42. fejezet - Csak egy tegnap

Egész nap gondolkodtam. A jegyzeteim nem álltak másból, mint kisebb-nagyobb rajzokból a füzetlapok szélén. Persze Yeti bá', azaz Tamási ezt a napot választotta, hogy feleltessen, pontosabban a hülye órája. 

- 3-as! - mondta ki, mire megmasszíroztam az orrnyergem, mert tudtam, hogy én vagyok az, akinek a nevét kimondja az elkövetkezendő fél másodpercben. - Barbidoo! - nézett rám mosolyogva, de én tudtam, hogy ez nem az a tipikus kedves mosoly, hanem mögötte lapul maga a sátán. 

Nagy nehezen feltámaszkodtam, és kimentem az osztály elé. Ez katonásan fog menni... 

Egy pár "Nem tudom, tanár úr" után megunta a válaszaimat, és nagylelkűen segíteni próbált. Úgy látszik a vállán az angyalka győzött. 

- Mire hasonlít a felhő? - kérdezte, mire azt hittem, csak viccel, de az arca nem ezt sugározta. 

Ezt hogy érti? 

Az osztály néma csendben várta a választ, mire nem jutott más eszembe ebben a stresszhelyzetben. Ujjaimat kezdtem sorban tördelni, és a gyűrűmet piszkáltam a kezemen. Mire hasonlíthat egy nyamvadt felhő? 

Úgy döntöttem, kinyögöm, ami először eszembe jut róla. 

- Vat-vattacukorra? - néztem félve a tanárra, aki nemes egyszerűséggel csak kiröhögött, de nem csak ő, az egész osztály kacagott. De most miért? Nem? 

- Oké, én próbáltam segíteni, de ülj le - utasított, én pedig bevallom, kissé szégyenkezve mentem a helyemre. A gondolataim Lana szavai körül forogtak. 

Nem kellett mondania Tamásinak, magamtól is rájöttem, hogy egy hatalmas karót vésett fel a noteszébe a nevem mellé. Demeter Barbara: 1

Az osztályban kissé alábbhagyott már a hangzavar, amit a feleletem okozott. 

- Ne aggódj, kijavítod! - biztatott Vivi, mikor a helyemre értem. Magamra erőltettem egy fagyos mosolyt, de nem válaszoltam. 

Kemény volt a dupla angol, de túléltem, bár nem sok híján. 

- Jól vagy? Nem nézel ki túl jól - kérdezte Bence, kicsengetés előtt pár perccel.  

A legtöbb lány ezen megsértődne, ha egy srác közölné vele, amit velem Bence az imént, de annyi tartás sem volt bennem, hogy magamra vegyem a szavait. 

Elgondolkodtam, hogy hazudok neki, bár biztos nem venné be, hogy jól vagyok, de el sem akarom neki mondani, ami bánt. Vagyis, javítok, el szeretném neki mondani, de hogyan? Vagy.. Ő ismerte Adriánt és Vivit azelőtt, akkor tudhatja azt is, hogy Lana hazudott-e nekem. Megkérdezhetem tőle, mielőtt Vivire rontanék, aki viszont ha nem igaz, megsértődne azon, hogy miért Lanának hittem. 

- Kérdezhetek valamit? - tértem ki igazából a válaszadás elől. 

- Persze - válaszolta mosolyogva. 

Itt az idő. Kész vagyok tudni az igazat, bár belsőm egy része remélte, hogy Lana most túl messzire ment. 

- Adrián.. - kezdtem bele, de Bence közbevágott. 

- Igen? 

Újból erőt vettem, hogy megkérdezzem. 

- Adrián és Vivi jártak azelőtt, hogy idekerültek volna? - böktem ki végre egy szuszra, mire Bencében megállt az ütő látszólag. Lefagyott, ami a fiúra nem jellemző, de aztán összeszedte magát. 

- Igen - bökte ki végül, és mintha fentről is így akarták volna, kicsöngettek az utolsó óráról is. 

- Bocs, mennem kell - hagytam ott a fiút, amilyen gyorsan csak lehet, összeszedtem a cuccom, és a koliba siettem, remélve, hogy Vivit már ott találom. 

Ezt. Nem. Hiszem. El. 

Ha azt mondja, hogy nem tartotta fontos információnak közölni velem, hogy az exébe vagyok szerelmes, akkor nem tudom, mit csinálok. Valószínűleg olyasmit mondok, amit majd megbánok. 

