250 feliratkozós különkiadás

El sem hiszem! Elértük a 250 (!) feliratkozót. Igaz, minden ilyen különkiadásnál rácsodálkozok erre, és eszméletlen hálás vagyok nektek ezért. De tudjátok, miért varázsol el engem ennyire? Nem szoktam meg, hogy valamit jól csinálok. Mindig, mindent elrontok. Nem szoktam meg, hogy valami, amit csinálok, az tetszik másoknak. 
Köszönöm, hogy ezt is megmutatjátok nekem. Hogy van, amit jól csinálok. <3

All the love xx
Barby

Ez segített, hogy Lana bőrébe bújjak: (x)

Lana szemszöge

"Amikor a szíved ad, nemcsak a másik, de te is több leszel: ha közel engedsz magadhoz valakit, tekintetetekben fellobban az öröm fénye... s talán örökre ott ragyog."  ~ A. J. Christian

Azt hittem, az új iskolai év kezdetével minden más lesz. A barátok, a körülmények, az érzések, meg a szüleim faszságai. Tévedtem.
Szinte biztosra vettem, hogy a két legjobb barátnőm szintén ugyanoda jelentkezett, ahova én. És láss csodát, így is lett. Mikor kibontottam a levelet, amit az iskola küldött, és megcsörrent a telefon, éreztem a folytatást. Újra össze leszek zárva kettejükkel. Dorcival és Fannival. Ha az emberek látnak minket, mindenki azt hiszi, mennyire hasonlítunk, persze nem külsőleg, hanem úgy alapjáraton, viselkedésben. Pedig tudom, legalábbis reménykedem benne, hogy ez nem így van.
Mindig is akartam egy kishúgot. Akivel játszhatok, ha a szüleim épp nincsenek itthon, ami mit ne mondjak, elég gyakran előfordult. Akinek befonhattam volna a haját, mert kiskoromban váltig állítottam, hogy fodrász lesz belőlem, de hugica híján sokáig a legjobb barátaim a babáim voltak. Úgy vágytam valakire, aki mindig, minden pillanatomban velem van, akinek elmondhatom, mi nyomja a szívem, de nem jött. Se fiú, se lány. Az óvodában sorban néztem, melyik gyerek, hogy játszik a barátjával, meg átmegy a kisebb csoportokhoz az udvaron, csak azért, hogy találkozhasson a testvérével. Én is szerettem volna ilyet tenni.
De nem. A szüleim karrierjéhez még az egy gyerek is necces, nem hogy kettő. Milyen lenne már, ha anyám, a maximalista divatguru, újra óriási pocakot növesztene, és szülési szabadságra menne? Talán az jelentené a világ végét.
Mikor alig voltam négy éves, találtam egy sorstársat, Dorcit. A szülei nála se akartak bevállalni még egy gyereket, de arról sose kérdeztem a lányt, örül-e ennek. Szerette a figyelmet, amit neki szenteltek. Tisztán emlékszem, milyen volt már kicsinek is. Úgy csinált, mintha a világ körülötte forogna.
Később ugyanabba az iskolába mentünk, elválaszthatatlanok lettünk, mellette más ember lettem. Megváltoztam. De nem érdekelt, elvégre volt valakim, aki mellettem állt.
Általánosban csatlakozott hozzánk Fanni. Nem csoda, hogy hárman ilyen jóban lettünk, mivel mindhármunk szülei a legjobbat akarták a gyereküknek. Egy drága magánsulit.
Összekovácsolódtunk. Együtt vásároltunk, fiúztunk, sokszor pizsiparty-t is szerveztünk.
Jól éreztem magam, ahhoz kétség sem fér, de nem éreztem úgy magam, mint egy családban.
Az általános iskolai éveimben is megfordultam egy-egy akkor osztálytárs, párszor egy felsőbb éves mellett, de nem akartam komolyabb kapcsolatot. Vagyis ez így nem pontos. Akartam, de nem találtam a megfelelő srácot. Még a nagyok között is az összes fiú seggfej, gyerekes vagy ennek a kombója volt.
Nem vallottam be senkinek, de rühelltem azt a sulit. De még mennyire! Nívós, magániskolának volt beállítva, pedig egy csődtömeggel volt egyenlő.
De a Zrínyi más. Reménykedtem, hogyha ide felvesznek, akkor tényleg minden más lesz, mint az eddigiekben. És a humán szakra! Nem akarok bölcsész vagy hülye tudós lenni, de nem éreztem úgy, hogy a matekkal, a fizikával és a kémiával tudnék kezdeni valamit az életben.
De ez így jó.
Azt hiszem...

