Random különkiadás

Drága Olvasóim!

Köszönöm, hogy eddig velem tartottatok, és a kisebb szünet ellenére se mondtatok le rólam. A második évad érkezése még kőbe vésve, de igyekszem előreírni pár részt, hogy ne késsek, mikor elkezdem. De addig is, hogy ne legyenek elvonási tüneteitek (nem mintha lennének, de ne is legyenek ;) :D), hoztam egy kisebb különkiadást. Remélem, elnyeri a tetszéseteket.
Puszi:
Barby

Adrián szemszöge

Mindig szerettem volna elérni a céljaimat, de mikor azok valósággá váltak, sosem hittem volna, hogy az ilyen... szar érzés lesz.

Az ágyamon feküdtem, és egy nyomorék kis labdát dobáltam állandóan a plafonra, aztán vártam, hogy az leesen, én pedig újrakezdhessem a folyamatot. Feldobom, csattan a plafonon, leesik, elkapom, megint feldobom. Igazából kicsit tényleg segített kiszellőztetni a fejem. Nem gondolni a történtekre. Hogy tulajdonképpen az egész nagy katyvasz és szarkeverés az én hibám. De hát bassza meg az egész világ! Én kurvára nem lehet boldog?!

Alapjában véve itthon nem szoktam piálni. Meg sokat amúgy se... De most valamiért Bence apjának a sörös dobozai előtt kötöttem ki. Szerencsére beszerveztek valamit estére, így észre sem veszik majd. Remélem. 

Egy hatalmas gyökér vagyok. Ó nem, még ezerszer nagyobb!

Utálom.

Utálom, hogy mindig én húzom a rövidebbet! Utálom, hogy sose lehetek boldog a francba is!

Az egyetlen világosság az alagút végén Vivi volt.

Hát ez rohadt csöpögősen hangzott, de így igaz.

Az egész nyomorult életemben csak egy pozitív dolog volt. Nem mintha nem lett volna ultrajófej dolog Bencééktől, hogy befogadtak, és tényleg úgy kezelnek, mint a saját fiukat, de... De úgy érzem, ezért tartozom nekik. Minden egyes fillért visszafizetek majd nekik, esküszöm!

És Vivi... Nem már megint, inkább még mindig... Jesszus, mitől lettek most hirtelen ilyen nyálas dumáim?

Ujjaim rutinszerűen kapták el újra és újra a labdát, és dobták fel újra és újra, hogy aztán elkapják. Újra és újra. 

Mi van velem? Tényleg képes voltam megcsókolni egy olyan lányt, nem egy olyan lányt, egyenesen Vivit, akinek pasija van? Képes voltam én lenni a kibaszott harmadik?

Nagyon úgy tűnik, emberek.

- Baszd meg, te köcsög! - csapódott ki az ajtó, és Bence jelent meg a küszöbön. Eléggé úgy tűnt, hogy nem a kedves hangulatában kaptam el.

Felém közeledett szélsebesen.

- Mi a faszt képzeltél?! Te komolyan ennyire sügér baromarc vagy?! Először elviszed Barbit randizni, ráadásul úgy, hogy tudod, nekem tetszik! De leszarom, ha ő benned látja a nagymenőt, gyerünk, szeretem annyira, hogy ne álljak az utatokba, de baszd meg... - Idegesen a hajába túrt, de még mindig üvöltött. - Van fogalmad róla, geci, hogy én takarítottam fel utánad? Nekem sírta ki magát? Azért mert te és az a kurva barátnője voltatok olyan faszfejek, hogy előtte smároljatok!

Sértegessen nyugodtan, de Vivit hagyja ki belőle!

Villámgyorsan felpattantam az ágyról, immár egy szinten voltunk.

- Kurva, mi? Milyen válogatott lett a szókincsed egy ideje. Barom, kurva, geci... Hol tanultál te káromkodni, az óvodában?

Elborult az agyam.

- Csak gondold végig, pöcsfej! Ha Ádámot is megcsalta, téged se kímél majd...

Nem vártam meg amíg végigmondja. Az öklöm hatalmasat csapódott az arcába, ami követte az ütést, és baloldalra rándult. Bence az állához kapott, ujjaim pont csontot értek. Fájhatott neki rendesen. 

De nem tudott érdekelni.

Bence nem szólt semmit. Egy ideig fel sem emelte a fejét, csak nyalogatta a sebeit, aztán...

Az a Bence, akit eddig ismertünk szertefoszlott, és egy új jött a helyére... Akinek ment a jobb horgos.

- Anyád! - kiáltottam el magam, szerencsére Réka nem volt itthon, hogy ezt meghallja.

A gyomrom égett az ütéstől, bár megérdemeltem, amit kaptam. A következő csapását azonban kivédtem. Hasonló öklöst akart lekeverni nekem, amilyet én adtam neki, de mikor látta, hogy ezt már cseszheti, a lábamra támadott. Egy akkorát rúgott a sípcsontomba, mint amekkorát Szalai Ádám kapott az egyik osztráktól az EB meccsen.

