18. fejezet - Légy erős!

Mit mondhattam volna? A szívem csaknem egy egész ütemet kihagyott.

- Ööö.. Persze - válaszoltam felocsúdva a bámulásomból, és a tenyerébe helyeztem az enyémet, majd szépen lassan elindultunk a táncoló sokaság felé. 

A DJ ezt a pillanatot választotta, hogy megtörtje a zene elhallgatásával következett csendet, hogy bejelentse a következő dalt.

- Szerelmespárok, figyelem! Romeók, most nyakatok köré csavarhatjátok Júliátok karját, mindezt legálisan. Bár ettől nem lesz kevésbé nyálas... - tette hozzá a srác, mire mindenki röhögésben tört ki. - Na szóval, csak nektek gerlepárjaim - mondta, és elindította a zenét. 

Elindultak az ismerősen csengő akkordok az Alkonyat széria utolsó részéből. Thousand Years.

- Most, hogy ezt tudod, nem akarod Lanát felkérni? Komolyan nem gond - fordultam a partnerem felé.
- Miért akarnám? - kérdezte vissza egy kis gúnnyal a hangjában.
- Mert a barátnőd? - A végén jól felvittem a hangsúlyt, hogy érezze, hogy ezt, hogy velem táncol, nem feltétlen fogja Lana jó szemmel nézni...
- Nem a barátnőm - felelte lazán, kisfiús arcán apró nevetőgödröcskék húzódtak, amikor a száját mosolya nyitotta.
- Oh - Erre csak ennyit tudtam mondani. Biztos vagyok benne, hogy a szívem kihagyott egy dobbanást azután, hogy ezt kimondta. Óvatosan a jobb kezemért nyúlt, és a sajátjába zárta, majd a másikat lassan a derekamhoz közelítette, míg végül érdes tenyere megpihent a ruhámon. Így ringatóztunk a zene ritmusára. Úgy éreztem, mintha csak egyedül mi lennék a teremben. Olyan tökéletes volt.

Hirtelen felindulásra ráhajtottam a fejem a vállára, közben a másik kezem hátracsúszott a hátára. Csak én vagyok képes elrontani egy tökéletes pillanatot. De ő nem így érezte, elsőre egy kis megrökönyödés ült ki a tekintetére, de egy másodperc múlva arcán megenyhültek a ráncok, és mosolyogva figyelt.
Nem bírtam tovább. Az érzelmeim győztek, és egy könnycsepp esett a fiú fekete zakójára, amit követett még minimum tíz. Szorosabban öleltem magamhoz, hogy ne vegye észre a történeteket, de hiába.
- Baj van? - kérdezte, közben lábaink leálltak, és abbahagyták a ringatózást.
Igen - ordítottam volna a világba, de azért nem akartam mindenki orrára kötni, hogy valakire szükségem van, akinek elmondhatom a teljes igazságot.
Vivivel nem lehetek őnző, nehogy miattam mondjon le egy randit vagy bármi mást Ádámmal, és azt se akartam, hogy szomorú legyen. Erősnek akartam magam mutatni.
- Igen - böktem ki nagy sokára könnyeimtől fuldokló hangon.
- Gyere! - mondta, megfogta a kezem, és húzni kezdett kifelé.
Visszamentünk az iskola elé egy padra, ahol valószínűleg előttünk egy szerelmespár smacizott, de ez a tény most pont nem érdekelt. Kezdett sötétedni, körülbelül hét óra tájában lehettünk, így a szürke égbolt mellé egy enyhe hideg szellőt is kaptunk, ezért apró libabőrök futkorásztak a vállamon és azokon a testrészeimen, amit a ruha nem takart.
- Tessék - vette le azonnal a zakóját úriember módjára, amit elfogadtam, és magamra terítettem.
- Köszi - néztem rá hálásan.
- Mi a baj? Persze nem akarom erőltetni, de ha el akarod mondani, hallgatlak - mondta kedvesen, így ha eddig nem is akartam elmondani neki, akkor is megtettem volna. Bár akkor nem mondtam volna igent a kérdésére... 
- Neked valószínűleg csak egy pitiáner semmiség, de nekem... Vagyis hát emiatt érzem magam úgy, mint egy mosott szar - feleltem.
- Na most már érdekel, hogy egy lány mitől érezheti úgy magát, mint egy mosott szar - válaszolta mosolyogva, ami az én arcomon is elővarázsolta a nevető gödreimet.
Egy kis csönd telepedett ránk, mire kiböktem a választ.
- Szakítottunk a barátommal. Pont egy hete - Hangom szomorúan csengett a sötétben.
- Seggbe rúgjam? - kérdezte apáskodó hangnemben.
Felnevettem.
- Köszi, de azt hiszem anélkül is tovább tudok lépni - Bár nem most... 
- Oké, de ha bármikor szükséged lenne rám, ott leszek - kacsintott poénkodva.
A pulzusom az egekbe szökött, a vérem a megszokottnál is hevesebben dübörgött. De megérte. Mert ilyet életemben senki sem mondott nekem. Igaz, lehet, hogy Adrián ezt nem egészen gondolta komolyan, de akkor is. Nagyon jól esett. És az is igaz, hogy Andris mondta, hogy szeret, de sose jelentette ki, hogy bármikor számíthatok rá.
- Köszi - hebegtem a meglepődöttségtől.
Ez után egy nagyobb csönd következett, egyikünk se akart, vagy tudott megszólalni.
Így ültünk szótlanul vagy öt percig.
- Fá... - Az öklét az ajkai elé kapta, és csöndesen megköszörülte a torkát. - Nem fázol? - kérdezte egy cseppnyi apai aggodalommal a hangjában.
- De, őszintén, egy kicsit - válaszoltam, mire felállt, és ugyanúgy odatartotta nekem a kezét, mint Bence délután.
Felemelkedtem a padról, és mosolyogva elfogadtam az ajánlatát, karjaimat az övé köré fontam. Így lépkedtünk vissza a tornacsarnokba a többiekhez.
A terembe érve rögtön a többiekhez furakodtunk.
- Csak így kettecskén? - kérdezte idegesítő és magas hangsúllyal Bálint, ahogy hozzájuk értünk.
- Na, ezért nincs barátnőd - vetette oda lazán neki Adrián, és a karomnál fogva húzott maga után el a fiútól. Hosszú, széles ruhámmal alig bírtam tartani vele a tempót, ezt nem bírtam szó nélkül hagyni.
- Állj már meg! Hova a francba mész? - A hangomban düh csillogott, és a kezemet, ahogy kimondtam mindezt, erőteljesen kikaptam a fiú erős karjaiból. - Nálad néha be szokott kattanni valami? Öt perce még teljesen normálisan beszélgettünk, erre most kikelve magadból húzol a világ végére! És ne mondd, hogy amiatt a hülye gyerek beszólása miatt vagy ilyen, mert kétlem.
A sírás határán álltam. Legszívesebben elfutottam volna, egészen a koleszig, de ekkor megszólalt.