***

Eljött a nap. A bál napja. Amit már annyira vártam. Meg szerintem az összes lány, hiszen felvehetünk egy igazi báli ruhát! Egy bogyros, fodros báli ruhát!
És nem utolsó sorban, azzal a sráccal megyek, akivel eddig minden álmom volt.
Nem terveztem, hogy szerelmi szálak fognak kötni valakihez, akit alig egy hónapja ismerek, de valami olyasmi mégis megtörtént. Nem nagyon éreztem ezt az érzést még idáig. Nem volt alkalmam szeretni. 
Valami... valami megfogott ebben a fiúban. Talán a rosszfiús kisugárzása, a lazasága, amit én sosem engedhettem meg magamnak. A szüleim megkövetelték, hogy jó tanuló legyek, bármi is történjen, de még nem döntöttem el, mi is szeretnék lenni felnőttként.
Ne akkor kezdj siránkozni és pontokat szerezni az egyetemhez, mikor kiválasztottad. Gondolkodj előre, tanulj!
Anyám szavai jártak az eszemben.. Valójában igaza van, de mit mondja meg, mikor neki se kellett különösebben semmi diploma! Hozzáment egy tehetős pasihoz, és ezzel mindent elintézett. Ki tudja, volt-e ott szerelem vagy sem... De eldöntöttem, én nem fogom az ő útját járni, bárhogy is akarja. Nem fogok ezalapján fiút találni.
Lehet, hogy ezért akadt fent a szemem Adriánon.
Nincs kizárva. Néhány pszichológiai könyv is ezt firtatja, és talán igazuk van. Lehet, hogy ez a kamaszkor része? Mit tudom én!
Anya segített kiválasztani a megfelelő öltözetet a ma estére, hiszen ma mindennek tökéletesen kell alakulnia. És ha minden jól megy, akkor lekapom a srácot. Vagy ő engem. Ahogy esik.
- Csinos vagy - jegyzi meg anya, miközben a nagytükör előtt méregeti a hasonmásom benne. - Ki lesz a partnered, kincsem? - érdeklődte, bár az igazat megvallva, nem mertem idehívni Adriánt, mert anyám szívrohamot kapna a srác láttán. Ő egy kinyalt ficsúrt szeretne mellém, én viszont élni akarok.
- Nem nagy szám a srác, csak egy rajongóm az osztályból - legyintettem, és úgy tettem, mintha mindez igaz lenne.
- Biztos egy igazi úriember - lelkendezett. - Majd mutasd be nekünk! - Tenyerét összecsapkodta, és sipítozva tipegett ki a szobából.
Adrián a szokásos stílusában hívott el, őszintén szólva, reméltem valami nagyobb feneket az egésznek, de ő csak egy "Szia. Van párod? Már van." dologgal elintézte. Oké, nem teljesen így történt, de a párbeszédünk nem volt több öt mondatnál, és nem fejenként. 
- Az - válaszoltam halkan leginkább magamnak, mintsem anyám hűlt helyének.
A fiúval úgy beszéltük meg, hogy a suliban találkozunk, vagyis a suli előtt.
15:21
Még négy perc és indulunk. Anya megígérte, hogy elvisz, bár nagyon remélem, hogy nem Adrián előtt tesz le, és nem fog vele egy kis beszélgetésbe bonyolódni.
- Mehetünk? - kérdezte anya a lépcső aljáról, mire én, mint egy hercegnő, fogtam a báli ruha szélét, és enyhén felemeltme. Így mentem lefelé a lépcsőn, amit akár egy filmjelenet is megirigyelhetett volna.
- Persze - örvendeztem, mert már alig van pár perc, és találkozom azzal a sráccal. A sráccal, akit kedvelek.
De nem, mintha nem vettem volna észre, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Az a hülye szőkeség is szemet vetett Adriánra. Tisztában vagyok vele, hogy úgyis engem fog választani, de nem akarom megbántani a kiscsajt. Oké, de nem lenne ellenemre se.
A kocsiba beülve is figyeltem a ruhámra, nehogy becsípődjön az ajtóba vagy elszakadjon, mert akkor tuti, hogy óriási hisztiben törtnék ki. Ó, de még mekkorában!
Anya már nem kérdezett semmit a partneremről, csak a jegyeimről érdeklődött, mint majdnem mindig. Persze, nekem nem ez a kedvenc témám, sőt... Néha már irritál is, így hálát adok, amiért alig tíz perc kocsival a suliba vezető út.
- Bekísérjelek? - Adott egy puszit az arcomra búcsúzásként. Bár tudtam, nem értem tenné, ha igent mondanék a kérdésre, hanem meg akarja figyelni a srácot.
- Nem kell, elleszek - nyugtattam meg, majd szintén óvatosan kiszálltam az anyósülésről.
- Érezd jól magad! - biztatott, majd szélsebesen elhajtott a drága BMW-vel.
Szerencsémre Adrián pont úgy intézkedett, hogy anyám pont nem látta, de nekem sem kellett rá várnom.
- Szia - köszönt. - Bemegyünk? A fiúk mondták, hogy ők még összegyűltek az osztályteremben, és ott van valami népgyűlés. Mehetnénk először oda - ajánlotta fel, amire persze igent mondtam. Mire nem mondanék igent ennek a srácnak? Adrián a tőle messzebb lévő vállamra tette a kezét, így húzott közelebb magához, egészen addig, míg az ajkai alig egy centire voltak a fülemtől. - Csini vagy - suttogta bele, amitől egyből meggyvörös lettem.
- Köszi - böktem ki egy idő után.
Így mentünk a terembe.
Nem akartam erre gondolni... De mégis eszembe jutott. Én nyertem. Én jöttem Adriánnal. De akkor a liba Demeter hol van?
Mindegy is.
Adrián keze végül lecsúszott a karomon egészen az ujjbegyeimig, ahol a kezét rákulcsolta az enyémre.
A szívem gyorsabban kezdett dobogni, ahogy hozzám ért, de nem értettem, miért, egyszerűen megtörtént, és nem tudtam ellene mit tenni.
- Sziasztok! - köszöntünk hihetetlenül egyszerre a fiúval, ahogy beléptünk a terembe. Már egy páran voltak bent, ahogy Adrián is mondta.
Dorci Zsoltival érkezett, mivel a srác felkérte őt, ráadásul elég aranyos módon, amiért irigyeltem is a lányt. Fanni pedig Milánnal jött, igaz eléggé úgy néztek ki, mint két ismeretlen egymás mellett, nem nagyon beszélgettek, csak ültek.
- Sziasztok! - figyelt fel ránk az itt lévő darabja az osztályunknak.
Egy kört alkottunk, hogy mindenki bele tudjon szólni az egész diszkurzusba.
Aztán megláttam Demetert és a partnerjét, aki nem volt más, mint Bence. Ha azok ketten összejönnek, és én is Adriánnal, akkor kénytelen leszek elviselni azt a ronda képét mindenhol, mivel a két fiú legjobb haverok. Nemár!
