17. fejezet - Szomorú éjszakák után örömteli a reggel

Az iskola hangulata ugyanolyan volt, mint eddig. Egy különbséggel. Minden lányon meseszép ruha és az összes fiún valamilyen színű öltöny volt. Bencével egymást átkarolva száguldottunk át az iskolán, egyenesen be a termünkbe, hogy legjobb barátnőmet átadjuk a párjának. Ádám és a többiek már ott vártak, és nem csak ők. Az osztályunk tele volt a B-sek embereivel. Ápolni kell a kapcsolatot, nem? Ahogy beléptem, a szemem megakadt egy fiún, aki egy másik lány derekát karolta át.
Éreztem a vérem lüktetését mindenhol, ahova eljutott.  A jelenet figyelmen kívül hagyott volna, ha a srác nem Adrián lett volna. De ő volt. A szívem egyre gyorsabban vert a kép láttán, de magamnak se akartam bevallani, hogy miért. Ha nem mondok igent Bencének, Adrián elhívott volna? Tisztáznom kell az érzéseimet, leginkább magammal. És mint látom, ha tényleg szerelmes lennék a fiúba, biztosan nem lenne viszonozva. Csak nézzünk az osztály másik végébe.
- Baj van? - érdeklődött a fiú, akivel jöttem.
Ilyen vagyok én? Komolyan? Eljövök egy kedves sráccal, és ahelyett, hogy jól érezném magam vele, inkább mazochistán nézem, ahogy a fiú, aki iránt esetleg táplálok némi érzelmet, egy másik csajszi derekát fogdossa.
Az önbecsülésem 99%-ról leesett körülbelül a mínusz végtelen %-ra. Az a lány tökéletes. Hosszú barna haját kettéválasztva előrehozta, így a válla mindenki számára láthatóvá vált. Apró koktélruhában és a magasságához képest nagy sarokkal állt Adrián mellett. Tökéletes pár. De amikor ezt néztem, csak akkor vettem észre, hogy ez a lány igazából nem más, mint Lana. Vagy Laura, ahogy tetszik.
- Persze - válaszoltam habozás nélkül, aztán másra tereltem a témát. - Átmegyünk a csarnokba?
- Felőlem - intett a másik kezével, amelyikbe éppenséggel nem én kapaszkodtam.
Kiléptünk az épületből. Dög melegben azt hiszen nem a legjobb dolog hosszú, estélyi szerű ruhában mászkálni a tűző napon. Igen, tapasztalat. A bál helyszínéhez vezető út mentén a fák alatt fölsőbb éves szerelmes gerlepárok vesztek el egymás szájában, mintha mi, többi járókelő diák nem látná. De ha ez nekik jó...
Viszont ahogy beléptünk a terembe, szívem is elállt a csodálkozástól. A tesiterem szokatlanul pompázott mindenféle virágoktól és lufiktól, amit a tanárok és a felsőbb éves diákok aggattak fel. A helység távolabb eső végében egy nagy DJ pult szerűséget állítottak fel, ami összekötve a nagy erősítőkkel fogja szolgáltatni a bál alaphangulatát, vagyis a zenét.
- Hű - csúszott ki a számból. Bence nevetve nézett rám, apró gödröcskék jelentek meg a sokszor kifejezéstelen arcán.
- Ígérj meg valamit! - kérte egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében.
- Rendben... - A hangom a végére teljesen elhalt. A fejemben ezerféle variáció megjelent egy másodperc alatt, hogy mi is lehet a kérése. Meg kell csókoljam? Vagy vele veszítsem el? 
Az arcomra kiültek a gondolataim valószínűleg, mert Bence ahogy észrevette, elröhögte magát.
- Nyugi, nem kérek nagyot - mondta egy kis kacajjal a hangjában. - Csak ígérj nekem egy táncot.
Éreztem, hogy az arcszínem rögtön meggyvörösbe vált, és a szívem elengedett az erős szorításból, mivel egyiket se kérte azokból az elméletekből, amik áthaladtak az agyamon.