A lépcsőn felmenve próbáltam nem ideges lenni, ami valljuk be, kicsit nehezemre esett, ahogy nem bevágni az ajtót a szobába érve. 

Vivire néztem, aki az ágyán feküdt és laptopozott. Egy szempillantásnál nem vetettem többet rá. Nem akartam forgószél lenni, bár nem köszöntem, csak az ágyam felé vettem az irányt. Ledobtam a táskám, mire Vivi felnézett a képernyőről. 

- Ideges vagy? - nézett felém. Vártam egy kicsit a válasszal, aztán hirtelen megpördültem, így a szemébe tudtam nézni. 

- Azt kérdezed, ideges vagyok-e? Oh, még mennyire, hogy az vagyok, csak egy kicsit fékeztem magam. - Nagy nehezen. Hirtelen haragú vagyok? Eléggé. Vállalom? Abszolút. 

- Mi történt, Barbi? - nézett rám barátnőm kétségbeesett arccal. Én is így nézhettem ki, mikor Lana közölte az igazságot?

- Te történtél. Meg Adrián. Komolyan azt hitted, hogy elhallgathatod előlem? Ez nem csak egy apró tény! Meséltél az általános iskolás exedről, de sosem gondoltam volna, hogy az Adrián! Nem, nem gondoltam, hogy elsőre mindent megosztasz velem, de mikor közöltem, hogy szerelmes vagyok belé, azért felvilágosíthattál volna arról, hogy ő az ex-pasid! - próbáltam kontrollálni magam. Hát nem sikerült. 

- Mert attól másként néztél volna rá? - állt ő is fel, hogy egy szinten legyünk, bár még így is alacsonyabb volt nálam. 

- Nem. Nem tudom. Lehet. De nem ez a lényeg!

- Ó, dehogyisnem. Nem akartam, hogy emiatt tabuként tekints rá! Másként néztél volna rá. Nem Adriánra, hanem Adriánra, Vivi exére, és ezt nem akartam! - Nem bírta sokáig a kiabálást, arcán könnyek folytak. 

- Kit érdekel?! Most jobb, hogy magamtól jöttem rá? Mert nem, nem hiszem. 

- Basszus, nem érted, hogy miattad tettem? Nem akartam, hogy ne startolhass rá emiatt! - nyúlt egy zsepiért az asztalához. Kifújta az orrát, de nem hagytam neki időt. 

- Persze, miattam. Minden faszság miattam történik, felfogtam! - Most már az én szememből is folytak a könnyek. 

- Ne mondj ilyeneket! - közeledett hozzám, de én csak hátráltam. 

Nem kértem az érintéséből. Hazug. 

- Hazug vagy - mondtam ki hangosan is. 

Éreztem, hogy szavaim hatnak Vivire. Keményem belédöftem a kést, és ezzel csak jól megforgattam. 

- Szerintem mindezt magad miatt tetted. Nem akartad, hogy közöd legyen ismét egy olyan sráchoz, aki minden szabályt megszeg. Hiszen neked ott van Ádám. A tökéletes. A mesebeli herceged. Jobbat nem is kívánhatnál magadnak! Hamarosan Szalontayné leszel, de ne, ne hívj meg az esküvődre, kérlek. - toltam el még jobban magamtól. És ekkor belém hasított a felismerés. - Egyáltalán Ádám tudja? Tud a kis románcodról Adriánnal? 

Ekkor robbant a bomba. Megismertem Vivinek azt az oldalát, amit eddig jól elrejtett.

- Románc? Románcnak mered nevezni azt, ami köztem és Adrián között volt? Akkor marhára tévedsz, angyalom. Szerettük egymást, úgy, ahogy Andris téged soha. Soha. Szakítottunk mielőtt idejöttünk, annak is oka volt. Sok mindent nem tudsz, és ezek után nem is fogod tudni. Voltak rossz napjaink? Voltak. De legalább nem a legjobb barátnőmhöz futott vigasztalásul. 

Visszakaptam. Vivi is ugyanazt tette, mint én vele nem sokkal ezelőtt. Megforgatta azt a nyamvadt kést, amit még Mia és Andris együttes erővel döftek oda. 

- Baszd meg! - kaptam fel a mobilom, a bérletem és a kabátom, aztán nagy lendülettel indultam az ajtó felé. 

- Hova mész? - nézett rám Vivi más szemmel, mint pár perccel ezelőtt. Most aggódás volt a hangjában. 

