16. fejezet - Lépj tovább!

Még sokáig zokogtam, közben azon filózva, hogy felhívjam-e vagy az már a becsületemre nézve gáz lenne. Végül nem érdekelt. Magamhoz vettem a telefonom, és tárcsáztam a számát. 

Három csengés után felvette.

- Szia - üdvözölt halk hanggal. Nem hallottam volna rajta, hogy sírt volna, bár az ártott volna a becsületének... 

Nem szólaltam meg. Inkább némaságba burkolóztam, minthogy ehhez a pöcshöz szóljak. 

- Figyelj... - kezdett bele a monológjába, mikor észrevette, hogy én nem fogok megszólalni, pedig én hívtam. - Nem akartalak megbántani, oké? Csak azt hittem jobban fog menni ez az egész távkapcsolatosdi... 

- Most komolyan csak ennyit tudsz mondani?! Szilánkosra törted a szívemet, és csak annyit mondasz, hogy nem akartál megbántani, és nem megy ez neked?! - Erős hangomat valószínűleg az egész kollégium hallhatta, de ez érdekel per pillanat a legkevésbé. Meg se vártam a válaszát, megszakítottam a vonalt. 

Abban a pillanatban a kijelzőn megjelent Andris képe, de én csak hagytam nyugodtan csörögni. Még ez megtörtént vagy tízszer, de egyiket sem vettem fel. Megbántam, hogy kerestem.

Felvánszorogtam az ágyamra, hasrafeküdtem, a szememből ismét ömleni kezdtek a könnyek. A fejemet a párnámba fúrva feküdhettem még egy darabig. Úgy éreztem, a szívem annyi felé tört, hogy azt senki se tudja többé összeragasztani. Nem leszek már ép. Barátnőm segítőkészen mellettem állt, vigasztalt, de gondolom ő is tudja, hogy ilyenkor az embernek hegyedül kell lennie.

Visszanyeltem a könnyeimet, és az érzelmektől vezérelve bekapcsoltam a laptopom, majd megnyitottam a kész prezentációt. Ahhoz a részhez görgettem, ahova a Andrist is betettem, majd a diára kattintottam. Ekkor megjelent egy kis ablak. Törlés. Megadtam a számítógépnek a parancsot, az pedig abban a pillanatban elnyelte, mintha sosem lett volna. Felkeltem az ágyból, hogy felvegyem a telefonom a földről, közben éreztem, hogy Vivi fel-fel pillant a házijából, hogy megnézze, tényleg jól vagyok. És jól is vagyok. Csak törött. Felkaptam a készüléket onnan, ahova esett, még mikor elejtettem, Az ujjaim mintha magától működtek volna, feloldották a billentyűzárat, és egyenes a galériába mentek. Mikor feleszméltem, egy kép volt az orrom előtt Andrisról és rólam. Mindketten mosolygunk a kamerába, közben átöleli a derekam, és szorosan magához húz. Elözönlöttek az emlékek. Lopott csókok. Estébe nyúló séták. Lógás a haverokkal. Minden. De nem volt szívem kitörölni őket. Még nem. 
Gyorsan átöltöztem, aztán visszafeküdtem az ágyamba, magamra húztam a takaróm, és a könnytengerben elaludtam.

A hétvége nagyon gyorsan elszállt, én meg egész végig úgy viselkedtem, mint egy zombi. Igaz, emiatt nem volt szívem lemondani a szombati csajos napot, így elmentünk oda, ahova terveztük. Nem adhattam meg Andrisnak, hogy még egy percet az életemből elrontson, pedig tudtam nagyon, hogy ez még csak a kezdet volt. Egyedül a vasárnapot éreztem úgy, mintha csigalassúsággal vánszorgott volna el. Barátnőm le akarta mondani miattam az Ádámmal megbeszélt fagyizást, de nem engedtem neki. Legalább kettőnk közül egyikünk legyen boldog. Így aznap egyedül maradtam a gondolataimmal, a könnyeimmel és az emlékeimmel. Este megnéztünk Vivivel egy sírós filmet a kérésemre, a Vissza hozzád! címűt. Másnap reggel azonban nem volt menekvés az iskola elől, az senkit  nem érdekelt, hogy nem rég szakítottál a pasiddal, és vörösre sírtad a szemed, akkor is be kellett menni. Szuper... 

