20. fejezet - Másik világ

Reggel a fénysugarak utat törtek maguknak a reluxák között, és megvilágították a mellettem fekvő tinédzser fiút is. Sötét, csaknem fekete hajával játszadozott a nap, néhány foltot megcsillogtatva. De

az alvó srác ezt nem érzékelte, mivel még fél tízkor is az igazak álmát aludta. Kihasználtam az alkalmat, míg nem lát, szemem végigfutott meztelen felsőtestén, ahol az edzések nyomot hagytak. 

- Nézz csak nyugodtan, engem nem zavar - törte meg a csendet egy rekedtes, fáradt hang mellőlem. Bence volt az. 

- Öm, én nem.. - de nem tudtam befejezni, mivel bármit is mondanék minden bizonnyal óriási kamu lenne. - Amúgy jó reggelt! - köszöntem inkább a hazugság helyett.

- Neked is - nevetett fel. - Lassan mennem kéne, mielőtt felkel a portás...

- Amiatt már nem kell aggódnod - válaszoltam mosolyogva - Fél tíz van.

- Uh baszki... - felelte szitkozódva a fiú, aztán hirtelen felugrott az ágyból, és a ruháihoz sietett. A nadrágja zsebéből előhalászta a mobilját, majd mikor meglátta a kijelzőt, egy egész káromkodás áradat szökött ki a szájából. Amikor végzett ezzel felém tartotta a készüléket.

24 nem fogadott hívás. 8 olvasatlan üzenet. 

Basszus! És mindez miattam... 

- Sajnálom, de most mennem kell... - szabadkozott, közelebb lépett, és a két keze közé fogta az enyémet. - Nem így terveztem, hogy rögtön elrohanok, tényleg. Hétfőn találkozunk - mondta, és egy gyors puszit lehelt a homlokomra úgy, mint múlt éjjel. 

Aztán kilépett az ajtón.

***

- Mit láttak szemeim? - lépett be érdeklődéssel telve Vivi az ajtón, akiről igazából már egy ideje nem tudok semmit. 

Nagy lelkesedése láttán az arcom megtelt a piros minden árnyalatával.

- Hát... Talán itt aludt... - válaszoltam titokzatosan. Barátnőm sikítozva a nyakamba ugrott, a dobhártyám nagy bánatára, de én nagyon örültem neki, hiszen mostanában igyekezett több időt tölteni Ádámmal. 

- Na éééééés? - szemében megjelent a "Csak aludtatok?" csillogás, amin nem bírtam nem elnevetni magam. 

- Hülye! - mondtam, és még jobban magamhoz vontam. - Nem történt semmi - tettem hozzá komolyan. - Vagyis...

Vivi egy kicsit eltávolodott, hogy lássa, nem csak gúnyt űzök az idegeiből, és mégis megtörtént a nagy este, de mikor megpillantotta komoly tekintetem, rögtön visszakérdezett.

- Vagyis mi? - hangjában kíváncsiság és követelőzés volt jelen, de természetesen csak a maga "Vivis" stílusában. 

- Meg akart csókolni, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, és elhúzódtam tőle - Barátnőm arca a boldogságból hirtelen a szomorúsághoz tartott, amit én is átvettem tőle.

Engednem kellett volna, hogy megtegye? 

Nem... 

Kettős érzések vették át a szívem felett a hatalmat. Az egyik azt mondta, hogy rosszul döntöttem, és ezzel talán álmaim pasiját szalajtottam el. A másik viszont pont ellenkezőleg, azt állítja, hogy ezt kellett cselekednem, mert még nem érzek úgy iránta, hogy megcsókoljam. 

És Adrián iránt? Érte érzel úgy? 

Önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogy a nevére gondoltam. A szívem egyre erősebben vert, mintha itt állna szorosan mellett. Az agyamon ezernyi kép futott végig a tegnap estéről. Ahogy táncoltunk, ahogy nevettünk, ahogy kilépett az ajtón.

De a kérdést nem tudtam megválaszolni. Talán nem is akartam...

- Pedig tök aranyosak lennétek együtt - húzott vissza Adriánland-ből Vivi. 

Nem teljesen értettem, hogy mit mondott, a fejemben még mindig máshol jártam.

- Tessék? - megráztam a fejem, mint aki épp most kelt fel egy hosszú alvásból a buszon, és nem tudja hol van.

- Csak azt mondtam, hogy aranyosak lennétek együtt Bencével. Jó fej srác. És nyilvánvalóan bír téged - Az utolsó mondatra csintalan mosoly ült ki újra az arcára. 

Ez az én Vivim. Egyik pillanatban el lehet egy olyan hírrel szomorítani, hogy nem csókoltam vissza egy sráct, de a következő másodpercben kicsattan az örömtől. 