- Új szobatársat kérek - mondtam, aztán bevágtam magam mögött az ajtót. 

Lesiettem a lépcsőn, de ahelyett, hogy a titkárságra mentem volna, kiosontam a  portás mellett (Tényleg, ha ilyen könnyen ki lehet cselezni, miért tartják? Gondolom, nem én vagyok az első...), és bezártam magam mögött a nagy vaskaput. 

Csak egy hely ugrott be, ahova mehetnék, bár hívatlanul beállítani nem a legilledelmesebb dolog. 

Felpattantam a villamosra, a farmerzsebemből előhalásztam egy használt zsepit, amibe kifújtam az orrom. 

Ramatyul festhettem, de nem tudott érdekelni. 

Leszálltam a tömegközlekedési eszközről, pár percet sétáltam, és megérkeztem a célhoz. Kicsit fázni kezdtem, így míg előhalásztam a mobilomat egyik lábamról a másikra ugráltam, hátha felmelegít. 

Tárcsáztam a számat, az illető pedig pár csengés után fel is vette. 

- Hello. Le tudnál jönni? Ha nem, az se baj, de pillanatokon belül idefagyom - mondtam a telefonba, mire a túlsó oldalon kacajt hallottam, ami nem sokáig tartott, mert Bence felfogta, mit is mondtam az imént. 

- Várj! Azt mondod, itt vagy a házunk előtt? - kérdezett vissza kételkedéssel a hangjában. 

- Azt - válaszoltam röviden. 

- Rohanok. 

Amint kimondta, megszakította a vonalat. Egy percen belül nyílt is a bejárati ajtó, és Bence lépett ki rajta. 

- Mit keresel itt te lány? Nem úgy volt, hogy keddenként vannak a korrepek? - humorizált, de most nem tudtam értékelni. 

- Bemehetek? - kérdeztem, mire kinyitotta nekem az ajtót. 

Előreengedett, hiszen már egy párszor jártam ebben a házban, na meg illedelmes ifjúval van dolgom. 

- Mi történt? - vette el a kabátom. Lehámoztam magamról a cipőt, de csak most jöttem rá, hogy felemás zoknit viselek. Hopika. Ez ciki. 

- Bence, én... - törtem ki zokogásban a Szabó ház előszobájában. Bence nyakába borultam, aki egy pillanat hezitálás után a karjaiba fogott. 

- Semmi baj - simította meg a hajam. 

- Bence, ki jött meg? - hallottam meg egy kellemes női hangot a háttérben. A lépcsőn egy nő jött le, valószínűleg ő lehetett Bence anyukája. Olyan vékony volt, mint egy nádszál, de rendkívül csinos, hiszen a melegítőalsó is jól állt neki azzal az elnyűtt pólóval. - Ó - szólalt meg, mikor meglátott. - Te lennél Bence egyik osztálytársa? - nézett Bencére emlékeztető barna szemeivel az enyémbe. Én csak bólogattam.

- Ő Barbi, anya - mutatott be a nőnek, akit jól tippeltem, Bence édesanyja. 

- Barbi, értem - esett le neki valami. Bence mesélt rólam neki otthon? Remélem, csak jókat. 

- Menj fel nyugodtan a szobámba, éhes vagy? Mindjárt jövök, beszélek anyámmal - suttogta a fülembe, mire csak bólintottam, és a falépcsőn felsétálva megkerestem a szobáját. De nem mentem be. 

Tudom, csúnya dolog hallgatózni, de valamiért én mégis ezt tettem. 

- Szívem, még csak gimnazisták vagytok. Szólnunk kell az igazgatónak, ha megszökött... - hüledezett az anyja. Megszöktem? Tényleg ezt gondolja rólam?

Bár én is ezt tenném, ha az ő helyében lennék.

- Nem, hidd el, vissza fog menni, csak ma éjjelre, kérlek szépen - könyörgött Bence az anyjának. 

- De mi történt vele? - faggatta tovább a fiát. 

- Megtudta, hogy Vivi és Adrián jártak régebben. Vivi a legjobb barátnője, és a szívére vette, hogy hazudott neki. - Itt hagyott egy kis szünetet. - Szerelmes Adriánba - bökte ki.

- De nem úgy volt.. - folytatta a nő, de Bence a szavába vágott.

- De, de ez nem ilyen egyszerű, anya. Nekem legalábbis nem. - Szavai jelentése kifürkészhetetlen volt. 

- Értem. De mit akarsz tenni? 