- Bocsáss meg!  - Hangja tényleg megbánás jeleit hordozta olyan lágyan, mint a nyár végi szellő.  Ezt a pillanatot választotta Bence arra, hogy megkeressen, valószínűleg csak azért, mert nem akarta, hogy a partnere elkeveredjen.
Mikor meglátott minket, léptei felgyorsultak, biztosan közeledett felénk.
- Baj van? - kérdezte egy kissé hangosabban a kelleténél.
- Nincs. Egyedül hagynál minket végre? - válaszolta Adrián. Hangjából kihallatszott a gúny.
Rosszabbul éreztem magam, mint eddig bármikor. Egy lázadó könnycsepp szabadult ki a helyéről, amit igazán nem szerettem volna, tudtam, hogy az csak szítaná tovább a feszültséget. Bence látva ezt barátjához fordult.
- Mit csináltál, haver? - Végigtekintettem a fiún, szemében a düh csillogott, alkarján az izmok megfeszültek.
- Semmit, ha nagyon... - kezdett bele a mondandójába a másik oldalamon álló fiú, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Menj el, Adrián! - utasítottam ellentmondást nem tűrő hangon.
Azt az egy könnycseppet azóta már több ezer, tízezer darab követte, eláztatva ezzel a Vivi által jól felkent sminket és az egész arcomat.
- Sa... - Tökéletes kezét a hozzá közelebb lévő karomon pihentette, de nem sok ideig, mert ahogy belekezdett a bocsánat kérésbe, erős mozdulattal elrántottam azt az érintésétől.
- Csak menj! - kértem.
A fiú egy lépést közeledett hozzám, amitől a bennem rejlő tinilány, aki még mindig vonzódott hozzá, visszatartott attól, amit valójában akartam csinálni. Egyre jobban távolodni tőle. Egész testével közelebb hajolt, a kezét ismét az enyémre helyezte, de most nem húztam el onnan. Vártam. Vártam, hogy most mit fog csinálni, és hogy mit fog csinálni Bence. A szívem egyre jobban vert, ahogy közeledett felém, nem hallottam semmit a körülöttem lévő hangos zenéből a fülemben dobogó vér miatt. Mindent kizártam. Bencét, Vivit, Ádámot, a többi fiút az osztályból, Lanát, akivel Adrián érkezett és az egész világot. Csak én voltam és Ő. Akármennyire is megbántott a viselkedésével, már bántam is a kimondott szavaimat, amivel elküldtem. Maradj! - súgtam volna neki, de már nem tehettem. Most nem. Megvárta, míg "jelzést" adok. Megadtam. De puha szája nem az én rúzstól vöröslő ajkaim felé haladt, hanem a jobb arcom irányéba. Apró puszit lehelt rá, aztán a fülemhez vezető úton indult el.
- Most viszonoztam a múlthetit - súgta halkan, szája mozgása csiklandozta a bőröm.
Ahogy ezt kimondta, sietve elhúzta magát tőlem, és gyors léptekkel igyekezett az ajtó felé. Még egy ideig néztem távolodó alakját, aztán Bencéhez fordultam, aki egész idő alatt itt állt. Ööö, huppsz. 
A fiú lassú mozdulattal az ujjaim köré csavarta hatalmas kezeit, és úgy követtem őt a tánctérre. Mikor megállt, megszüntettem a körülöttünk lévő aprócska helyet, államat a vállára helyeztem, karjaimmal átkaroltam testét, és éreztem, hogy ő is ugyanígy tesz.
Így ringatóztunk aprókat jobbra-balra, elfeledve mindent és mindenkit, kivéve egy embert.
Azt, aki két perccel ezelőtt lépett ki a csarnok ajtaján.