19. fejezet - Te és én

A zene ütemére ringatóztunk, egymást átölelve. Valahogy minden klappolt. Kizártam az egész világot, és éreztem, hogy Bence is ezt teszi. De akkor mi lehet a baj? A szívem vadul kalapált, az agyam ahelyett, hogy csendben nyugodott volna, és csak a lassú zenére összpontosított volna, egy gondolatot próbált elhessegetni. A lelki szemeim előtt újra és újra lejátszódott az Adriánnal lévő jelentünk, és ahogy Bence ott állt és csak figyelt minket. 

Nem tudom, hogy mi történhetett velem. Sose voltam valami nagy rendfelbujtó, bár volt olyan időszakom, amikor csendesnek se mondhattam magam, de legtöbbször tényleg jó gyerek vagyok, akire a szülei számíthatnak bármikor. 

"Barbi, hozd el a húgodat az oviból!", "Barbi, mosogass el!" vagy bármi ehhez hasonlót meghallottam, azonnal ugrottam, hogy megtegyem amire megkértek. És most? Magamból kikelve ordítozok egy sráccal, aki tulajdonképpen valamennyire tetszik is. Ráadásul bevallom őszintén, elég pitiáner ügy miatt akadtam ki. De már egy ideje ezt csinálja! 

Bocsánatot fogok kérni - döntöttem el magamban. Apró mosolyra húztam a számat, mikor arra gondoltam, hogy újra beszélhetek vele. 

- Mi történt hirtelen? - Egy barna szempár nézett egyenesen az enyémbe. A fiú kicsit eltolt magától, hogy ezt megtehesse, így köztünk a távolság egyre csak nőtt. 

- Semmi - hazudtam könnyedén. 

Ez a fiú megvédett, amikor szar helyzetben voltam, bár az biztos, hogy az én hibám, amiért ez kialakult. De akkor is ott termett mellettem, felajánlva a segítségét, még akkor is, ha a barátjával szembe fordul. Erre én itt a szó szerint a szemébe hazudok. Még egy ilyen kígyót nem hord a Föld a hátán, mint amilyen én vagyok az biztos... - Vagyis, csak meg szerettem volna köszönni, hogy megvédtél - Hangom halkan csengett a zene mellett, de Bence a távolság ellenére is meghallotta.

- Bármikor - Széles mosolyra húzta a száját, és egy kicsit erősebben magához húzott, hogy egy nagy öleléssel pecsételjük meg a nagy vallomását. 

Éreztem minden egyes szívdobbanását attól a pillanattól kezdve, hogy összeért a bőrünk. Hallottam, hogy nem csak az én pulzusom szökött az egekbe, hanem annak ellenére, hogy ő nem mutatta ki, ugyanígy érzett.

Egy kicsit andalogtunk még így, aztán én törtem meg az igazából annyira nem kínos csendet.