Hirtelen cselekedtem, amíg a lány észre nem vett. Felálltam a székemről, és a mellettem lévő Adrián ölébe huppantam le, aki az elején meglepődött, de látszólag nem zavarta a dolog.
Ismét az ajtóra pillantottam, és észrevettem Demeter kisasszony féltékeny tekintetét.
Már megérte eljönni. 
Adrián kezét a combomon lévő anyagra húztam, hogy Barbi tekintetét még jobban a lángoló féltékenység felé vigyem. És sikerült.
A lány megfogta a partnere kezét, és elindult a tornaterem felé.
Én nyertem. Ismét. 
- Menjünk át a tornaterembe, hamarosan kezdődik a bál - kérleltem Adriánt, aki kedvesen csak bólintott egyet, és összekulcsolt kézzel elindultunk a helyszín felé.
A többiek is úgy döntöttek, hogy jönnek velünk, amiért kicsit haragudtam lányokra, hiszen megmondtam nekik, hogy ne kövessenek, mert Adriánnal akarok tölteni lehetőleg minél több időt, méghozzá kettesben.
Ahogy beértünk az eddig tesiteremnek kinéző helységbe, ami most egy teljes átváltozáson ment keresztül. Az egész térben lufik tömkelege, fények sokasága uralkodott, és mit ne mondjak, lenyűgöző volt. Maradhatna így egész évben. De nem, mert akkor kint kéne tesiznünk a hidegben is, az meg szar.
Nyitószámként a tizedikesek egy keringőt adtak elő, ami itt szokás. Jövőre mi fogunk ugyanígy itt táncolni, míg a gólyák minket figyelnek. 
Amíg ők táncoltak, én belegondoltam, milyen lesz jövőre... Ki lesz a partnerem? Milyen ruha lesz rajtam? Milyen arckifejezéssel állok ide?
Mindez a szemem elé lépett, és megvoltak a válaszaim.
A mellettem álló fekete hajú srác rámnézett, ahogy egy felsőbbéves bejelentette a szabad táncot.
- Lenne kedved... Izé... Táncolni velem? - kérdezte kissé szaggatottan, de ez talán egy jó előjel arra, hogy zavarban van mellettem.
- Persze - feleltem, mire Adrián a kezemnél fogva a táncparkettre húzott, ami már tele volt forogni vágyó párokkal.
Szerencsémre a DJ egy lassú számot tett be, amiért örökké hálás leszek. Ki tudja, mennyi esélyem lesz még ma vele táncolni?
Adrián a derekamra helyezte a kezét, én pedig kicsit ódzkodva az egésztől a nyakára kulcsoltam az enyémeket. Így ringtunk jobbra balra, miközben a fiú azzal a sötét barna szempárjával az enyémeket figyelte.
Ha keresnék se találnék jobb alkalmat a csókra.
Éreztem, hogy ő is ezt akarja. Engem akar.
Ajkaink egyre csak közelítettek egymás felé. Szinte izzott köztünk a levegő. A szívem közben egyre gyorsabban és gyorsabban vert.
Aztán vége lett a zenének, és mi mintha semmi sem történt volna, eltávolodtunk egymástól.
- Kimegyünk? - kérdezte a fiú, mire csak bólintottam egyet, és elkezdtünk kifele haladni a nagy tömegből.
Kerestünk egy helyet, ahol egyedül lehetünk.
Adrián fogta a kezem, és végigvezetett az udvaron. Kilépve az ajtón egy enyhe, csípős fuvallat ért, amin megborzongtam, de szerencsére nincs távol a két épület egymástól.
- Hova megyünk? - érdeklődtem. Igaz, a szüzességemnek annyi, hála egy seggarcnak, de akkor sem vagyok híve az első randis szexnek.
- Meglátod - válaszolta titokzatosan, és egy csábos mosolyt villantott rám.
Kinyitotta nekem az iskola épület ajtaját, de még mindig nem álltunk meg, egyenesen a saját osztálytermünkhöz mentünk.
Nem is kell mondanom, hogy egyedül voltunk, mindenki a bulin volt a tornateremben.
Felültünk egymás mellé egy pad tetejére, hiszen nincs tanítás, minek üljünk székeken?
- Jól vagy? - Tette a kezét az enyémre.
Megtettem, amit öt perce akartunk.
Arcát körülvette az én két kezem, és ajkainkat egymásnak érintettem.
Teljesen jól vagyok.
Hirtelen tíz ujjat éreztem a derekamon, amik még közelebb húztak hozzá.
Óvatosan beletúrtam fekete loboncába, amitől egy kicsit belemosolygott a csókba.
Tökéletes.
Hirtelen eltávolodtunk egymástól, és a szemembe nézett, de nem mondott semmit. Éreztem, mintha valamit mégis ki akart volna adni magából, mégsem tette, inkább ismét egymásra találtak az ajkaink, és folytattuk a csókot ott, ahol abbahagytuk.
- Menjünk vissza - mondta végül. Nem nagyon akartam itt hagyni ezt a csendes helyet, ha lehetett volna, inkább a még egy órán át smároljunk lehetőséget választom, de lehet, hogy most nyilvánosan is meg akar csókolni? Hivatalosan is járnánk? Nem hagyhatom ezt ki.
- Menjünk - válaszoltam, és ujjainkat ismét összekulcsolta, így mentünk vissza a tornaterembe, ahol éppen az egyik 5 Seconds of Summer szám ment, amit imádok. Ráadásul a Castaway. - Nagyon haragudnál, ha most a lányokkal erre a számra táncolnánk? Imádom ezt a bandát - kértem, mire csak egy "Dehogy, semmi baj. Menj csak!" - ot válaszolt, én pedig megkerestem Fanniékat, és elindultunk ugrálni a tánctérre.
"How'd we drift so far away from where we left off yesterday? I'm lonely like a castaway. Heartbreak that I can't escape, a sinking ship. I'll never save. I'm lonely like a castaway." 
A lányokkal végigugráltuk ezt a számot, és annyi emlék tört belőlem fel ezalatt. De az 5SOS után egy lassú szám jött, reméltem, erre már Adriánnal táncolhatok.
Dorcival és Fannival visszamentünk oda, ahol a többi osztálytársunk is letelepedett.
- Nem tudjátok, hol van Adrián? - kérdeztem Zsoltitól és Milántól, akik a fiúval szoktak lógni.
Nem válaszoltak, csak egy pontra mutattak a tömegben.
A fiú a lány csípőjét fogta, miközben az utóbbi a szemébe nézett, és a karjait a srác nyakába tette, pont úgy, ahogy én tettem a legutóbb. Beszéltek egymáshoz. Sötét volt, de tisztán ki lehetett venni az eseményeket. Adrián mosolygott. És nem rám. Hanem Barbira.