- Azt szerintem ígérhetek - feleltem titokzatosan. - Megyünk valamit inni?
- Oké - válaszolta, és az ujjait az enyémre fonta, majd kivezetett a pár perc alatt létrejött tömegből.
A folyosó most büféként szolgált, az egyik oldalán asztalokkal, amik tele voltak rakodva mindenféle üdítővel, persze mind 0% alkohollal, szóval ha a nagyok le akarnék inni magukat, keresve se találnának az asztalon semmilyen szeszt. A másik részleg pedig zsúfolásig tele lett apróbb nassolni valókkal pakolva, amikből simán elélne egy komplett ország is, nem csak nyolc osztály.
- Mit kérsz? - kérdezte tőlem illedelmesen Bence. Kezében már egy műanyag poharat tartott, hogy udvariasan abba töltse ki az általam választott italt.
- Canada Dry-t - válaszoltam reflexből, hiszen mindenhol azt iszok, az egyik kedvenc italom. A Cola a második, mielőtt megkérdeznétek, hogy akkor azt nem is szeretem-e.
A fiú úriember létére előbb kitöltötte nekem, aztán a kezembe adta a poharat, majd magának is töltött. Van egy olyan szabály, hogy a tornateremben se nem eszünk, se nem iszunk, így kénytelenek voltunk kint meginni az üdítőnket, ami igazából nem is telt bele két percbe sem.
Bentről kiszűrődött az igazgatónő hangja, ahogy megnyitotta a bált, így siettünk mi is vissza, hogy le ne maradjunk a nyitótáncról, amit a tizedikesek adnak elő minden évben, mivel első évben mindenkinek kötelező lesz második félévben a társastánc.
A diri befejezte a beszédét, és átadta a mikrofont az egyel fölöttünk járó évfolyam egyik osztályfőnökének, aki felkonferálta őket. Amint ennek is vége lett, megszólalt egy lassú zene, Within Temptationtól az All I Need, ami egy időben nagy kedvencem volt, így bárhol fölismerném. Az ajtóban megjelent egy fiú egy lánnyal az oldalán, aki egy csodálatos királykék színű ruhában forgott úgy, ahogyan a srác vezette. Egy rövidke szóló után sorban megjelent a többi páros is. Néhányukon izgulás jeleit vettem észre, például az egyik barna fiúnak úgy izzadt a nyaka, hogy majdnem átáztatta a gallérját. Egy másiknak pedig a lába remegett, kis híja volt, hogy a földre zuhanjon a párjával együtt. Én sem szeretek szerepelni, se mások elé kiállni, így előre félek már a jövő évtől...
Mikor a zene abbamaradt, a tizedikesek sorjában kezdtek kifele haladni, addig is a tanáruk újra magához vette a szót, és közölte, hogy most jöhet a szabad tánc része a délutánnak. Erre a kijelentésre nagy mozgolódás lett úrrá a termen, közben egy idősebb fiú közelítette meg a DJ-nek járó széket. Beült és megkocogtatta a mikrofont, mire az egész egy nagy sípolásban tört ki.
- Hello! - szólt bele. - De legalább működik, nem? - kérdezte poénkodva a tippem szerint végzős srác.
Ennek ünnepére elindított egy gyors számot, mire mindenki a táncparkettre sietett, és a díszes ruhákban, de ebben a pillanatban leginkább az oda nem illő jelzőt akasztanám rá. Egy kéz ragadott a tömegbe.
- Gyere ugrálni! - kérte a kéz tulajdonosa, Vivi. Meg sem várva a válaszom, gyorsan lekapta a cipellőjét, és Bencéhez fordult. - Vigyáznál ezekre? - kérdezte, és nemes egyszerűséggel letette elé a pár lábbelit. - Te is vedd le, magassarkúban nagyon nehéz ilyen zenére táncolni! Különben is ez a kedvenc számom - Nem állhattam ellen barátnőm utasítására, és nevetve tettem le a kísérőm elé a cipőim.
- Vigyázz rá! - utasítottam mosolyogva a fiút, mire csak felnevetett.