- Mennyi az idő?
Nem kellett volna ezt tennem. Tökéletes lett volna ha még táncoltunk volna szótlanul és kész. De nem éreztem tisztességesnek.
Bocsánatot akartam kérni attól a fiútól, akivel most igazán akartam lenni. És akit tíz perccel ezelőtt elidegenítettem magamtól... Ügyes vagy Barbi, csak így tovább! Majd kilencvenévesen ülhetsz a poros karosszékedben egy tucat macskával az öledben! Ja, előre látom, hogy az lesz.
- Fél tíz - felelte halkan.
Hogy telik az idő, ha az ember jól szórakozik. Bár én ezt most nem kifejezetten éltem meg szórakozásképp...
- Fáradt vagy? - szólal meg újra a fiú.
Nem akarok már itt lenni. És ennek csak egy oka van.
Igen, Adrián.
Ha rá gondolok rögtön görcsbe ugrik a gyomrom, a kezem remegni kezd és úgy érzem, mintha ő lenne a világ legtökéletesebb embere.
De ez nem jó! Nem akarom elszúrni az osztállyal a kapcsolatom már az első évben, hogy összejövök az egyik fiúval. És mi lesz, ha szakítunk? 
- Egy kicsit - válaszoltam szégyenkezve. Nem akartam megbántani. De így éreztem.
- Szeretnél menni? - kérdezte meg halkan, mire én csak egy aprót bólintottam. A fiú nagy tenyere a szárnyamon pihent, és úgy terelgetett ki a hatalmas tömegből.
- Hova a francba mentek basszus?! Fiatal még az este - Az egyik hormontúltengéses osztálytársunk jelent meg előttünk. Bálint. Szuper... 
- Nyugi, csak Barbinak fáj a feje, keresünk neki valami gyógyszert. Bár nem hiszem, hogy visszajövünk... - vallotta be Bence, de az utunkat álló srác ajkai mosolyra húzódtak. Perverz mosolyra. 
- Fáj a feje, mi? - röhögött a saját kérdésén. Mellesleg a fejem tényleg majd szét repedt a hangos zenétől. - Csak óvatosan haver! Tudod a szabályt - kacsintott egy nagyot, aztán vett egy száznyolcvan fokos szöget, és eltűnt az emberek között.
Bence engem nézett. És én is őt.
- Nem érdekel miről beszélt, lehet, hogy már a kólától becsiccsentett - tereltem a témát, kezemmel egy kicsit lendítve, hogy fokozzam a hatást.
- Valószínűleg - hagyta rám, de még a vaksötétben is látszott, hogy arca rák vörös árnyalatba kapcsolt. Bár szerintem az enyém is így festhet...
Gyors léptekkel igyekeztünk ki az ajtón, és mikor végre elértük a célt, megcsapott minket a hűs szellő.
- Menjünk - mondta, és lassú mozdulattal mutatóujját végighúzta a karomon egészen le a tenyeremig, aztán várt. Mikor látta, hogy nem ellenkezem, hosszú ujjait az enyémre kulcsolta, és úgy mentünk végig a koleszig vezető úton.
Az épülethez érve udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, és így kézen fogva indultunk fel a lépcsőn, de egy éles hang közbeszólt.
- Hova, hova fiatalember? Nem láttam még magát itt... - méregette a mellettem álló, megrökönyödött fiút.
- Ööö - hebegte Bence leblokkolva. Ijjjj. Mentsük a menthetőt!
- Iszonyúan fáj a fejem - Másik kezemmel drámaian a homlokomhoz kaptam, hátha így jobban beveszi. - Bence csak felsegít a szobámba.
Az öregúr csak nézett rám, a tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy kétli, hogy a srác csak a gyógyszert segítene bevenni...
- Tíz percet kap az úr - adta meg az engedélyt. - Van fejfájás csillapítója, kisasszony? A mai zene már nem is zene, csak valami rettenetes utánzat. És az a hangerő... Nem csodálom, hogy megfájdult a feje - folytatta a beszédét felém, aztán megfordultunk, és Bencével elindultunk a szobánk felé.
Mikor felértünk, becsúsztattam a kulcsot a zárba, és egy gyors mozdulattal kinyitottam. A szoba enyhén rumlis volt, de hát na. Két tini lakik itt, nem fog csillogni-villogni, mint egy nagymama odú.
- Ez meleg volt - mondta halkan, mintha a portás még mindig hallana minket.
- Ja, de én a nagy okosságommal kimentettelek - nevettem rá, és a mutatóujjammal egy nagyot böktem a mellkasára.
- Persze, de nem tudtam, hogy itt van ilyen is. Kis híján frászt kaptam tőle! Láttad a kidülledt szemeit? Te is frászt kaptál volna tőle, ha először látod! - Hangjában tettetett felháborodás volt, amitől nem bírtam tovább, a képébe nevettem.
- Én is ezt mondanám - hecceltem egy kicsit.
De nem válaszolt, az arca elkomorult.
- Menj aludni! Az öreg megöl, ha nem megyek le tíz perc múlva... - mondta elrontva a hangulatot.
- Igaz - válaszoltam kedvtelenül. De így már nem tudnék aludni. A szívem egyik része szomorú, és sír bánatában, hogy Adrián elment, a másik fele pedig azt gyászolja, hogy ma este Bence is itt hagy. - De akár... maradhatnál is egy kicsit... - tettem hozzá halkan, remélve, hogy a fiú mégsem hallja meg. Rossz döntés volt kimondani... 
- Akarod? - győződött meg még egyszer arról, hogy nem csak poénkodtam vele.
Egy aprót biccentettem. Mindketten az ágy felé vettük az irányt, de azért annyira nem volt nagy bátorságom előtte átöltözni, de báli ruhában mégsem aludhattam...
- Mindjárt jövök - mondtam, és felnyaláboltam egy kupac ruhát, majd bevonultam a fürdőszobába. Siettem ahogy tudtam, de annak mindig az az eredménye, hogy valamit elrontok. Igen.. Tapasztalatból mondom, hogy egy buggyos estélyit sose próbáljatok meg egyedül levenni. Mert nem fog menni, és csak az lesz a vége, hogy beakad a cipzár az anyagba.
Résnyire kinyitottam az ajtóm, és kidugtam a lyukon a fejem.
- Tudnál segíteni? - kérdeztem megilletődve, mivel nem nagyon voltam hozzászokva, hogy bárki segítsen nekem. Bármi is legyen az a valami... Mondjuk egy estélyi ruha...
- Persze - válaszolta, mire én teljesen kinyitottam az ajtót, és kiléptem a fiú elé.
Háttat fordítottam neki, aztán megszólaltam.
- Beakadt a cipzár.