30. fejezet - Tökéletes

A házukhoz mentünk. Elé érve, mit is mondhatnék, ismerős látvány fogadott. A legtöbbször egy ilyen helyzetben, csak most látnám először ezt az épületet, de nem. Hála annak az incidensnek.

Bence udvariasan bevezetett a házukba, levettem a cipőmet, ahogy múltkor tettem, és engedtem, hogy előre menjen, hiszen ő a házigazda.
- Hol tanuljunk? - kérdezte, miközben a saját táskáját újra a vállára vette, és az enyémért nyúlt, de megráztam a fejem, erre a pár méterre csak kibírom, ha én viszem.
- Te ismered jobban a házat, hol lehetne? - néztem rá, mire elgondolkodott, és leesett neki, mennyire igazam van.
- Oké, akkor menjünk a konyhába, anyáék úgysincsenek itthon, mint látod.  - Elindult a helység felé, amit mondott, én meg követtem felemás zoknival a lábamon. Uppszi, máskor kétszer meggondolom, milyet vegyek fel keddenként. 
Feszengenem kellett volna, hiszen tényleg senki sem volt itt rajtunk kívül, és tisztán emlékszem, mi történt múltkor ugyanebben a házban.
Kihúztam magamnak egy széket a kerek konyhaasztalnál, és előszedtem a matekhoz szükséges cuccaimat. Tankönyv, füzet, tolltartó...
- Kérsz valamit inni? - kérdezte ugyanazt, mint múltkor, és a hatás kedvéért pont ugyanazon a helyen állt. Csak bólintottam, mire folytatta. - Van gyümölcslé, Sprite, kóla...
- A kóla jó lesz - vágtam rá, mire meghallottam a szinte már a drogommá vált ital nevét.
Bence elröhögte magát, majd kihozta az üveget, és töltött belőle nekem egy pohárral.
- A végén függő leszel, vigyáznod kéne - intett viccesen, és letelepedett mellém az asztalhoz. Középre húzta a füzetet, hogy jobban lássa, mit is szoktam pontosan csinálni matekon, amiért sík vagyok hozzá. Ömm, nem hiszem, hogy elragadtatta a látvány. A füzetlapokon mindenféle ábrák, dalszövegek, írások szerepeltek. A Linkin Park logója többször is előfordult, vagy egy-egy film motívuma. - Akkor már értem, mivel foglalkozol matekon - nézett a műveimre, majd rám.
- Egyszerűen nem köt le, nem tudok, mit csinálni, ezért rajzolgatok - vallottam be. De ne legyünk túl szőrösszívűek, meglátszik, hogy próbálkoztam! Tényleg! Egy csomó mindent megpróbáltam megoldani, de na... Nem örököltem matematikai géneket.
- Oké, akkor mit nem értesz? - Mi ez a hülye kérdés?
- Fogalmazzunk úgy, hogy inkább, mit értek? Nem sokat - alakítottam át a mondatát.
- Nem gondolkodtál még azon, hogy figyelni kéne? - faggatott apásan. De ne! Nekem ezt ne csinálja! Utálom, ha kioktatnak!
- Nekem te ne parancsolgass, oké? - kaptam fel a vizet, és már kezdtem is összepakolni, de lefogta a csuklóm, így nem tudtam tovább folytatni a folyamatot.
- Hé, Barbi! Ne szaladj már megint el! - Mintha ezt gunyorosan is mondta volna. - Kérlek! - tette hozzá, amitől talán egy kicsit meglágyultam, de akkor is! Mit akar kioktatni! Nem értem, nem értem. Kész. - Nem akartam parancsolgatni, de mi lenne, ha a művészi vénád otthon élnéd ki? És akkor, lehet, hogy megérted a matekot, miközben Orosz magyarázza - próbálkozott, de basszus,Oroszt már ne is emlegessük! Ki tudja azt a szenilis embert követni, miközben a matekozik? Na igen, Bencén kívül. Szegény reál tagozat, akiknek ő az ofője, én már a puszta jelenlététől összefosom magam, nemhogy, mikor elkezd beszélni...
- Oké - egyeztem bele, és ismét kinyitottam a füzetem.
- Kezdjük az azonosságokkal, jó? - kérdezte, mire csak bólintottam. - Na, akkor mondjuk az alapokkal, meg a képletekkel, utána megcsináljuk a házit, rendben? Szólj, ha valamit nem értesz!
Elmosolyodtam, a hirtelen jött szeszélyességem elszublimált, és örültem, hogy itt van velem és segít.
- Oké - mondtam ismét, mire elmosolyodott, és én is ugyanígy tettem.
- Mennyi (a+b)² ? - tette fel az első kérdést, amin nem is kellett gondolkodnom, mert ez komolyan a legkönnyebb, és ezt még tudom is.
- a²+2ab+b² - válaszoltam reflexből.
- Na, látod, megy ez - örült meg, és a következő kérdésre összpontosított. - És ugyanez kivonásban.
Szintén nem kellett sokat gondolkodnom, talán annyira még nem vagyok sík, hogy ezt ne tudjam.
- Ugyanez, csak a 2ab előtt mínusz van.
Bence megint mosolygott, mire nekem is valami olyasmi ült ki az arcomra. Egyszerűen ilyen hatással van ez a fiú az emberekre.
- Igen. Akkor most ehhez kapcsolódó házit csináljuk meg - adta ki a szolid utasítást, én kinyitottam a könyvemet, és a házihoz lapoztam.
Egy ideig még tanultunk, sőt még hosszú ideig... Bence igen kitartó volt e téren. Ha valamit nem értettem, elmagyarázta még ezerszer is akár, hogy az én pici agyam felfogja.
- Most már egész jól megy! Szerintem pihenjünk egy kicsit, elég nyúzottnak tűnsz - állapította meg. Na ne mondja! Én, matekozni, másfél órán keresztül? Nem nagyon fordult még elő. Pontosabban... Soha.
- Haha, vicces vagy, véletlenül nem kented be magad nevetgéllel? - szóvicceltem, mire hülyén nézett rám.
- Milyen az a nevetgél? - ráncolta össze a homlokát, ami belőlem erős nevetőgörcsöt váltott ki. Olyan ennek a gyereknek az arcmimikája, komolyan mondom...
- Én nem tudom, te használod - poénkodtam.
- Hát akkor nézzük meg, hátha maradt fent a szobámban valamennyi. - Elindult a szobája felé, mire követtem.
A rossz pornófilmek most következik az a rész, hogy egy ideig-óráig nem is jönnek aki a szobából, csak zuhanyozni.
A fiú a lépcső alján előreengedett, a közepe fele, az egyik fokra lépve, az nyikorgó hangot adott ki. Fülig elvörösödtem, és legszívesebben el is tűntem volna onnan azon nyomban, hiszen emiatt most tuti kövérnek hisz. Egy pillanatra megálltam.
- Nem mész tovább? - hallottam Bence csilingelő hangját közvetlen a fülem mellett.
- De - aztán fogtam magam, és nekiindultam. Örömmel konstantáltam, hogy a fok alatta is megnyikordult, így máris jobban éreztem magam egy fokkal.
Mivel tudtam a járást, egyenesen a fiú szobájába indultam, most azonban Adrián szobája csukva volt. Bence idő közben mellém lépett, és egymás mellett haladtunk a folyosón egyenesen a hálójába. Otthonosan levetette magát az ágyra, megpaskolta maga mellett a helyet, mire én egy kicsit feszengve, de odamentem hozzá.
- Hányra kell visszaérned a suliba? - érdeklődte kedvesen. Hassal a paplan felé feküdt, kis agyalás után én is így tettem.
- Az ofő kivett tanulószobáról keddenként, így végül is, csak nyolcra kell a koliba mennem - válaszoltam, de azért dobnom kellene egy üzit Vivinek ebben az esetben, ne nagyon várjon haza hamarabb.
Ő is, apa is, Linda is, meg a bátyáim is féltenek esténként egyedül közlekedni. Régebben Andris is. És hirtelen honvágyam támadt. Rég nem voltam otthon. A suli kezdete óta egyszer. Még a gólyatábor után. De azon kívül már hat hete nem jártam a saját szobámban. Nem találkoztam a tesóimmal, Lindával, apával. Miával igen, de bár ne lett volna... Andrissal meg nem is akarok. Legszívesebben az emlékét is kiölném az agyamból. Az idők során a szerelmes csalódásból egyre nagyobb gyűlöletet érzek iránta. Talán nem is ez a legjobb fogalom rá. Inkább az emléket gyűlölöm. Hogy emiatt kell szenvednem. Egy dolog miatt viszont gyűlölöm azt a gyereket. Mert nem volt annyi vér a pucájában, hogy felhívjon minimum, és szóban mondta volna el, nem csak egy nyamvadt SMS-ben.
Persze, azért beszéltem velük telefonon, de az nem ugyanaz.
- Akkor maradsz fél nyolcig? Szüleim sokáig dolgoznak, csak Adrián ér haza valamikor. Nézhetnénk filmet? - Felém fordította a karóráját, és láttam rajta, hogy még csak alig múlt fél hat, így egy film pont belefér.
- Maradhatok - feleltem, mire elmosolyodott. - Csak üzenek Vivinek, ne aggódjon.
Elküldtem egy pár szavas levelet a barátnőmnek, miszerint nyolcra a koliban leszek, csak filmezünk Bencével, mire rögtön jött a válasz, hogy wiii, érezzem jól magam.
Meglesz.
A fiú, akinek éppen az ágyán ültem, lekuporodott a DVD-i közé, és onnan fordult vissza hozzám egyel.
- Star Wars? - kérdezte, kezében pedig a Sithek bosszúját tartva, ami az egyik kedvenc részem a hatból.
- Oké - lelkendeztem, mire felkapta a laptopját, és betette a lemezt.
- Csinálok popcornt, meg hozok italt, elleszel? - kérdezte csintalan vigyorral a képén. Mit csinálhatnék egy ekkora szobában? Oké, talán elvesznék.
- Megtaláltad a nevetgélt? - ökörködtem, mire elnevette magát, és kiment az ajtón.
Pár perc múlva egy tál ropogtatni valóval tért vissza, két pohárral és egy üveg kólával.
Az egyiket teletöltötte, majd odaadta nekem.
- Kólát a kólafüggőnek - mosolyogta.
- Kösz - vettem el tőle, majd magának is töltött, és lehuppant mellém. Közénk került a popcorn, aztán elindult a film.
Felcsendült a jól ismert dallam. Tü-tüüüü-tü-tü-tü-tüüüüü-tüüüü...
Párszor különös módon, Bencével együtt nyúltunk a tálba, és mintha egy egész kétszáz wattos áramkör áthaladt volna a testemen, kihagyott a szívverésem. Egy ilyen után fordult felém a kérdésével.
- Figyelj... - kezdte.
- Figyelek - feleltem, mire elmosolyodott. Kis gödröcskék kerültek a szája sarkába, és így dekorálták az arcát.
- Ugye most már minden rendben van? - váltott komoly hangnemre.
Tudtam, mire érti, de nem akartam kitérni erre a részre.
- Ühhüm, köszi. Most már legalább értem ezt a részt. Jövőhéten is tudunk gyakorolni? Tanárnak kéne menned, komolyan, nagyon jól csinálod. - Csak úgy fostam a szavakat, hátha elmegyünk más irányba.
- Kösz, és persze, de én úgy értettem, hogy köztünk - pontosította, amitől a legjobban féltem.
- Persze - válaszoltam, mire őszinte mosolyra fakadt, arrébb tette a köztünk lévő tálat, és közelebb húzódott.