***

A hétvége további részében nem esett szó Bencéről, vagy bármi másról, ami a bállal kapcsolatos.

De, talán egyszer.

Mivel a rengeteg téma között Ádám is felkerült a listára, így a bál is.

- Olyan aranyos - áradozott a pasijáról Vivi, miközben két-két gombóccal a kezünkben szeltük a Mammutot. - És annyira szeretem - kezével megfogta az enyémet, és úgy győzködött a nyilvánvalóról. 

- Nyugi, ő is ugyanígy szeret, ne aggódj! 

- De biztos? - Arca elszomorodott egy pillanatra, de ahogy kiböktem a választ rá, amit szerintem ő is tudott, rögtön újra kivirult.

- Naná! - hangom csak úgy csiripelt a hirtelen csöndben, mire az embersereg felém nézett.

Az érzés, mikor pont akkor lesz csend, mikor megszólalok... Feledhetetlen.

Apáék a héten utaltak pénzt a kártyámra, így rögtön igénybe is vettem. Persze csak ésszel, de na. Vettem magamnak egy jól kinéző crop topot és egy hozzá passzoló magas derekú szoknyát, amit úgy terveztem felveszem addig, míg süt a nap. Vivi is tartott egy kisebb bevásárlást, hisz az kihagyhatatlan egy tinilány életéből, nem? Együtt vásárol a barátnőjével, titkon mindig is ezt akartam. 

De hamar eljött a hétfő, este pedig nagy filmmaratont tartottunk, aminek kábé fél kettőkor lett vége, így az épp ügyeletes tanárnak úgy kellett kiráncigálni az ágyból minket, aki nem volt más, mint a matektanár, Orosz. Az ajtó hangos csapkodására se hallottuk, csak mikor a tanár belépett egy kolomppal a kezében, és dobhártyát nem kímélve elkezdte rázni. 

- Hé, Demeter! Csonka! Nem hallják?! Reggel van! Irány az iskola, most! - üvöltötte torka szakadtából a férfi, akit már a hangja alapján is felismertünk.

- Még egy kicsit, tanár úr, kérem! - esedezett nyöszörögve Vivi a másik ágyból.

- Még mit nem, Csonka! Azonnal kelljenek ki, vagy a maguk istenére esküszöm, hogy jéghideg vizet kapnak a nyakukba! - Hangja még mindig betöltötte a kollégium egész épületét.

- Rendben, rendben - szabadkozva szóltam bele a beszélgetésbe, közben lerúgtam magamról a takarót, és kikeltem alóla. Szemem sarkából láttam, hogy Vivi is így tett, mert tudtuk, ha valaki, akkor ez az ember képes arra, hogy nyakon öntsön jeges vízzel.

A tanár nagy elégedettséggel a borostája alatt lépett ki a szobánkból. Gyorsan felkaptam az új ruháimat, egy kis alap sminket indultunk el Vivivel a suliba.

A terembe érve, már mindenki ott volt, kivéve a szokásos késő, Bálint, aki szerint menő, ha az embernek összegyűlik az igazolatlan. 

Az órák a megszokott rendszerességgel mentek, ofőin megbeszéltük a pénteki bált, kinek hogy tetszett, jövőre mi leszünk a színpadon stb. Csak egy szokásos. Bírtuk a tanárnőt, az ő óráin általában jók vagyunk, legalábbis a többség. A másik része az osztálynak mobilozik a pad alatt, miközben a nő beszél, de csöndben vannak, ez a lényeg... Amíg észre nem veszi a tannő. 

Viszont angolon megint, mint legtöbbször, kihoztuk szegény Tóthnét a sodrából. Bár nem irigylem úgy őszintén. Kicsi a csapat, de a nagy része fiú, és a kemény dióból...

Így mikor kiviharzott a tanár az óráról, én is siettem a mienkbe megkeresni Vivit, mert mennem kellett WC-re, de mégsem mehetek egyedül, na... Még elkap a budiszörny és olyan leszek, mint Tóthné... 

Mikor megtaláltam, szó szerint a nyakába ugrottam, bár azt eléggé fájlalta a hólyagom... 

- Ki jössz velem pisilni? - súgtam a fülébe a nagy kérdést, mire csak annyit válaszolt, hogy neki is kell, szóval persze. 

Beérve szerencsére nem volt nagy sor, mint általában szokott lenni, mivel a négy "tiszta" sloziból természetesen minimum egynek sosem működik a lehúzója, a többi pedig olyan redvás, hogy senkinek sincs gusztusa bemenni. De ha egyszer kell, akkor kell... Nincs mit tenni. Kiválasztottam a legtisztábbat közülük, bementem, és hallottam, hogy barátnőm is ugyanígy tesz a mellettem lévővel. 