Szerencsére az első óra egy laza osztályfőnöki volt, amin végig a bálról volt szó, aztán viszont nem lehetett lazulni. Az összes tanár hajtott minket, mint az állatokat, alig bírtam velük lépést tartani, de komolyan. A legtöbb órán nem tudtam figyelni, és mikor elvesztettem a fonalat, még inkább elment a kedvem az egésztől, így kidekoráltam a füzeteimet, hadd legyenek benne szép képek. Németen megírtuk az első szódogánkat, ami szerintem olyannyira rosszul sikerült, még úgy is, hogy alig kellett volna tanulnom rá. De amiket alapból tudtam, mind kiestek a fejemből, nem ragadtak meg, elfelejtettem őket. És mindezt miért is? Ja tudom. Mert nem tudtam kiverni a fejemből Andrist. Angolon Tóthné röpdolit íratott velünk, az egész csoport örömére. Azt hiszem nem mi nyerjük el az év osztálya díjat nála... Mivel nem tanultam, ugyanúgy, mint a többi tantárgyra se, simán karó lett volna, ha Bence nem ül ott mellettem, és segít.

- Mit nem tudsz? - kérdezte halkan úgy, hogy a tanár ne hallja meg.

Ráböktem a tollammal a kettes számra, ami egy szövegkiegészítős feladat volt. Pár szót sejtettem, hogy oda kerül, azokat beírtam, reménykedve a szerencsémben, hogy jó lesz. Bence a papírom felé fordult óvatosan, és körmölni kezdte a megoldásokat a papírjára. Felé sandítottam, és gyorsan elkezdtem lemásolni, amiket írt. Tovább kérnem sem kellett, látta, hogy mik hiányoznak, és körülbelül megírta helyettem az egészet. Persze könnyebb lett volna, ha nincs az a fránya A-B csoport... Miközben írtam a helyes megoldásokat, úgy zakatolt a szívem, félve a lebukástól, és az év eleji egyestől, amit ki kell majd javítanom, így nagyon megkönnyebbültem, amikor a tanárnő megszólalt, hogy kéri a dolgozatokat. 

Az órából még sok idő maradt, így tovább kellett mennünk az anyaggal, a tanár meg akkora iramban diktált, hogy lerázni se volt időm a kezemet, nemhogy megköszönni a fiúnak, hogy segített. De elhatároztam, hogy óra után bepótolom.

Mikor a csengő megszólalt, a tanárnő úgy viharzott ki a teremből, mint egy hurrikán. Bence is követte volna, de megállítottam.

- Bence! - kiáltottam utána. A többi fiú úgy nézett rám, mint aki rosszban sántikál, vagy nem is tudom. - Beszélhetnénk? 

Na itt már mindenki hurrogni kezdett, de aztán egyedül hagytak minket a teremben.

- Persze - válaszolta, és felült az egyik asztalra. 

Bár azt se tudom, hogy miért kerítettem ekkora feneket az egésznek, hiszen csak meg akartam köszönni neki azt, hogy segített a doliban.

- Ömm, csak azt szeretném mondani, hogy köszönöm - böktem ki végül, amit akartam, és már indultam volna ki a teremből, hogy ne legyen neki gáz a szituáció, de utánam kiáltott.

- Eljönnél velem a bálba? - Ezt kérdezte. Sokkolt. Nem tudtam, mit válaszolni. Nem mondhatom neki, hogy nem. Az olyan... Fura lenne. Bár már ez az egész szitu az, szóval ennél már nem lehet gázabb. Azonban, amikor a szemébe néztem nem bírtam elutasítani. Valamiért úgy éreztem, hogy nem tehetem. Meg amúgy is. Hogy tudnám jobban elfelejteni az exem, mint hogy egy másik fiúval megyek a bálba? Persze nem fog történni semmi, mert ettől még ugyanúgy éreztem azt a kínt és fájdalmat, amit bennem hagyott.

- Persze, Miért ne? - válaszoltam, aztán faképnél hagyva őt, kisétáltam a teremből.