És mi van, ha én adtam meg a kezdőlökést? Mielőtt megmozdulhatott volna, odabújtam hozzá. Két kezemmel a nyakába kapaszkodtam, úgy húztam magamhoz, míg az övé a derekamra tévedt. A vállába temettem az arcom, miközben a szempilláimmal a pulcsiját verdestem.
- Olyan jó barát vagy, köszönöm - ismertem be.
Kicsit habozott a válasszal, de végül kimondta.
- Te is. - Ajkait az arcomra helyezte, és egy lassú puszit nyomott oda.
A szívverésem felgyorsult, ahogy a filmbeli események is, és a valóságiak is. Kopogtak. Bencével pillanatokon belül szétrebbentünk, mire a hang megszólalt kívülről.
- Szabad? - kérdezte a jól ismert, erőteljes hangszín az ajtón keresztül. Adrián hazaért.
- Persze - felelte Bence neki, mire kinyílt a fa szerkezet, és a fiú belépett rajta.
- Mit csináltok? Oh, van popcorn! Kapok? - Felmarkolt egy adag nasit, és leült az ágy szélére. - Mit néztek?
- Star Warst, nem nagyon csíped - adta meg a választ Bence, van egy olyan érzésem, hogy enyhe célzás volt.
- Nem baj, maradok, ha nem gáz. - Olyan pózban huppant le mellém, mint amilyenben Bencével voltunk.
- Dehogy - szűrte ki a foga között a választ legjobb barátja.
- Szuper! - örült meg Adrián, és nagyban elfogyasztotta a maradék popcornt. - Oh, basszus, elfogyott, megyek, csinálok!
Gyorsan felállt, és már a szobában sem volt.
Én is felterpeszkedtem a pózból, és amint ezt Bence is meglátta, ugyanígy tett.
- Mi az? - kérdezte kedvesen.
- Mennem kell - kaptam elő a mobilom - Vivi írt... - kamuztam, de nem akartam valami ócska kifogást találni, inkább ezután nem mondtam semmit.
- Rendben - hagyta rám Bence, de láttam az arcán egy kis szomorúságot. - Kikísérlek.
Leugrottunk a konyhába, a cuccaimért, ahol Adrián a popit csinálta éppen.
- Már mész is? - kérdezte kicsit csalódottan.
- Mennem kell - feleltem, és megfordultam, hogy elhagyjam a házat.
Felkaptam a cipőm, és a kabátom, közben mellettem Bence is így tett.
- Elkísérjelek? - Hangjában a szokásos kedvesség jelent meg, de nem akartam, magammal vonszolni, így nemet intettem.
- Nem kell, nézd nyugodtan a filmet Adriánnal, biztos keveset vagytok együtt - szabadkoztam, és valami hihetőt akartam adni neki.
- Rendben - vette tudomásul, majd a kapuig mellettem jött, ahol megölelt ismét, ugyanolyan szorosan, mint bent.
- Tudod... - kezdtem bele a monológomba. - Igazából nem is haragudtam rád.
Kicsit elhúzódtam tőle, hogy lássam a tekintetét. Mosolygott, mint mindig.
- Tudom - mondta, és egy puszit adott az arcomra.