- Nyugi, itt leszek a szám végére. De a következő tánc az enyém, ne feledd - egyezkedett.
- Megegyeztünk - adtam be a derekam, csak azért, hogy a cipőim biztos helyen lehessenek. Oké, talán nem csak emiatt... 
Megfogtam Vivi csuklóját, és egyenesen a tömeg sűrűjébe hajtottunk. A zene ütemére ugráltunk fel-alá, de gyorsan eltelt az a három perc, és igyekeztem vissza Bencéhez, mivel neki ígértem ezt a táncot.
- Itt vagyok - ugrottam konkrétan az orra elé a partneremnek. - Mehetünk?
- Ezt nem nekem kéne kérdeznem? - érdeklődött gödröcskékkel az arcán.
- Akkor kérdezd meg te is - válaszoltam, mire elém tartotta a karját úgy, mint mikor a bál előtt találkoztunk.
- Mehetünk? - kérdezte, mire csak bólintottam, és a karjába fontam az enyémet.

Ismét visszamentünk a táncparkettre, és mintha csak ránk vártak volna, elindult a zene. Egy keringőzésre alkalmas zene.
Bence a derekamra helyezte óriási tenyereit, a másikkal pedig szorosan az övébe fonta az enyémet. Enyhén közelebb húzott magához, de azért nem annyira, hogy gáz legyen a szituáció mindkettőnknek. A vállára helyeztem a kezem, és követtem a lépéseit. Egy-két-há', Egy-két-há'...
Úgy mozogtunk, mint akik már ezer éve együtt táncolnak. De ha az ember jól érzi magát, az a három perc is alig érződik többnek, mint tíz másodperc. Lassan elhalkult a zene, és úgy döntöttem megkeresem a többieket és Vivit.
Eltávolodtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Megkeressük a többieket? - kérdeztem.
- Ott vannak - mutatott Bence a lelátóval szembeni oldalra, ahol az osztálytársaink üldögéltek a padlón és beszélgettek.
- Menjünk oda! - kértem tőle, és megragadtam a kezét, úgy, ahogy Vivi tette velem korábban, és elkezdtem vonszolni arra fele.
Kiszúrtam közülük Adriánt és Lanát, akik egymás mellett ültek és dumcsiztak. Nem vegyültek volna el a tömegben, hogy ne lássam, ugye? A legtöbb fiú azonban leginkább búskomoran és unottan ült a terem fapadlóján, amit nem nézhettem tétlenül.
- Nemár! Hogy lehet ilyen negatívan élni?! Azért vagyunk itt, hogy táncoljunk, nem? - vágtam bele a monológomba.
- Nem - válaszolta az egyik hatökör poénnak szánva. Dani volt.
- Most komolyan ezért vagy itt? Hogy csak unott fejjel nézd a többieket? Vagy egyszer fel is fogod emelni a segged a földről, és hajlandó lennél táncolni velem? - Most már felé intéztem a szavaim. Bence meglepetten nézett rám, de Dani vette az adást, bár nem tudom milyet, csak nem volt kedvem nézni tovább az unott, kifejezéstelen arcukat. Ja, és Adriánt és Lanát sem.
Egy gyors szám ment éppen, így a parkettre érve Dani megfogta a kezem, és rögtön egy pörgetéssel kezdett. Aztán újra megfogta, óvatosan vezetve engem, mintha egy porcelán baba lennék, táncolni és sasszézgatni kezdtünk, közben nézve a mellettünk lévőket, hátha el tudunk tőlük lesni valamit, nem sok sikerrel.
Miután visszajöttem Danival, a fiúk végre bátorságot merítettek, és nem csak engem, hanem az osztályba járó lányokat is felkérték táncolni.
Ha végigszámolom majdnem mindenkivel táncoltam. Kivéve egy emberrel.
- Megtisztelne egy tánccal hölgyem? - Egy kézfej jelent meg előttem táncra invitálva, mint az ókorban az ilyen bálokon, mire én felkaptam a fejem, és a hang forrása felé fordultam. Az a fiú állt ott, akivel eddig nem táncoltam.
Adrián.