- Barátok vagyunk. Szeretnék eképpen viselkedni. Légyszíves, csak ma estére - kérlelte tovább az anyukáját. - Utána ráveszem, hogy menjen vissza a kollégiumba, ígérem. 

- Rendben - egyezett bele egy kis hatásszünet után az anyja. - De csak ma estére. 

Ez kész csoda - gondoltam. - Annyira kedvesek a szülei... Csodálatos emberek. 

- És hol fog aludni? - kérdezte ismét a fiát Szabóné.

- Az ágyamban - közölte vele lazán Bence, mire felkuncogtam, de gyorsan a szám elé kaptam a kezem, nehogy hallható legyen. 

- Höhö, lassan a testtel ifjú herceg, itt nem lesz semmiféle etye-petye, míg mi a hálószobában alszunk - komolyodott el az anyja, mire Bence csak felröhögött.

- Nyugi, poén volt. Persze, hogy a vendég szobában - nyugtatta meg.

- Na azért, és tudod, hogy komolyan beszéltem - fenyegette meg gyengéden, mire Bence csak nevetett. 

- Persze, persze. Köszi, tudod, hogy te vagy a világ legjobb szülője? - kedveskedett a fiú.

- Ezt már többször is hallottuk, de igen, tudom, szívem. Na, eredj, még megszökik az ablakon a kishölgy - engedte el az anyja Bencét, én pedig gyors léptekkel a fiú szobájába siettem, ahova eredetileg is mennem kellett volna. 

Az ágyára vetettem magam, mintha már percek óta ezt csinálnám. 

- Jól vagy? - lépett be a szobájába Bence, mire felültem a matracon. 

- Fogjuk rá  - ráztam a fejem, mire mosolyogva leült mellém. 

Ujjaival a kézfejemet kezdte simogatni megnyugtatás gyanánt. 

- Minden rendben lesz - mondta optimistán. - Meg fogjátok oldani ezt is Vivivel, mint mindent eddig.

- Attól tartok, most nem így lesz. Hazudott nekem, érted Bence? Hazudott. Pedig azt hittem, megbízok bennem. Elmondja az összes titkát, ahogy én tettem vele. Ez bánt a legjobban. Hogy nem bízott bennem annyira, mint én benne - öntöttem ki a szívem, mire mellhasára húzott. Hosszú ujjaival a hajamat simította, pontosabban borzolta össze, de nem gáz, majd kifésülöm. 

- Hidd el, meg fogjátok oldani - nyugtatgatott, de erre jobbnak láttam nem mondani semmit. - Akarsz nézni egy filmet? Eltereli a figyelmedet - ajánlotta fel, mire csak bólintottam, erre elénk húzta a bekapcsolt laptopját, és megmutatta a választékot. 

- Mit szólsz a Pókemberhez? - néztem rá, mert még mindig a karjában feküdtem. 

Jó érzés volt. 

Olyan, mintha oda teremtettek volna. 

Felejtsd el! - szólalt meg egy hang a fejemben. - Ha többet kezdesz el érezni iránta elveszíted. 

Jogos. Igaza volt a hangnak, így hagytam az érzést elveszni. 

- Felőlem - röhögött Bence, és elindította a filmet. 

Alig tíz perc maradhatott már csak, mikor a mellettem fekvő fiú mobilja felvillogott. Megnézte az üzenetet. 

- Anya írt. - Modern szülők. Már csak Facebookon írnak, ha van valami. Tetszik. - Hamarosan vacsi. De még ezt megnézzük. 

Igaz, lementek előttünk a végső történések, de én nem nagyon tudtam ráfigyelni. Egyre jobban kattogott az agyam az elkövetkezendő fél órán, amikor is egy asztalnál leszek Bencével, a szüleivel és.. hát Adriánnal. 

Elindultunk már lefelé, de megfogtam az ujjait, így felém fordult. 

- Köszönöm - szökkent ki belőlem. - Köszönöm, hogy maradhatok, tényleg - mosolyodtam el a nap folyamán nagyjából először. 

- Ez... egy barát dolga - mondta ki végül. - Menjünk, ne várakoztassuk meg őket, még leszedik a fejünket! - poénkodott. 

Bence előrement, én még visszanéztem. A fedőtakaró meggyűrődött ott, ahol ültünk. Hirtelen újra eszembe jutott az érzés, mikor ott ültünk. Elmosolyodtam, és boldognak éreztem magam, annak ellenére, ami ma történt.