29. fejezet - Sorok között

Az egész további hétvégém és a hét első napjai végig azzal teltek, hogy azon gondolkodtam, miért tette. Egyszerűen mi indoka volt rá? Minden klappolt. Legalábbis én eddig azt hittem... 

Aztán mindent elrontott. Csessze meg!
De legalább volt kinek elmondanom. Óriási szerencsém, hogy van mellettem ez a lány, különben nem is tudom, hol lennék... Vivi készségesen meghallgatta a sztorit többször is, sőt még annál is többször, és láttam rajta, tényleg érdekli, és szeretne a szerencsétlen helyzetemen segíteni, de nem tud tenni semmit, és ez bántja.
Hétfő reggel megpróbáltam a lehető legjobb álarcot felkapni, meg kell mutatnom neki, hogy nem ráncigálhatja egy drótszálon az érzelmeimet. Egyszerűen nem befolyásolhat! De pont azt teszi... 
Mikor beértünk a terembe, szerencsémre még nem volt ott, volt időm felkészülni. Se Lana. Se Dorci. Senki, akit épp látni se akartam.
Néhány fiú látszólag unatkozott, így egy teli vizes flakonnal fociztak és dobálóztak. Valószínű, hogy már egy ideje csinálhatják, mert Milán arca már vöröslött, ahogy Zsolti fekete haja is távolról mintha izzadtnak látszana. Bálintot is bevették a nagy harcba, hárman rugdosták azt a hülye palackot, valami sajátos szabály szerint.
- Sziasztok! - köszöntünk nekik Vivivel egyszerre, mire az egyetlen bent ülő lány is felénk fordult, elvéve a tekintetét a fiúkról. Úgy tűnik, legalább valaki jól szórakozik rajtuk. 
- Hello! - köszönt Fanni, majd tekintetét visszaemelte a srácokra, akik egy másodpercre sem feledkezve meg a fociról, odabúgtak nekünk egy "Csá!"-t.
Vivi a terembe lépve rögtön Ádám padjához vette az irányt, aki egy apró puszival üdvözölte, mire barátnője a füle tövéig elvörösödött. De úgy döntöttem inkább nem figyelem tovább őket, hiszen az már kukkolás lenne, így elővettem a könyvemet, mivel nem akartam Fanni lenni, aki most legálisan stírölheti a fiúkat.
Pár oldallal jutottam tovább, mire valaki félbeszakított.
- Szia. Mit olvasol? - kérdezte Fanni kotnyelesen. De mindegy, ha mér megkérdezte, válaszolok rá. Hátha nincs még olyan véleménnyel rólam, mint a barátnői, bár ez elképzelhetetlen...
- Szívcsapást - néztem fel egy pillanatra a sorokból, hogy illő módon válaszoljak, aztán folytattam tovább az olvasást.
De a lány megint megzavart.
- És jó? - terelte tovább a beszélgetést, mire megint elszakadtam a lapoktól, és osztálytársam szeplős arcára néztem.
- Ahha - válaszoltam úgy, hogy vegye már észre magát, de csak nem tette.
- Én is olvastam - szólalt meg kábé öt perccel utána, hogy visszatértem a betűkhöz.
Első gondolatom az volt: Ez tud olvasni?! 
Ami kissé gonosz volt, bevallom, de na. Nem gondoltam volna, hogy ez a lány előttem a Popcornon kívül szokott mást is olvasni. Max a Starity-t.
- Ne lődd le a poént! - figyelmeztettem, de a tekintetemet nem vettem le a könyv sorairól.
- Oké - felelte szendén a lány, mire azt hittem ismét, hogy végre hagy olvasni, mert nemsokára ölni tudnék azért, hogy megtudjam, mi történik Lake-kel és Willel. De megint közbeszólt az élet. Pontosabban Fanni. - Hol tartasz?
Őszintén nem tudtam, hogy ezt direkt csinálja, hogy felcsessze az agyam, vagy szimplán ilyen sügér, és nem veszi a nyilvánvaló jeleket.
- 186. oldal - válaszoltam úgy, hogy fel sem pillantottam.
- Ahha, de mi történik? - kíváncsiskodott még, ami szintén oda ment, mint egy idő után a kutya, cica abban a szar versben. Az agyamra. 
- Will szerelmet vallott Lake-nek. - Éppen a könnyeimmel küzdöttem volna, ha Fanni nem lett volna jelen mind e pillanatban.
- Az olyan aranyos rész. - Úgy csinált, mintha egy könnycseppet törölt volna le a szeme alól, majd elmosolyodott. - És Will olyan édeeeeees! - Nyújtotta el a magánhangzókat. Teljesen egyetértettem vele, de... Nincs de. Kell egy Will! Nem, kell WILL!
Oké, abbahagytam.
Abban a pillanatban hatalmas csörömpölésre néztem fel a könyvből, és a hang irányába néztem. Naná, hogy a teremben focizó fiúkra tévedt a tekintetem. Zsolti idegességében sötét hajába túrt, és látszott rajta, hogy bármennyire is próbálja menőnek mutatni magát, a következményektől egy kicsit parázik. Ahogy Milán és Bálint is. Az előbbi mint egy bolygó a saját tengelye körül kezdett el forogni, míg az utóbbi a tett színhelyéhez lépett, hogy felmérje a károkat, ahogy az összes a teremben lévő diák.
Üvegszilánkok borították a padlót egy méteres körzetben.
- Baszd meg! - hallatszódott ki egy szitokszó a sok közül, és még mennyire igaza volt.
Fanni kiszaladt a teremből, mintha nem akarna része lenni az előbb történteknek, de miután pár perc múlva az ofővel a nyomában tért vissza, összeállt a kép. A tanárnő korán reggelhez képest is kisimultan lépkedett a topánkájában, amihez elegáns szoknyát vett fel, fehér blúzzal. Ehhez az esethez kár volt kiöltöznie. 