***

Ezek után a egész hét pörgött, mintha egy másodperc alatt vége lett volna, és mire feleszméltem elérkezett a péntek. Vivivel elmentünk egyik délután ruhát kölcsönözni, valami olyat, ami azért szép, egyedi, de mégis takar. Igaz, tanulószobán kellett volna lennünk, de az most pont nem érdekelt. Néha fel szabad rúgni a szabályokat, nem? Meg azért egy kicsit kíváncsi is vagyok arra, hogy mi lesz a büntetés. Kicsit. Aztán elérkezett a nagy nap. Nem, az esküvői nagy nap majd csak több év múlva lesz. Bencével úgy beszéltük meg, hogy a megcsörget, ha itt van, körülbelül háromnegyed négy magaslatában. Barátnőmmel nagyban készülődtünk a délutánra, közben kipletykáltunk mindent és mindenkit, sőt még többször is. Gyorsan hajat mostunk, óvatosan felvettük a ruhánkat. Vivi egy zöld kisestélyit választott, amin apró gyöngyök lifegtek jobbra-balra, ahogy pörgött benne. Nem volt mély dekoltázsú, de mégsem hasonlítanám apácaruhához. Lábára egy olyan cipőt vett fel, mint amit egykor Hamupipőke viselt a mesében, csak azért ez talán strapabíróbb, mint egy üvegcipellő. Hintettem az arcára az átlagos szempillaspirálból és szájfényből álló kombinációnál egy kicsit többet, a szemhéjára arany púdert tettem, ami kimondottan jól illett a szeméhez. Aztán óvatosan bedugtam a konnektorba a hajvasalóját, és munkához kezdtem. Apró mozdulatokkal húztam a forró vasat végig a haján, minden tincsen többször átmenve, nehogy véletlenül is kimaradjon egy. Aztán én következtem.

Belebújtam az általam választott gyönyörű ruhába, ami jobban ki volt vágva, mint barátnőmé, de ehhez talán az is hozzá tett, hogy az egész ruhaköltemény pánt nélküli volt, és hátul még engedtette látni a szárnycsontomat is. Szobatársam kisminkelt, ugyanúgy, mint én őt, és a hajam apró tincsenként besütötte, majd egy hatalmas kontyba tette. A végeredmény csodálatos lett. Vivinek olyan jó kézügyessége van, hogy azt fel sem lehet fogni, remélem fodrásznak készül, vagy legalábbis tudja magáról, hogy csodálatos hajkoronákat tud gyártani. Belenéztem a tükörbe, de fel sem ismertem magam. Ez a lány gyönyörű. És én vagyok. Megcsörrent a telefonom, és Bence nevét láttam a kijelzőn.
- Szia - köszönt a telefonba. - Itt vagyok. Lejössz?
- Persze, már mi is készen vagyunk - válaszoltam, és azzal a mozdulattal meg is nyomtam a piros gombot. - Te hol találkozol Ádámmal? - kérdeztem ezúttal a barátnőmtől.
- A teremben. Mehetünk?
Erre csak bólintottam, de éreztem, ahogy elönti az egész arcomat a pír, és olyan leszek, mint a paradicsom.

A lépcsőn minden lépésünk nyomon követhető volt a magassarkúk miatt, mivel akárhányszor érintette a padlót, mintha az egész épület tőlünk zengett volna, pedig én direkt próbáltam arra figyelni, hogy csendben haladjak. 

Ahogy kiértünk az ajtón, Bence már ott állt egy frissen vasalt öltönyben engem várva. Óvatosan szedtem magam előtt a lábam, nehogy hasra essek, mint egy rakás szerencsétlenség, mert az milyen lenne már? Persze, most ne számítsuk bele, hogy kiszakadhat a harisnyám. 

Mikor mellé értem, tartotta a kezét, mint egy úriember, én pedig belekapaszkodtam. Közelebb kerültem hozzá testileg, mint eddig bárkihez az osztályból. Adrián puszija nem számít! Lejjebb hajolt a fülemhez, és suttogva megszólalt, hogy Vivi ne hallja.

- Gyönyörű vagy - Éreztem ahogy az arcom paradicsomból átvált főtt rák színűvé, és a szívem sokkal gyorsabban dobogott a kelleténél. Igaz, most az egyszer én is annak éreztem magam, oké talán nem először, de most mindegy, és nagyon jól esett, hogy ezt mondta. De lehet, hogy csak attól érzem most ezt jónak, mert az önbecsülésemen javít? Mert Andris dobott? Dehogyis, minden lánynak jól esik, ha azt mondja neki egy fiú, hogy gyönyörű, nem? Akkor ne parázz, Barbi! Érezd jól magad!

És eldöntöttem, hogy azt is fogom csinálni.