Épp hogy bementem, kintről hangos nevetés hallatszott be a fülkébe, ha első pillanatban nem tudtam volna, hogy kik azok, a hangjuk alapján már be tudtam azonosítani őket. 

Lana, Fanni és Dorci. 

- Mind foglalt? - kérdezte a legmagasabb hangú lány, ha jól sejtem Dorci. 

- Az most nem érdekel, mondani akarok valamit - válaszolta nemleges választ nem tűrve Lana. 

- Pedig nekem nagyon kell - sipítozott a kérdező. 

- Akkor siess már, ne ácsorogj itt, aztán elmesélem - felelte erre a vezérük, mire az első fülke ajtaja becsapódott. 

Mi lehetne jobb alkalom egy ilyen kihallgatásra? - gondoltam magamban, és elhatároztam, hogy megvárom míg elmondja a nagy titkot. Ami tudom, nagyon csúnya dolog, de akkor is. Kíváncsi vagyok, na...

A mosdó ajtaja hirtelen kicsapódott, és az első hang ismét megszólalt.

- Na, igen, mondhatod - mondta, mintha Lana csak az engedélyére várt volna.

- Ne siettess, elmondom, amikor akarom - csitította el lazán a vezérük a szőkét. - Igen, szóval... - kezdett bele a mesélésbe. - Tudjátok kivel mentem a bálra. 

- Adriánnal - vágott bele a mesélésbe egy harmadik hang, Fanni. 

Adriánnal. 

Úgy csengett ez a szó a szájából, mintha azt mondta volna, méreg. 

- De ő otthagyott, nem? Nem kéne most utálnunk? - kérdezte Dorci magas és irritáló hangszínén.

- De, igen. Ámbár mielőtt megérkezett az a kis cafka, történt valami... - titokzatosan vezette fel a sztorit, és egyre jobban érdekelni kezdett. 

És a cafka én lennék, szóval az is érdekelt, hogy mit akar mondani rólam... 

- Mondd már! - sürgette a lányt egyik utánfutója. 

- Jól van... - csitította el ismét. - Szóval mielőtt megcsalt - MILYEN "MEGCSALT"?! Ez hülye... Mintha a tulajdona lenne. - Megcsókolt. 

A szívem egyre gyorsabban és nagyobbak dobbant. Leblokkoltam. Legszívesebben kitörtem volna azt az így is megrongált ajtót, hogy jól képen töröljem, de uralkodtam magamon. 

Legalábbis az indulataimon. 

A szemem megtelt könnyel, és egyre gyorsuló mozgással ereszkedtek alá az arcomon. 

Az agyam nem akarta felfogni a hallottakat. 

Nem lehet igaz. EZ hazugság. Tudják, hogy itt vagyok, és csak bántani akarnak - mondogattam magamnak az üres szavakat, pedig tudtam, hogy belőle egyik sem igaz. 

Honnan tudnák, hogy érzek valamit a fiú iránt? Nem mutattam egyetlen jelét sem. 

Igazából, még magamnak se akartam bevallani... 

Akkor... Lehet, hogy a lány csak az igazat mondta el a barátnőinek? 

Összetörtem. 

Szemem előtt homályosan egy agyamban kreált kép jelent meg, ahogy a fiú közelebb hajol Lanához, és addig közeledik felé, míg ajkuk össze nem ér. 

Dühösen csapkodni kezdtem a levegőbe, hogy ne is lássam az illúziót. 

A kint pletykáló lányok még beszéltek pár dologról, amiket legszívesebben kitörölnék az emlékezetemből, de mint minden, itt is az van, amit legjobban nem akarok megjegyezni, az egyenesen beleég a gondolataimba... 

Mikor hallottam, hogy elhagyják a helységet, hangos zokogásba kezdtem. 

Nem bírtam tovább. Úgy éreztem, mintha darabokba törtem volna. 

Hirtelen kopogást hallottam a fülke ajtaján.

- Barbi! Gyere ki! - kérlelt barátnőm, aki szintén hallotta az egész beszélgetést. Lassú mozdulattal kireteszeltem az ajtót, ami hangos kattanással jelezte, hogy ki tudom már nyitni. Szerencsére már alig maradt pár perc a szünetből, így csak mi maradtunk a helységben. 

Vivi ahogy meglátott, rögtön magához szorított, pedig a könnyeim okáról nem nagyon tudott. 

Igazából én sem nagyon tudtam... 

- Ezért nem csókoltad vissza Bencét, mi? - suttogta halkan a fülembe, hogy biztosan ne hallja senki. Mire csak egy aprót bólintottam. 

És ekkor már biztos voltam az érzéseimbe. 

Igaz, alig pár hete láttam először, néha furi és seggfej, amit simán írhatunk a lista kontra felére, de akkor is.

Tetőtől talpig, halálosan és menthetetlenül beleszerettem Adriánba.