- Mi történt? - kérdezte higgadtan, és észrevette az éles üvegdarabokat a padlón, aminek az ablakban lett volna a helye. Egyre közelebb lépdelt a tett helyszínéhez, majd a fiúkhoz szólt: Menjetek arrébb, nehogy megvágjon az üveg. - Bálintnak, Zsoltinak és Milánnak sem kellett több, mintha ott se lettek volna, a terem végére sprinteltek. - Fanni, te meg hívd a takarítónőt! - adta ki az ukászt a lánynak, aki az ajtó mellől figyelte az eseményeket. Volt-nincs a vörös hajzuhatag eltűnt a küszöbről, de amilyen gyorsan az ofővel, a takarítónővel is olyan gyorsan visszaért a lány. Az alkalmazott kicsit ducibb nénike arcára kiült, hogy csak kényszerből dolgozik itt, és a háta közepére sem kívánja a büdös tinik utáni takarításokat, és ezt valamennyire meg is értem.
Miután felsöpörtek mindent, és biztonságossá tették a termet, a tanárnő hívatta a három fiút. Figyeltem a beszélgetésüket, miközben az osztály többi tagja is megérkezett a terembe a becsengetéshez közeledve.
- Mi történt? - állt meg mellettem egy fiú. Pontosabban A fiú. Tökéletesen beállított a fekete haját, így olyan hatást keltve, mintha még csak most kelt volna ki az ágyból, és ha az arckifejezéseit joban megnézzük, akkor is erre a következtetésre jutnánk.
- Szokásos egy kicsit eldurvulva - feleltem egyszerűen, de nem vettem le a szemem a társalgókról. Mind a négyükre komoly arckifejezés terült, és a fiúk tudták, hogy nagy bajban vannak.
Az ofő pár perc múlva már kint is volt az ajtón a kezében a három fiú ellenőrzőjével.
- Ti komolyan voltatok olyan bénák, hogy kitörtétek az ablakot? - röhögött Adrián miközben kezet rázott a haverjaival, akik szintén már csak egy nagy poénnak tudták be az egészet.
- Ahha - nézett rá nevetőráncaival Zsolti, akin már nem is látszottak az ijedtség jelei, amit nemrégiben produkált.
- Na és mi történt? Mit mondott Kiss? - kérdezte Bence tőlük, kevésbé poénosan, mint Adrián.
Távolabb álltak tőlem, de minden szót tisztán ki lehetett venni abból, amit beszélnek.
- Hát... Kapunk egy osztályfőnökit meg ki kell fizetni a kárt - vallotta be menőn Milán. Bár én annyira nem örülnék ennek, mint ők teszik...
- Basszus, Herceg, kár hogy nem voltál itt. Rohadt nagy menetet nyomtunk le - lelkendezett Bálint. - Még a csajok is minket sasoltak.
Ezt természetesen hozzá kellett tenni.
Fannit figyeltem, ahogy egyedül beül a padjába, és gondolkodik, vagy bármit csinál.
- Hé, spicli! - kiáltott oda neki a barna hajú srác, mégpedig Milán. - Tényleg rohannod kellett rögtön a tanárhoz?! - oltotta be a lányt, kinek már vérvörös lett a feje mindenki figyelmétől, és Milán cseszegetésétől.
- Amúgy komolyan - kontrázott Zsolti is. - Miért kellett rögtön a tanárhoz futnod?
Fannira néztem, és láttam, hogy majdnem elsírja magát. Kétlem, hogy azért ment volna a tanáriba, hogy beköpje a fiúkat.
Majdnem elkezdtem mondani nekik az igazam, de valaki mellettem hamarabb felszólalt.
- Hagyjátok már! Biztos csak meg volt rémülve. És amúgy is. Az ofő elnézte nektek, ti meg számolhattatok volna azzal, hogy betöritek azt a nyavalyás ablakot, ha egy vízzel teli palackkal fociztok. Akadjatok le róla! - Észre se vettem, hogy Vivi mellettem termett. A lány szokatlan módon felemelte a hangját, és megmutatta a fiúknak, hogy nem csupa bájból és kedvességből áll, hanem ki is tud állni valaki mellett. Ami szerintem egy nagyon jó tulajdonság.
- Már nem azért, de te is be lehettél fosva eléggé, de mégsem futkorásztál abban a pillanatban, hogy megkeress egy tanárt! - Bálint vágott vissza, mire az egész osztály felmordult.
- Állítsd le magad, Hegyi, mert esküszöm megverlek, ha így beszélsz a barátnőmmel! - Vivi mellett megjelent a barátja, és láttam, hogy a hátuk mögött egymásra kulcsolják az ujjaikat, ami irtó aranyos. Meg az is, hogy Ádám így megvédte őt. Tiszta romantikus!
- Ne fogd vissza magad! - állt elő a szőkeség, szétnyitotta a karját, hogy szó szerint nyílt karokkal várja a támadást.
Ádám tekintetében láttam, hogy mindjárt elszakad a cérna, és pár másodperc múlva a fiúnak vetette volna magát, ha Vivi meg nem szólal.
- Elég! Fogd már be azt a nyamvadt szád, Bálint, senki sem kíváncsi rád! - ripakodott rá, eddig még nem ismert hangnemén barátnőm, és közben Ádámhoz simult, hogy a srác biztosan ne ugorjon neki a másiknak.
Néma csend ült ki a teremre, mire végül mindenki a helyére ment, mert megszólalt az óra kezdetét jelző csengő, de hallottam, hogy még Bence odaböki a szőkeségnek.
- Úgy látszik, jól beoltott egy lány. - Szemei alatt apró nevetőráncok kerültek, szája mosolyra húzódott, és kiélvezte, hogy a mindig egoista és hímsoviniszta Bálint most ég mint a frissen rakott tűzben a korhadt faágak.
A beoltott fiú erre nem felelt semmit, csak ment tovább, mintha meg sem hallotta volna, és szinte duzzogva lepottyant a helyére.
Az ofő újra bejött a terembe, összeszedte magát, látszólag nem történt még ilyesmi rongálás nála.
És... Ez a legutolsó emlékem arról az óráról. Arról a napról.
Kétség sem fér hozzá, tuti olyan voltam mint aki épp most lépett ki a The Walking Deadből. Ezer százalék.
Mindent rutinszerűen csináltam, egy beszélgetésre se nagyon emlékszem, elvesztem a saját emlékeimben.