Hatalmas kezével megfogta szőke tincseim, és férfihoz képest kecsesen a vállamra terítette, hogy hozzáférhessen a cipzárhoz. Nagy ügyességgel oldotta meg a bajt, aztán egy kisebb erőlködés után már laza csuklóból húzta le a ruha zárját.
- Tessék - mondta, mire az arcom felvette a rák színét, mert egy fiú, aki nem a bátyám, látja a melltartómat és a hátamat csupaszon.
- Köszi - mosolyodtam el hálásan, majd ismét visszatértem a fürdőszoba rejtekébe.
Most már gyorsabban ment az egész, nem kellett a hülye cipzárral annyi időt eltöltenem. De ahogy visszagondoltam rá, ahogy Bence nagy ügyességgel segít... elvörösödöm.
Mikor kész lettem, kiléptem az ajtón, de megakadt a szemem a fiún, aki éppen az éjjeliszekrényre rakott képeimet nézegette. És... már nem volt rajta se a zakó, se az ing...
- Aranyos kisbaba voltál - jegyezte meg, kezében az egyik képpel. - Ő meg gondolom anyukád - mutatott a képen a nőre, aki kicsiként a kezében tartott.
- Igen - válaszoltam halkan, visszanyelve a könnyeimet.
- De a családi képen az egy másik nő. Mi történt vele? - kérdezte, de látva elszomorodott arcomat, folytatta. - Jesszusom! Bocsáss meg! Csak én lehetek ekkora tahó. Basszus...
- Semmi baj, nyugi - fogtam le a hadonászó karját, amivel a halántékához kapott. - Oké? Semmi baj. Aludjunk - zártam le a témát, és már sétáltam is a villanyhoz, hogy lekapcsoljam.
A sötétben visszakecmeregtem az ágyhoz, ahol már Bence feküdt, de szigorúan csak a takaró felett. Bebújtam a paplan alá, ahol jó meleg volt.
- Jó éjt! - mondtam neki halkan, és felé fordultam.
Mire éreztem, hogy egyre közeledik a szája az enyémhez. Alig egy centire lehetett tőlem, és úriember módjára várt.
De én nem tudtam megadni neki azt, amit kért.
Lentebb húztam a fejem, és úgy csináltam, mintha észre se vettem volna a dolgot, így egy gyors puszit hintve a homlokomra, eltávolodott.
- Jó éjt! - válaszolta.
Visszafordultam a másik irányba, és lehunytam a szemem.
Egy ideig hallottam még a bálról átszűrődő hangokat, de nem sokáig, mert hagytam magam átengedni az álmoknak...