisos, Miás sztorin kívül nincs sok mesélni valóm, de hát azt a csontot is lerágtuk már vagy ezerszer, inkább hagytam, hogy ő beszéljen.
Levágódtam az ágyamra, hanyatt feküdve néztem Vivit, ahogy ő is ugyanezt csinálja, és egymás felé fordulva kezdtünk el mindent kibeszélni.
- Amúgy van még valami, amit nem meséltem el - horgasztotta le a fejét, de én továbbra is néztem rá.
- Mi lenne az? - Erre felemelte a tekintetét, és engem nézett.
- Adriánról és Lanáról van szó... - hangja a lány neve említésekor megcsuklott.
Lesokkolt, teljességgel.
Nem, nem akarom tudni. Adrián éli az életét, eddig is tisztában voltam vele, hogy nem viszonozza az érzéseimet, bár néha mit ne mondjak, eléggé máshogy viselkedik ahhoz képest.
- Mi történt? - felülkerekedett rajtam a kíváncsiság, nem tehettem róla.
- Tudod, Ádámmal randiztunk... - kezdett bele, de kicsit betelt a pohár a sok Ádám így-Ádám úgytól. A harag, amit nem is Vivi iránt éreztem, inkább magam iránt, hogy nem vagyok elég jó annak a fiúnak, akit szeretek. Aki inkább az osztály csinibabáját választotta, minthogy velem legyen.
- Nem érdekel Ádám, oké? Nem kell semmilyen körítés, csak mondd, mi történt? - hangom erőteljesebb volt, mint akartam.
Vivi válaszra nyitotta a száját, de végül becsukta.
- Miért nem mondtad el korábban? - néztem rá kicsit higgadtabban.
A lehorgasztott fejét felemelte, és rámnézett.
- Úgy gondoltam sokkal jobb, ha személyesen mondom el... - vallotta be. de nem is sejtette, ezzel csak olajat öntött a tűzre.
- Ne - csattantam fel. - Csak azt ne mondd, hogy nem telefontéma! - Egy kis szünetet hagytam, miután folytattam. - Mindenki ezzel jön! Azért van az a rohadt telefon, istenem, hogy használjuk, és elmondjuk a fontos híreket! Nem hitted volna, hogy megbirkózom a ténnyel, hogy Adrián és Lana randizik? - kérdeztem csaknem ordítva.
- Csak azt hittem... Mert tudtam... - Egyik mondatát sem fejezte be, mire felpattantam, és a hideg ellenére az ajtó felé közeledtem, de a küszöbről visszanéztem.
- Nem tudsz te semmit... - mondtam, azzal otthagytam egyedül a közös szobánkban.
Erősen bevágtam magam mögött az ajtót, a fölöttünk lévők biztos azt hiszik, romba akarom dönteni az épületet. Bár haragomban minden lehetséges...
Lesiettem a lépcsőn, egyenesen ki az udvarra, ahova egy apró, kibetonozott út vezetett.
Emlékszem, anno Adriánnal is ide menekültünk ki a táncparkettről. Olyan... Tele volt emlékekkel a hely. Legalábbis számomra biztosan. Leültem a padra, de éreztem, hogy a hideg szellő legyezgeti a szabadon hagyott bőrfelületeimet. Ösztönösen is a karomhoz kaptam, ezzel is kicsit melegítve magam. Aztán a tenyerembe fújtam egy kicsit, hátha hatásos.
Hirtelen egy árnyék jelent meg előttem. Vivi volt.
- Lehoztam a kabátod - nézett rám kedvesen, pedig én az elmúlt pár percben igazi hárpia voltam vele. Készségesen elvettem a tőle kapott ruhát, és gyorsan belebújtam.
- Köszi - néztem rá, de ő még mindig ácsorgott előttem.
- Leülhetek? - kérdezte miután megköszörülte a torkát, mire csak bólintottam, ő pedig elfoglalta a mellettem lévő üres helyet.
Csak ültünk némán egymás mellett, senki sem szólalt meg. Én gondolkodtam. Leginkább Adriánon. Akarom én tudni, mit csináltak Lanával? Nem, szerintem nem, de mikor rákérdezhettem volna, Vivi mintha gondolatolvasó lenne, újra belekezdett a történetbe, mikor meglátta őket.
- A Városligetben sétáltak, és egymás kezét fogták, mint egy pár - vallotta be. Kezét az én ölembe tett ujjaimra helyezte biztatásul. - Ne haragudj, de nem azért nem mondtam el neked korábban, mert azt gondoltam, hogy nem birkózol majd meg vele... Egyszerűen talán önzőségből. Szerettem volna, ha támogathatlak, mikor elmondom, mint ahogy egy legjobb barátnő teszi. Úgy éreztem, annyira elhanyagollak... Szerettem volna valahogy kárpótolni, de tényleg el kellett volna mondanom, ne haragudj - nézett a szemembe, amiben látszott az őszinteség.
- Te ne haragudj, amiért ennyire leüvöltöttelek, valószínűleg igazad volt. Kicsit tényleg kiakadtam, de leginkább magamra, nem rájuk. Ha így boldog lesz, komolyan, én... én túllépek akkor rajta, és nem keresem fel. Sőt, a legjobb lesz, ha nem is beszélek vele egy ideig - szorítottam meg erősen a kezét. - Köszönöm, hogy vagy nekem - mondtam kissé érzelgősen, mire nem válaszolt, csak megölelt.
Egyik karját a vállam fölött vitte el, a másikat alatta.
Miért nem találtam rá erre a lányra előbb? - kérdeztem magamtól.
Miért Miát tartottam a legjobb barátnőmnek? A két lányt fényévek választják el. Míg Mia az akkori pasimmal kavart a hátam mögött, Vivi megpróbál megóvni és támogatni, ahogy Mia soha nem tette. És ezt nem tudom, hogy köszönjem meg neki... Talán, hogy én is mellette állok? Meglehet.
- Ne haragudj, hogy ekkora hárpia voltam az előbb, nem gondoltam komolyan, amiket mondtam, tényleg - mondtam, mikor kibontakoztunk az ölelésből.
- Tudom, semmi vész - simította meg ismét a kezem.
- Na... És köszöntetek nekik? Megláttak titeket? - kérdeztem kicsit izgatottan a kíváncsiságtól.
- Nem, mondtam Ádámnak, hogy tiplizzünk el, mielőtt meglátnak.. Lanát elég a suliban látnom, sulin kívül.. Kösz, inkább nem kérek belőle - nevetett és én is vele.
Sokáig beszélgettünk még a padon mindenféléről, aztán viszont az eső szólt bele a jólétünkbe, ezért gyorsan felszaladtunk, és ott folytattuk tovább, amit lent elkezdtünk: a csajos pletykapartit.