Több mint egy egész napon keresztül végiggondoltam a nyomorúságos kis életemet, amivel mindig csak a baj van. Mintha készülnék meghalni, az egész életem lepörgött a szemem előtt.
A régi kazettázgatások anyuval. A bátyáim heccelése éveken át. Amikor a szüleim bejelentették, hogy lesz még egy kistesóm, de én annyira féltékeny lettem rá, még tízévesen is, hogy egy napig nem is beszéltem anyával, nehogy meghallja a jövőbeli kisöcsém vagy kishúgom, hogy miket mondok. A baleset napja, mikor a kórházban ültem a nagyi ölében, és láttam ahogy sír, ahogy siratja a lányát, de próbál erősnek látszani a kedvünkért. Amikor először tartottam a kezemben Szonját. Amikor apa bemutatta nekünk Lindát, és ő, hogy lekenyerezzen minket mind a négyünknek hozott csokit, amit naná, díjaztunk. Amikor már Lindára úgy gondoltam, akit anyu küldött maga után a mennyből. A nem sokkal későbbi esküvő nyolcadikban. A Miával töltött pillanatok. Andrissal való első csók. Első randi. Amikor megkaptam az értesítőt, hogy felvettek oda, ahova anyu is járt. Bencével töltött hülye kis vitánk a vonaton, amikor megismerkedtünk. Vivivel történő első találkozás. Adriánról készült első véleményem. A gólyatábor. A kolesz. Az első szakítás. A bál. Amikor Bence véletlenül elaludt a szobánkban. Mia árulása. Amikor Bence megcsókolt. A randi, amire azóta vártam, hogy beismertem magamnak, mit érzek a fiú iránt. Ami aztán nagy szarba fulladt, mert megtudtam, hogy elárult. Méghozzá csúful.
Hogy haragudnom kéne rá.
És haragszom is.
De mégsem annyira, mint kellene.
Aztán eljött az este, majd megint a reggel. Az összes tanár szívózott, mire az összes órának vége lett. Szokásunkhoz híven végigpofáztuk a tanidő mind a negyvenöt percét, néha született egy-egy jó poén, amin nem volt lelki erőm nevetni.
- Mehetünk? - kérdezte nem túl boldogan a mögöttem lévő pad tulajdonosa. Vagy csak én hallok mindent negatívan? Meglehet.
- Hova? - vágtam rá gondolkodás nélkül, amit az elmúlt napon igen jól műveltem.
A fiú tekintete azt sugallta: Ugye csak viccelsz?
Bárcsak azt tenném.
- Korrep? Rémlik? Mert lógtál, és ... - nem tudta befejezni, mert a szavába vágtam.
- Oké, oké, nem kell emlékeztetned az összes hibámra, menjünk! - vágtam vissza durván, mire egy szarkasztikus mosoly haladt végig az arcán.
- Menstruálsz? - húzta óriási mosolyra az arcát, mint aki még ezzel is fel akar húzni.
Az állam leesett. Az egy dolog, hogy pont beletrafált, de hogy kérdezhet ilyet?!
- Mivan? - néztem rá kidülledt szemekkel.
- Jól hallottad. Azt kérdeztem: Menstr.. - ismételte volna meg az előző kérdését az egész osztály előtt. Igen, hangosabban nem tudta volna?! 
- Ne hogy kimond még egyszer! - mordultam rá, mire csak még nagyobb mosoly jelent meg az arcán.
- Mit? Hogy menstruáció? - artikulálta ki jól a a szó szerint véres szót...
- Azt - hagytam annyiban. - Mehetünk? - kérdeztem tőle, majd felkaptam a táskám, ahogy ő is tett, és kiléptünk a suli ajtaján.
Ideges voltam, amiért úgy viselkedett, mint egy ötéves.
Az út a suli nagy, vaskapujáig szótlanul telt, aztán megint megszólalt.
- De most komolyan! Tuti menstruálsz! - nézett rám nevetve, mire feloldódott a jégkirálynő szíve és ellenszenve, elmosolyodott, majd jó erősen lökött egyet a fiú mellkasán.