Felnyögtem, de nem kímélt.

Igazából nem érdekelt már az sem, ha holtan rogyok össze, mindenkinek jobb lesz nélkülem, és az egész szarkavarásom nélkül.

- Tetszett egyáltalán neked valaha? - kérdezte két ütés között.

Nem mondta ki a nevét, de tudtam, kiről beszél.

Barbiról, ki másról. 

Itt az idő a titkok feltárására, viszont az őszinteségemért valószínűleg kapok még tőle. Védelmező típus, de nem hittem sose, hogy valaha egy lány miatt fog ellenem fordulni.

- Nem - hagyta el a szám az aprócska szó.

Ökle megállt a levegőbe, ahelyett, hogy megütött volna. Megint.

Bence a szája elé vette a kezét, így fojtotta el minden indulatát.

Csillogott a szeme, de nem mástól. A könnytől.

A köcsög engem vert csaknem szarrá, amit megérdemeltem, és még ő sír, a francba is.

Kisietett a szobából, hallottam még, mikor az ajtója hatalmas csattanással a keretnek verődött.

Jól esett volna még feküdni, és várni, míg eltűnik a sajgás a lábamból, hogy legalább stabilan tudjak állni, de inkább gondolkodás nélkül elhagytam az épületet.

Egy kapucnis pulcsit kaptam magamra, ami így késő délután segít elrejteni a kisebb lila foltokat, amiket Bence okozott. Elindultam, hogy felkeressek valakit.

Még mindig havazott, így a pulcsira még egy kabátot is vettem, azért szétfagyni még nem támadt kedvem. Belebújtam a szétnyűtt tornacipőmbe, elfordítottam a kilincset, és már itt sem voltam.

Ezt szerettem volna. 

A nagykapu nyílt, a kocsi beállt, és nem mások szálltak ki belőle, mint Réka és Kornél. Bence szülei.

- Adrián, hova indulsz? Persze, menj nyugodtan, csak mondd... - Mikor közelebb ért, az arcomra tévedt a pillantása, és nem fejezte be a mondatot. - Jesszusom, ezt ki csinálta veled? Mi történt? - Kezét a szája elé kapta.

Kikerültem a nőt, és a kapu felé vettem az irányt, mielőtt az becsukódna.

- Fiam, mi történt? - kérdezte Kornél is. Mindketten felém jöttek, de nem fordultam úgy, hogy a szemükbe nézhessek.

- Szerintem kérdezze meg ezt a fiától - nyomtam meg direkt az utolsó szót, aztán kiléptem a kapun.

- Adrián! - hallottam még a nevem, de nem érdekelt. Futottam a villamoshoz, hogy mihamarabb a célállomásomnál legyek.

A megállók alatt próbáltam minél kevesebbet gondolkodni, de mikor megláttam a hatalmas vaskaput, előtört minden az előző órákból.

- Csonka Vivienhez jöttem - mondtam a portásnak, aki csak intett egyet, hogy menjek csak.

Házőrzőkutya üzemmód Zoltán portás style-ban. 

Nem adták jelét az emberek, hogy itt lennének, minden egyes alkalmat, mikor a talpam a lépcsőhöz ért, hangos puffanás követte a csöndben. Mikor felértem a hálójához, kopogtam.

Halk mozgolódás hallatszott ki a szobából. Karomat először a testemhez szorítottam, aztán végül a hátam mögött összekulcsoltam őket. Vártam.

Az ajtó kinyílt, és Vivi állt a küszöb másik oldalán.

- Adrián - szólt meglepettem. Mást várt. - Most nincs kedvem beszélgetni - hárított el, és már zárta volna vissza az ajtót, de megállítottam.

- Csak öt percet kérek, Vivien!

A lány a cipőjét fürkészte. Nem tudott, vagy nem akart a szemembe nézni.

- Csomagolok, Adrián. Menj el, kérlek! - Azzal bezárta az ajtót.

Hátraléptem, és lesiettem vissza a lépcsőn.

Nem voltam ideges, se dühös.

Csalódott voltam.

Elővettem a mobilomat, és a névjegyzékben kutakodtam egy rég nem hívott szám után.

Azt sem tudtam, hogy még használatban van-e, de egy próbát megért.

Hülye ötlet volt, de nem gondolkodtam. Mintha máskor tettem volna...

Megnyomtam a hívás gombot.

A sablonkép nagyban megjelent, úgy volt beírva a száma a mobilomba, mint egy idegené. Bármit is tett, nem volt szívem kitörölni.

Csengett a készülék egyet. Kettőt. Hármat.

- Francba! - tettem volna le, mikor az hirtelen átváltott hívásba.

- Nagy Tímea. Halló, tessék! - szólt bele. Hangját már régen nem hallottam. Kiegyensúlyozottnak tűnt, nem pedig olyannak, akit én ismertem...

- Anya... Adrián vagyok. Aludhatnék nálad ma este?